Ezt az embert nem választotta meg a belarusz nép 2020 augusztusában. Veszített a választáson, így többé nem törvényes vezető. Számtalan forrásból megerősítették, hogy a választást elcsalták, valójában óriási előnnyel Szvetlana Cihanouszkaja győzött
– mondja a Fehéroroszországban élő Aljakszandra. A 24.hu helyi újságírók közreműködésével tudott kapcsolatba lépni a 35 éves nővel, akivel az elcsalt elnökválasztás egyéves évfordulójának apropójából beszélgettünk.
Mint ismert, a hivatalos eredmények szerint 2020. augusztus 9-én Ajakszandr Lukasenka a szavazatok 80,1 százalékával megnyerte a fehérorosz elnökválasztást. Az ellenzék csalásnak minősítette az eredményt, és Cihanouszkaját kiáltotta ki győztesnek. Az országban hónapokon át rendszeresen tömegek vonultak az utcára, ám a megmozdulásokat az elnök által irányított biztonsági erők brutálisan leverték. Emberi jogi aktivisták szerint jelenleg is több mint hatszáz politikai fogoly ül börtönben, az állampolgárokkal szemben alkalmazott embertelen rendőri módszerekről egy fehérorosz férfi is mesélt lapunknak tavaly augusztusban.
Az olykor több tízezer főt vonzó tüntetések idején sokak prognosztizálták a diktatúra végnapjainak eljövetelét, ám mára Cihanouszkaja is kizártnak tartja, hogy újabb megmozdulások jöjjenek, mondván, azok túl nagy árat követelnének, mivel a tiltakozók akár évekre is börtönbe kerülhetnek.
Ugyanakkor az elnökválasztás óta a rendőri brutalitáson felül is egymást érik a Fehéroroszországgal kapcsolatos botrányok. Májusban eltérítettek egy Litvániába tartó Ryanair-gépet fedélzetén Raman Prataszevics ellenzéki aktivista-újságíróval, akit a minszki landolást követően azonnal letartóztattak. Augusztusban felakasztva találták meg Kijevben Vitalij Sisov aktivistát, aki Lukasenka-diktatúra üldöztetése elől menekülő fehéroroszokat segítette. A tokiói játékok alatt pedig egy futónőt, Kriszcina Cimanuszkaját a fehérorosz olimpiai csapat vezetői akarata ellenére próbáltak feltenni egy hazafelé tartó repülőgépre, amiért bírálta az őt rossz számban benevező sportvezetőket.
Lukasenka minden ellene felhozott vádat hárítani igyekszik, a futónővel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy Cimanuszkaja „magától nem tette volna ezt, manipulálták”. A Kijevben holtan talált aktivistáról úgy nyilatkozott, hogy „számunkra ő egy senki volt”, és „állítólag elment felakasztani magát”. Ezek mellett a fehérorosz diktátor azon mesterkedik, hogy menekültek tömegét zúdítsa Európára a litván határon keresztül.
*
Aljakszandra fejében ma is élénken élnek az elnökválasztás napjának eseményei. Aznap már reggeltől kezdve nem volt internetük, de tudták, hogy milliók mennek el a szavazóurnákhoz fehér szalagot viselve, ami a demokráciapárti emberek jelképe az országban.
Este a férjével és a szomszédaikkal együtt elmentek a szavazóhelyiséghez, hogy megtudják az eredményeket. Kiderült, hogy a városban Cihanouszkaja győzött. Az emberek gratuláltak egymásnak, majd otthon ünnepeltek. Aljakszandra azt mondja, a helyi választási bizottság tagjai megtagadták a fentről érkező parancsok elfogadását, és becsületesen számolták össze a voksokat.
Csakhogy nem sokkal később megérkeztek a hivatalos eredmények, ezek viszont 80 százalék feletti Lukasenka-győzelmet jeleztek.
Dühöt és igazságtalanságot éreztem. Felháborított, hogy ennyire nyíltan hazudnak nekünk, ráadásul nem tudtam, mit tehetnénk, ha tehetünk bármit egyáltalán
– emlékezik. Nem kellett sokat várni a tiltakozásokra, ám már aznap este gumibotos rendőrök léptek fel, könnygázzal felszerelkezve, azok ellen a békés tüntetők ellen, akik nem hittek a hivatalos eredményeknek.
