Túltolhatta az amerikai sajtó a Trumpot segítő orosz befolyás ügyét

Nem nagyon lehet Donald Trump elnökségéről úgy beszélni, hogy ne kerülne elő a „feltételezett orosz befolyásolás” kérdése, miszerint Vlagyimir Putyin és a Kreml komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy Trumpot megválasszák az Amerikai Egyesült Államok elnökének, és emiatt még a választást bonyolító számítógépes rendszert is megpróbálták meghackelni.

Egyáltalán nem meglepetés, hogy annak idején az amerikai sajtó ilyen értesülések hallatán heves nyomozásba kezdett, és a New York Timestól a Washington Poston át a CNN-ig és a Buzzfeedig ontották magukból az ezzel kapcsolatos cikkeket és riportokat. Ahogy azonban arra Jeff Gerth újságíró most egy terjedelmes esszében felhívta a figyelmet, a sztorinak nem csak hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de a sajtó olyan szakmai hibákat is elkövetett, amelyeket nem lett volna szabad,

és ha nem Trumpról lett volna szó, talán jobban oda is figyeltek volna.

Gerth mintegy ötvenéves újságírói pályafutást tudhat maga mögött, és ebből három évtizedet a New York Times oknyomozó újságírójaként töltött el, így lehet azt mondani, hogy házon belülről érkezett a kritika. Gerth saját bevallása szerint korábban sosem írt véleménycikket, most azonban „az újságírás csökkenő hitelessége és a társadalom fokozódó polarizációja” miatt úgy érezte, hogy egy esszében kell közzétennie a véleményét a sajtó működését elemző tekintélyes lap, a Columbia Journalism Review honlapján. Véleménycikke ugyanakkor maga is egy oknyomozás eredménye, ahhoz ugyanis többévnyi újságcikket nézett át és számos újságíróval beszélgetett.

Hipotézishez igazított valóság

A „Trump és az orosz befolyásolás” témakör legfontosabb lépéseit most csak röviden foglalnánk össze, mert azokról nem csak az amerikai, hanem a nemzetközi sajtóban is rengeteget cikkeztek. Ezek szerint – ahogy azt fentebb már említettük – Trump Putyin bábja lett volna, akin keresztül az orosz elnök belülről bomlasztotta az amerikai demokrácia rendszerét. Ahhoz, hogy Trump győzni tudjon, az oroszok segítettek neki abban is – legalábbis a beszámolók szerint –, hogy a demokrata ellenfelével, Hillary Clintonnal kapcsolatban terhelő adatok kerüljenek elő. Erre az egyik legfőbb bizonyítékként azt szokták emlegetni, amikor Trump egy Twitter-üzenetben azt írta, hogyha Oroszországnak vagy valakinek megvan az a 33 ezer, illegálisan kitörölt email, amelyet Clinton és a stábja küldött egymásnak, akkor azt talán ideje lenne megosztani az FBI-jal. Pár nappal korábban a Wikileaksen mintegy 22 ezer darab olyan email jelent meg, amelyeket a Demokrata Párt adatbázisából loptak el. Októberben aztán a Clinton kampányfőnökének, John Podestának a levelezése szivárgott ki, szintén a Wikileaksen keresztül – ez utóbbiért a szakértők az orosz katonai titkosszolgálatot, a GRU-t tették felelőssé.

De ott volt az úgynevezett Steele-dosszié is, amelyet Christopher Steele, a brit titkosszolgálat Oroszországgal foglalkozó részlegének korábbi vezetője állított össze, és amely azt lett volna hivatott bemutatni, hogy az oroszok miként próbálták meg befolyásolni a 2016-os amerikai elnökválasztást, illetve milyen kapcsolatban állnak Trumppal. Ugyan a dosszié egyes részeit – például, hogy Putyin inkább Trumpot akarta győztesként látni, mint Clintont, hogy különféle projektekkel megpróbálta aláásni az amerikai demokráciába vetett bizalmat, hogy Trump stábjából többeknek voltak orosz kapcsolatai – más nyomozások is igazolták,

az akta egészével kapcsolatban azonban ma már a fősodratú sajtó azt mondja: a dossziéban lévő állítások többsége hiteltelen és ellenőrizetlen.

