Az Európai Tanács múlt heti csúcsülése magyar szempontból kicsit máshogy zajlott, mint az megszokott, és ez fontos változásokat jelez arról, milyen helyet és szerepet töltünk be jelenleg a kontinens politikájában. A csúcsülések azok az események, amelyeken a tagállamok vezetői évente négyszer összeülnek. Ez az Európai Unió legnagyobb hatalmú testülete, még akkor is, ha a tanácskozások végén alapvetően csak politikai határozatokat fogadnak el. Azt ugyanis elvárják, hogy az unió többi szereplője a politikai határozatok szerint intézze az ügyeket.
A júniusi csúcs annyiban szokatlan volt, hogy semmilyen igazán nyomasztó határidő, súlyos döntés vagy érdemi vita nem nyomta a szereplők vállát.
A bent elhangzottakról nem lehet mindent tudni. Az újságírókat a szomszédos épület aulájában ültetik le, a miniszterelnökök pedig egyedül, illetve a legközelebbi embereikkel mehetnek csak be a tanácskozásra. Az alapvetően demokratikus párbeszédre hangolt tagországok miniszterelnökei, illetve azok emberei néha lemennek az újságírók közé, hogy elmondják, az ő értelmezésük szerint mi történt odabent. Kiriákosz Micótákisz görög miniszterelnök például többször feltűnt az aulában. A magyar értelmezést viszont nem lehetett odalent hallani, ahhoz Orbán Viktor a Kossuth rádióban vagy a Facebook-oldalán elmondott szavait kell figyelembe venni.
Ha csak ezeket hallgatjuk, az az értelmezés csapódhat le bennünk, hogy az EU vezetői egy brutális migrációs csomagot szeretnének ráerőltetni a tagállamokra, de a magyarok és a lengyelek ennek ellenálltak: Orbán és lengyel kollégája, Mateusz Morawiecki nemet mondott a „migránsgettókra” és a kötelező áttelepítésekre.
Orbán másik állítása az volt, hogy az EU a csőd szélén táncol, eltűnt a pénz, és most a tagállamoktól akarnak még többet kérni. Ezzel már foglalkoztunk. A pénz nem tűnt el, a Magyarországnak és Lengyelországnak járó forrásokat pedig nem adták Ukrajnának, hiába sugallja ezt Orbán. Nem véletlen, hogy a lengyel kormányból senki nem is állítja ezt, hiszen az Ukrajnát eltökélten támogató lengyel közvéleményben ez nem lenne népszerű.
Ami a bevándorlást illeti: Magyarország és Lengyelország régóta építi a migráció elutasítására a kormányzati politikáját. Most is közösen vívták ezt a harcot a többi tagállam ellen, aminek a vége az lett, hogy nem született közös nyilatkozat. Ennek viszont valójában semmi jelentősége. A migrációs megállapodást ugyanis már korábban elfogadták, a vitát az Orbán-kormány egyik szoros szövetségese, Olaszország nyerte, Magyarország kárára. Most csak az ünneplő ráadáskört sikerült elrontani.
Arról, hogy mi van a migrációs paktumban, szintén írtunk már. A lényege, hogy újratervezik a migráció kezelését Európában, és ezzel leginkább a Giorgia Meloni vezette Olaszország jár jól, mivel náluk regisztrálják a legtöbb migránst. Az új mechanizmus révén könnyebb lesz hazaküldeni az Európába illegálisan érkező embereket, és gyorsabban lehet elfogadni a megfelelő jelentkezőket. Szintén könnyebb lesz rámutatni egy harmadik országra, és azt mondani róla, hogy biztonságos a menekülők számára, sőt több pénzt is kapnak majd a harmadik országok, kiemelten Tunézia, azért, hogy ott tartsák az Európát megcélzó menekülteket. Ez a döntésnek az a része, amit Magyarország is támogat.
A másik része viszont, amit a déli tagországok – Olaszországgal az élen – régóta kérnek, hogy a náluk partra szálló menekültek egy részét a többi tagország kötelezően vegye át. Ebből a kötelező részt nem sikerült elfogadtatni, ezért olyan megoldás született, amely szerint a menekülteket átvenni nem kívánó tagországok kifizethetik ennek a költségét, a rájuk jutó migránsok esetén fejenként nagyjából hétmillió forintot, amit odaadnak azoknak a harmadik országoknak, ahol a menekülteket megállítják.
Ez egy alapvetően realista megállapodás, amely hangsúlyosan veszi figyelembe Olaszország igényeit, de keményebb a menekültekkel, mint a korábbi rendszer volt. És ha reálisan nézzük, Magyarországnak sem rossz. Ugyan se cél-, se igazán jelentős frontország nem vagyunk, és a kormány a hangos politikai ellenkezés mellett újabban nagy számban igyekszik ide csábítani a vendégmunkásokat a munkaerőhiány csökkentésére. Igaz, Orbán a legutóbbi interjújában is hangsúlyozta: nem az országon 2015-ben átvonulókra gondol, szerinte azok az emberek a német ipart sem segítik ki, ugyanakkor a Fülöp-Szigetektől Indián át Mongóliáig nagy számban érkezhet a munkaerő a hazai gyárakba.
Már az is sokakat megdöbbentő állítás volt, hogy az EU csődbe menne, vagy hogy a Magyarországnak járó források Ukrajnába kerültek volna, a migrációval kapcsolatos harc és a közös nyilatkozat vétója viszont jól mutatja, mennyire elgyengült Magyarország a tanácsban.
A migrációs csomag elfogadásához elég volt a tagállamok minősített többsége, az országok 55 százaléka, melyek együtt lefedik a lakosság 65 százalékát. A magyar kormány azt szerette volna beleíratni a közös nyilatkozatba, hogy a migrációval kapcsolatos döntéseket egyhangúan fogadják el. Ezt nem sikerült elérni. Mivel nem volt egyetértés, a nyilatkozatot végül Charles Michel, az Európai Tanács elnöke adta ki, megemlítve benne Magyarország és Lengyelország szándékait is. Ennyit sikerült a legutóbbi vétóval elérni.
Az EU döntéshozatali rendszere a kompromisszumra törekszik. Olaszország nélkül menekültügyi megállapodást nem lehet tető alá hozni, ezért a végső megállapodásban többet engedtek az olaszoknak, de a többiek is elértek valamit, amit szerettek volna. Kivéve Magyarországot, mert a mi migrációs politikánk nem nyitott a kompromisszumra, csak azt szajkózza – döntően belpolitikai céllal –, hogy mi nem veszünk át senkit más tagországtól. Ez az állapot viszont éppen az elvileg szövetséges új olasz kormánynak volt tarthatatlan.