A következő két napban a 35 éves nő kétségbeesést, elnyomást és felháborodást érzett, látva, ahogy számtalan tüntetőt megvernek és bezárnak a rendőrök. Aljakszandra augusztus 12-én vett részt azon a tüntetésen, amelyen a nők fehér ruhában, virággal a kezükben tiltakoztak az elcsalt elnökválasztás miatt. Ekkor érzett először reményt és eltökéltséget, és októberig folyamatosan részt vett a békés megmozdulásokon.
A mai napig harcolunk, immár egy éve, mert a rezsim korrupt és erőszakos, Lukasenka pedig bármit – szó szerint bármit, legyen szó gyilkosságról vagy kínzásról – képes megtenni azért, hogy hatalomban maradjon.
Cihanouszkaja meglátásához hasonlóan Aljakszandra is úgy érzi, hogy a rendőri brutalitás és a bebörtönzések miatt már nem tudnak olyan nyíltan szerveződni, mint tavaly ilyenkor, ám hozzáteszi, hogy nem adják fel, és tovább harcolnak a szabadságukért és az igazságért.
Az ország állapotával kapcsolatban azt mondja, hogy Fehéroroszország évek óta gazdasági és politikai értelemben is stagnál, mi több, „a kormány a Szovjetunió miniatűr verzióját tartotta fenn”, és ez a terve a jövőre nézve is. Úgy látja, az ország vezetése fejben még mindig a hetvenes években tart, ezt példázza gondolkodásmódjuk és tetteik is.
A miniszterek mindegyike a rendőrségből, a hadseregből vagy a mezőgazdasági szektorból érkezett, Aljakszandra szerint azért, mert a rezsimnek nem hozzáértőkre van szüksége, hanem lojális emberekre.
Azt viszont nem vették észre, hogy egy generáció mindeközben felnőtt, új értékekkel és eszmékkel. Mi belefáradtunk a diktatúrába és a hazugságokba, változást akarunk, a 21. században élni. Az elcsalt választás és az azóta történtek pedig ösztönzésként szolgálnak, hogy változásokat követeljünk
– mondja.
Lukasenka arra törekszik, hogy visszaállítsa a választás előtti állapotot, és életben tartsa a rezsimet, amíg csak lehet. Ehhez viszont egyre erőszakosabban kell fellépni a kritikus hangokkal szemben, különben kicsúszik a kezéből az irányítás.
Fehéroroszország Európa közepén válik Észak-Korea 2.0-vá. Börtönbe zárnak azért, mert meghallgatsz egy dalt, vagy mert fehér-piros csíkos zoknit viselsz.
– mondja Aljakszandra, aki ennek ellenére biztos abban, hogy a mostani helyzet nem tartható fenn sokáig, mert a rezsimnek nincs jövőképe. Új Belarusz – így nevezik azt a jövőbeli országot, amelynek élén már nem egy diktátor áll. „Csak idő kérdése, de el fog jönni ez” – vélekedik.
A fehéroroszok hangulatára tapasztalatai szerint azért most is leginkább az elnyomás és a félelem jellemző, „szinte érezhető a rosszkedv, ahogy sétálsz az utcán”. Sokan elhagyják az országot, mert nem tudnak megbirkózni a stresszel vagy az üldöztetéssel, és rengetegen gondolkoznak a távozáson. Persze vannak, akik azt vallják, hogy a politika nincs hatással az életükre, de szerinte ők sem tudnak azonosulni a rezsimmel.
Sokan reménykednek, sőt hisznek abban, hogy változás jöhet, hiszen mi más lehetőség lenne? Elhagyni az országot, vagy maradni ebben a koncentrációs táborban? Erősnek kell lennünk. Ennek a rezsimnek nincs jövője, csak azt remélem, hogy a változás nem akkor következik majd be, amikor az ország romokban áll majd, üresen, összeomlott gazdasággal.
Aljakszandra megjegyzi, a rezsim túlélése annak is köszönhető, hogy sokan félnek szembeszállni az „uralkodóval”, a fehérorosz nemzetnek ugyanis eddig egyetlen sikeres szolidaritási kísérlete sem volt történelme során.
Mindannyiunkban ott gyökerezik, hogy minden rendben van, amíg nem tör ki egy háború.
Aljakszandra barátai és ismerősei közül sokan már Lengyelországban vagy Litvániában élnek, némelyikőjüknek nem is volt más választása, mint távozni. Ő viszont éppen gyermeket vár, és azt mondja, mindkettőjük jövőjét „Új Belaruszban” képzeli el, ha csak nem kapnának figyelmeztetést arról, hogy letartóztathatják őket. Amúgy is azt szokta mondani, hogy „amikor csótányok vannak a házadban, kiirtod őket, nem te költözöl el”.