Talán mondhatjuk azt, hogy a Steele-dosszié egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen, a sajtó azonban annyira akarta, hogy igaz legyen, hogy emiatt kihagyott olyan ellenőrzési lépéseket, amelyek máskor magától értetődőek. Egy apró, de fontos érv például Gerth esszéjében, amikor felidézi: három nappal azelőtt, hogy Trump bejelentette volna az indulását az elnökválasztáson, Clinton úgy vágott bele a kampányba, hogy őt gyanúsították azzal, hogy orosz befolyás alatt áll. Néhány héttel korábban a New York Times összefogott egy konzervatív szerzővel, hogy feltárják a Clinton család és Oroszország közötti kapcsolatot, beleértve Bill Clinton jól jövedelmező moszkvai beszédét vagy a Clintonék alapítványához érkezett orosz adományokat.

Azonban ahogy Trump támogatottsága egyre nőtt, és Trump maga is arról beszélt, mennyire tiszteli Oroszországot, mint „erős vezetőt”, a Demokrata Párt egy titkos kampányba kezdett, amely egy olyan összeesküvés-elméletet terjesztett, miszerint titkos egyezség van Trump és az oroszok között – és ennek továbbadásában a sajtó is tevékenyen részt vett.

Az, hogy Putyin Trumpot akarta győztesnek látni, illetve Trump stábjának voltak orosz kapcsolatai, tény, ahogy az is Trump járt Moszkvában, sőt, ott akart építeni egy felhőkarcolót is. A sajtó azonban – és talán ez Gerth esszéjének a legfontosabb megállapítása – nem a tényekhez igazította a konklúziót, hanem állított valamit, amelyhez aztán megpróbált bizonyítékokat találni.

Hanyag forráskezelés

Emiatt aztán olyan hibákba csúszott bele, mint például a slendrián forráskezelés. A névtelen források használata teljesen bevett újságírói szokás, Gerth szerint azonban ebben az esetben a mennyiségük is kiugró volt, és az is kiderült, hogy megtévesztő módon jellemezték őket. Igen sokszor használták például a meglehetősen homályos „a témára rálátó forrás” kifejezést, miközben az annyira nem egyértelmű, hogy Gerth egyik korábbi szerkesztője szerint kis túlzással élve az akár magát a riportert is jelentheti.

További, szintén homályos elnevezések a forrásokra a „kormányhivatalnok”, a „hírszerzési tisztviselő” vagy az „amerikai tisztviselő”. Hiába hangoznak ezek jól, sok esetben azonban csak arra szolgálnak, hogy elfedjék, hogy az információ valódi forrása valaki az amerikai Kongresszusból, érvel Gerth.

Először egy szövetségi ügynökség, például a CIA vagy az FBI titokban tájékoztatja a Kongresszust. Ezután a demokraták vagy a republikánusok szelektíven kiszivárogtatják a részleteket. Végül a történet homályos forrásmegjelöléssel jelenik meg

– írta le a folyamatot az esszé szerzője.

Szintén fontos hibaként jelölte meg azt, hogy a Trump és Oroszország közötti kapcsolat jellemzésekor sokszor nem teljesítették azt az újságírás hagyományainak megfelelő igényt, hogy olyan tényeket is megjelentessenek, amelyek szembemennek az uralkodó narratívával. Például 2018 elején elérhető volt egy olyan hivatalos FBI-dokumentum, amelynek szerzője, a kapcsolódó nyomozást vezető ügynök nem talált különösebb bizonyítékokat. Elmaradt az is, hogy kikérjék a súlyos kritikákkal megvádolt emberek véleményét az értesülésekkel kapcsolatban, amikor pedig elérték az illetőt, akkor a kommentárja nem jelent meg a róla szóló cikkekben.

Gerth talán legsúlyosabb kritikája azonban az, hogy a fősodratú sajtónak magával szemben is transzparensnek kell lennie. Elmondása szerint az esszével kapcsolatban több mint hatvan újságíróval próbálta meg felvenni a kapcsolatot, és csak minden második válaszolt, közülük pedig tucatnyian voltak hajlandók interjút adni, egyikőjük sem vezető szerkesztő. A szerző úgy véli, hogy

egy olyan időszakban, mint most, amikor különösen sok kritika éri a médiát, és a közönség bizalmatlan vele szemben, még inkább szükség van egy átlátható és elszámoltatható sajtóra, hiszen az újságírás egyik legfontosabb fegyvere az, hogy képes elhatárolódni az álhírektől és a félretájékoztatástól.