Történelmi távlatból minden bizonnyal fordulópontként fogjuk értékelni Kína nemzetközi szerepének növekedése szempontjából az idei évet. Márciusban a szaúdi-iráni normalizációs megállapodás aláírásával Peking megmutatta: képes a közvetlen környezetén túl is konstruktív nagyhatalomként viselkedni, ráadásul egy olyan térségben, amely hagyományosan az amerikai biztonsági ernyő alá tartozik.
Az aláírás óta ráadásul kiderült, hogy Rijád és Teherán komolyan is gondolja a közeledést. A korábbi évek ellenségeskedését követően Szaúd-Arábia segített a fegyveres konfliktusba csúszó Szudánból kimenekíteni 65 iráni állampolgárt, Rijádban pedig már újra is nyitották az iráni nagykövetséget. A folyamat alapvető hatással lehet a hagyományosan az Egyesült Államok által dominált térség biztonságpolitikai helyzetére: Peking láthatóan nem akarja átvenni a katonai csendőr szerepét a térségben, ugyanakkor az Öböl-monarchiák és Irán közötti csúcstalálkozó szervezésével a térség biztonságának regionalizálásához, a nagyhatalmak nélküli menedzseléséhez kíván hozzájárulni. E törekvés megnyilvánulása lehet az Egyesült Arab Emírségek bejelentése az amerikai vezetésű tengeri koalícióból való kilépéssel kapcsolatban, illetve az iráni terjesztésű pletyka egy kínai részvétellel zajló közös arab-iráni haditengerészeti erő felállításáról.
Ezeken a sikeresen felbuzdulva úgy tűnik, Kína egy másik évtizedes geopolitikai konfliktusban, az izraeli-palesztin kérdésben is igyekszik nagyobb szerepet játszani. Ez ugyanakkor önmagában is keményebb dió lehet Kína számára, és egyelőre inkább csak a pózolásról szól, mint az érdemi előrelépés lehetőségéről.
Kína a Szentföldön
Az izraeli-palesztin békefolyamat feltámasztásáról az elmúlt hónapokban egyre többet beszélt a kínai vezetés. A tavaly decemberben megrendezett kínai-arab csúcstalálkozón Hszi Csin-ping elnök maga is látványosan kiállt a kétállamos megoldás mellett, áprilisban (a szaúdi-iráni normalizáció után) nagy hírverést keltett, hogy a kínai külügyminiszter mindkét oldalnak felajánlotta mediációs tevékenységét. Ezt követően, hivatalosan e kérdés kapcsán utazott Mahmúd Abbász palesztin elnök Pekingbe, tehát első ránézésre akár még el is indulhat valamilyen diplomáciai folyamat.
Nem ez volt az első alkalom persze, hogy az ázsiai óriás kifejezte volna a kérdés fontosságát. A magát korábban a harmadik világ, ma a globális dél bajnokának tartó Kína számára a palesztin ügy a gyarmatosítás és a nyugati imperializmus elleni küzdelmet jelenti, amelynek támogatásával könnyen tudja saját népszerűségét javítani Ázsiában vagy Afrikában.
Ugyanakkor, mivel Peking Washingtonnal ellentétben képes szóba állni mindkét féllel úgy, hogy a kommunikációt ne nehezítsék múltbéli frusztrációk, ezért elméletileg képes lenne közvetítői szerepet betölteni. A palesztin lakosság is elfogadná ilyen szerepben, a geopolitikai feszültségek csökkentése pedig érdekében is állna Kínának gazdasági és politikai szempontból egyaránt. Ráadásul az izraeli-palesztin konfliktusban a hagyományos közvetítői szerepet ellátó kvartett, vagyis az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és az ENSZ évek óta nem képes bármiféle előrelépést elérni, vagy 2014 óta egy asztalhoz ültetni a feleket.
Kína befolyásának korlátjai
Tere tehát mindenképp lenne Kínának arra, hogy közvetítőként megjelenjen, ugyanakkor a látványos fellépés ellenére eddig nem mutat arra semmi jel, hogy Peking képes lenne kezelni azokat a problémákat, amelyek ellehetetlenítik az izraeli-palesztin közeledést. Egyrészt egy nagyhatalmi közvetítő szerephez nem csak hitelességre, de a kikényszerítő erőre is szükség van, ezt pedig nehezen képzelhetjük el jelenleg Kínáról. Ha az izraeli kormány viselkedésére a zsidó állam legfontosabb biztonságpolitikai partnere, az Egyesült Államok sem bírt alapvető hatással, akkor Kína hogyan tudna?
