Recep Tayyip Erdogan török elnök hétfőn este, a vilniusi NATO-csúcs előtti utolsó pillanatban bejelentette, hogy hozzájárul Svédországnak a transzatlanti biztonsági szervezethez való csatlakozásához. Ugyan az erről szóló jegyzőkönyvet a szövetség tagjai már tavaly aláírták, azt minden tagállamnak külön ratifikálnia kell, ezt pedig Törökországon és Magyarországon kívül már mindenki megtette. Ahogy tavaly a jegyzőkönyv aláírásakor, úgy most a ratifikációs folyamat kapcsán is Ankara a végsőkig kivárt, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az egyhangú döntéshozásból adódó vétójogával.
A török beleegyezés a svéd (és korábban a finn) NATO-csatlakozás kapcsán nagy győzelem a transzatlanti biztonság szempontjából, ez teljesen egyértelmű. Bonyolultabb kérdés, hogy miként értelmezzük Erdogan elnök viselkedését, különösen annak fényében, hogy hétfőn, a végső bejelentés előtt a török államfő már az országa EU-csatlakozásához kötötte a svéd NATO-csatlakozást. Reményteljesen tehették fel a kérdést tegnap az európai fővárosokban: külpolitikai váltást láthatunk Ankarában?
Törökország transzatlanti fordulata?
Csábító lenne az a gondolat, hogy mindez azt jelenti, Törökország elköteleződött a transzatlanti közösség mellett, és felhagy egyensúlyozó politikájával a nagyhatalmak között. Ezt az értelmezést három fő érv erősíti, amelyeket nem csak most, de az elmúlt hetekben, hónapokban is hallhattunk.
- Egyrészt Ankarának nem ez az első külpolitikai lépése a közelmúltban, amelyet pozitívan fogadtak az Európai Unióban és az Egyesült Államokban. Erdogan elnök július elején személyesen találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, és a gabonaexport-megállapodás fenntartása melletti elköteleződésen túl a török államfő azt is jelezte, hogy kormánya szerint Ukrajnának a NATO-ban a helye. Ezen túl Ankara az oroszok bevonása nélkül átadott ukrán hadifoglyokat Kijevnek. Az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás mellett ezek a lépések is fájdalmasak voltak az otthoni problémákkal is foglalkozni kénytelen Vlagyimir Putyin orosz elnöknek.
- Másrészt a május 28-ai törökországi törvényhozási és elnökválasztásokat követően talán nem annyira meglepő, hogy a kormány barátságosabb hangot üt meg az EU-val és az Egyesült Államokkal. A török közvélemény és közbeszéd híresen nyugatellenes, ezért a választási kampányban nem mindig kifizetődő ezzel ellentétesen viselkedni. Svédország NATO-csatlakozásának hátráltatása jó eszköz volt Erdogan számára, hogy egy erősen nacionalista hangot üssön meg. Azzal vádolta ugyanis Stockholmot a török politikus, hogy támogatja a kurd terrorista csoportokat, és a terroristának nevezett török kormánykritikus hangokat. Ráadásul a témával Erdogan az ellenzékét is megosztotta, hiszen volt, aki még nálánál is keményebb hangot ütött meg a kérdésben. A választásokon való sikeres szereplés ugyanakkor lehetőséget teremtett a török elnök számára, hogy ne rendelje alá a külpolitikát belpolitikai szempontoknak, és kicsit transzatlanti irányba orientálja az országot.
- Harmadrészt közkedvelt érv nálunk itthon is, hogy minél élesebb a nagyhatalmi vetélkedés, annál inkább oldalt kell választania a kisállamoknak és a középhatalmaknak. Ugyan a világ jelentős része számára az ukrajnai háború nem jelentett stratégiai változást, a térségünkben valóban egyre nagyobb nyomás helyeződik azokra az országokra, amelyek fenn akarják tartani a kapcsolatot az oroszokkal és a transzatlanti közösséggel is. Persze Törökország szerepe elég sajátos: NATO-tagsága ellenére folyamatosan kapcsolatban áll az orosz vezetéssel biztonságpolitikai témákban is. Ugyanakkor ez a szerep gyakran hasznos volt az amerikai és uniós érdekeknek is: Törökország hatékonyan tudott közvetíteni Ukrajna és Oroszország között a háború kitörése óta. Így tehát a török külpolitika eddig sem volt teljesen ellentétes a transzatlanti elvárásokkal stratégiai kérdésekben.
Nem eszik olyan forrón a török kását
A fenti érvek meggyőzőek lehetnek, ugyanakkor szerintem csak a teljes kép egy részét mutatják. Egy külpolitikai fordulat helyett ugyanis sokkal valószínűbb, hogy Erdogan ugyanazt csinálja, mint eddig: úgy lép, ahogy szerinte az aktuális török nemzeti érdekek diktálják. Külpolitikáját nem a nagyhatalmi vetélkedésből vezeti le, az csak egy kontextust jelent számára, ami néha akadályozza, néha segíti a török érdekérvényesítést.
Ha ebből a szempontból figyeljük Ankara viselkedését, rögtön máshogy is értelmezhetjük a mostani döntéseket. Törökország igazán sosem ellenezte sem a svéd, sem a finn NATO-csatlakozást, viszont a helyzet egyértelmű zsarolási potenciált adott Ankara kezébe, amit fel és ki tudott használni ahhoz, hogy elérjen koncessziókat európai partnereitől és az Egyesült Államoktól.
Persze a politikai megállapodás tartalmának egy részét csak később fogjuk megtudni (vagy soha), a svédek által tett lépések és a NATO által kiadott sajtóközlemény mutatja az elért eredmények egy részét: Svédországgal mélyítik a biztonságpolitikai és gazdasági együttműködést, Stockholm pedig gyakorlatilag vállalta a kurd szervezetek elleni nagyobb fellépést. A NATO ezentúl felállítja a terrorizmusellenes különleges koordinátori tisztséget (nem lennénk meglepve, ha török személy töltené be a pozíciót). Az Egyesült Államok is gyakorlatilag belengette a Törökországnak nyújtott biztonságpolitikai és védelmi támogatást, és elképzelhető, hogy az Európai Unióval való viszonyban is történni fog előrelépés – ha nem is a török csatlakozásban, de két régi török cél kapcsán – a vízumliberalizáció előmozdításában és a vámuniós megállapodás modernizációjában.
Nincs új a nap alatt
A török stratégia tehát nagyon hasonló az Ankara által folytatott korábbi magatartáshoz, például az unióval kötött menekült- és migrációs megállapodás esetén. Törökország akkor is nyomást helyezett az EU-ra, ez a nyomás viszont pont annyi kellemetlenséget okozott nekünk, hogy nyitottakká váltunk az egyeztetésre, miközben nem okozott stratégiai károkat. Az, hogy most megint nekünk jobban tetsző döntéseket hoz Törökország, magyarázható azzal is, hogy a török gazdaságnak szüksége lesz európai segítségre, hogy kimásszon az elhúzódó válságából.
Ezt nem is lehetne elvárni Ankarától – gazdaságilag Törökországnak szüksége van Oroszországra, legyen szó energiáról, tőkéről vagy turizmusról, biztonsági szempontból pedig például a szíriai válság vagy a fekete-tengeri térség kapcsán is muszáj fenntartania Erdogannak a stabil viszonyt Oroszországgal. Azt az értelmezést sem zárhatjuk ki, hogy Törökország addig akarta húzni a svéd csatlakozás kérdését, amíg nem válik láthatóvá, miként alakul a transzatlanti-orosz hatalmi egyensúly. Mivel az Oroszországból jövő hírek (beleértve a Wagner-válságot és általában az ukrajnai háborúval kapcsolatos problémákat) nem amellett szólnak, hogy Moszkva hirtelen hegemónná válna a térségünkben, ezért elképzelhető, hogy Ankara tisztán hatalmi szempontok alapján úgy kalkulált, hogy csökkentek a svéd NATO-csatlakozás támogatásának költségei.
A magyar szempont
A kérdésben nem mehetünk el a magyar szempont mellett sem, hazánk ugyanis kitartott Törökországgal a ratifikáció elhúzásában. Budapest többször jelezte, hogy nem mi leszünk az utolsók, akik jóváhagyják a svéd csatlakozást, remélhetőleg tehát az Országgyűlés gyorsan tud szavazni a kérdésről. Ha ez sikerül, akkor a magyar kormány ellenállása nem okozott semmilyen stratégiai problémát – persze nehezen látható egyelőre,
Ugyanakkor nehéz nem egy kommunikációs zavarodottságot látni a magyar fél részéről a kérdésben. A kormány és az Országgyűlés egymásra mutogat, de a külgazdasági és külügyminiszter jelenleg csupán technikai problémának nevezi a ratifikáció elhúzódását. Szerintem nem ördögtől való egy kisállam számára sem, hogy éljen a mozgásterével ilyen kérdésekben is, ugyanakkor, ha ez a stratégia nem párosul egyértelmű kommunikációval, akkor külföldön csak értetlenség fogadja ezt. Az ilyen viselkedéssel csak erősíti a kormány azt a narratívát, miszerint az orosz és (most már) török érdekek mellett áll ki csak az EU-n és NATO-n belül, én pedig nem látom, hogy ennek az imázsnak a fenntartása (a Fidesz belpolitikai érdekein túl) járna-e bármilyen külpolitikai előnnyel.