Másrészt a közvetítő hatáskörén kívül számos más feltétel sem áll rendelkezésre sem helyi vagy regionális szinten ahhoz, hogy a kétállami megoldás irányába érdemi előrelépés történjen. Az éppen Pekingbe látogató Mahmúd Abbász politikai legitimitása erősen kérdőjeles – hiszen eredetileg 2005-ben négy évre választották meg, azóta pedig a Palesztin Felszabadítási Szervezet a lakosság megkérdezése nélkül hosszabbította meg a mandátumát gyakorlatilag örökké. A palesztin területek továbbra is megosztottak, nincs egységes kormányzat, így, ha Izrael ki is egyezne Abbásszal, az nem érintené közvetlenül a Gázai-övezetet. Az izraeli politikát továbbra is a kompromisszumra kevésbé nyitott jobboldali pártok dominálják, helyi szinten az izraeli túlerőt és megszállást lehetetlennek tűnik megkérdőjelezni. A palesztin ügyben ráadásul közvetve-közvetlenül érintett többek között Irán, Szaúd-Arábia, Egyiptom, a libanoni Hezbollah, vagy éppen Katar is, közülük gyakorlatilag bárki bele tud szólni a folyamatba.
Míg előbbiben Kína számára adott volt a felek politikai akarata, utóbbi kapcsán erről nem beszélhetünk. Előbbi esetén egy kétéves, más közvetítők (Irak és Omán) által felépített folyamat utolsó hónapjaiban került Kína képbe, utóbbi esetben egy tetszhalott állapotot kéne újraéleszteni. Könnyű tehát arra a következtetésre jutnunk, hogy Kína tevékenysége inkább saját globális pozicionálásáról és imázsépítéséről szól, mint valódi és tényleges fellépésről.
Kína felemelkedéséig még hosszú út vezet
Mindez jól mutatja, hogy Kínának – a felemelkedése ellenére – milyen hosszú utat kell még bejárnia ahhoz, hogy ténylegesen felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal. Peking ugyan a térség legtöbb államának elsődleges gazdasági partnere, politikai befolyásának komoly korlátjai vannak. A kínai katonai jelenlét a térségben nem csak az amerikaihoz, de még a britekhez vagy a franciákhoz képest is eltörpül, az Afrika keleti partvidékén elhelyezkedő Dzsibutit leszámítva nem rendelkeznek katonai bázissal a térségben. Gazdaságilag erősen függ a közel-keleti olaj- és földgáztermelő államoktól, így az őket érintő konfliktusok de-eszkalációja nem lehetőség, hanem szinte kényszer. Ezen túl a kínai vezetésnek a térséggel kapcsolatos tudása és kapcsolati hálója ugyan folyamatosan mélyül, de más régiókhoz (például Európához vagy Észak-Amerikához) képest is korlátozott.
A nemzetközi kapcsolatokban ugyanakkor a hatalom nem csak kapacitások, hanem percepció kérdése is. Ebből a szempontból kétségtelenül
Mindez a Közel-Keleten egyértelműen érezhető, Kína pedig annak ellenére politikai lendületben van, hogy igazi változás a kapacitások terén nem következett be. A feltörekvő hatalom helyzetét ráadásul nagyban segíti, hogy mára már alig van olyan állam, amelynek ne lenne valamilyen frusztrációja az Egyesült Államokkal szemben. Emiatt ugyanis egyre többen igyekeznek diverzifikálni katonai kapcsolataikat, vagy éppen regionális szinten, egymás között megoldani a felmerülő konfliktusokat.
Ez a folyamat nem csak Kína, de Európa számára is nyújt lehetőségeket. Egyrészt a közel-keleti kormányok nem Kína-pártiak, öndefiníciójukat nem az amerikai-kínai szembenállás fogja meghatározni, egész egyszerűen csak megéri Pekinggel együttműködni. Ilyen pragmatikus alapon az európaiaknak is nyílhat nagyobb tér, amelyet például Franciaország ki is tud használni. Másrészt lassan leszámolhatunk azzal az illúzióval, hogy a saját biztonságunk számára kiemelkedő fontosságú régióban majd az Egyesült Államok fenntartja a rendet, mi pedig csak hátra dőlünk. Az Európai Uniónak a szomszédságpolitika által érintett földközi-tengeri régión túl is kiemelkedő érdekei vannak a Közel-Keleten, energiaellátásunkban a Perzsa-öböl valószínűleg egyre nagyobb szerepet fog játszani, így nem spórolhatjuk meg a határozottabb fellépést.
