A New York-i és washingtoni célpontok ellen elkövetett terrortámadások ma már az amerikai identitás központi elemévé váltak. Szinte mindenki tudja az országban, hol volt és mit csinált 2001. szeptember 11-én. Emlékművek, megemlékezések, filmek tucatjai segítik, hogy az emlék ne fakuljon meg. Oszáma bin Láden és az al-Káida terrorszervezet neve egyenlő lett a gonosszal.
A támadás kitervelője Afganisztánban élt 1996 óta, a Talibán nevű fundamentalista csoport szárnyai alatt. A tálibok nem akartak a világ ellenségei lenni, nem is nagyon fogták fel, ami a világban történik. Menedéket azért adtak Bin Ládennek, mert az 1980-as években a saját pénzéből segítette a felkelőket, akik aztán a tálibokhoz csatlakoztak később.
2001. szeptember 11-e után Washington választás elé állította a tálibokat: vagy kiadják a terrorvezért, vagy jön a háború. Bár valami fatalista őrületnek tűnik, de a fundamentalista szervezet vezetése, élén a félszemű Omár mollával, inkább a háborút választotta. Döntésüknek – saját szempontjukból – megvolt a maga racionalista, de ez újabb, a korábbiaknál is hosszabb és pusztítóbb háborút szabadított az Afganisztánra.
18 évvel később még mindig tart a konfliktus, az amerikai közvélemény a „leghosszabb háborúként” emlegeti. Tény, hogy az Egyesült Államok ennyi ideig folyamatosan még nem viselt hadat. Az előző elnök, Barack Obama már egyszer megpróbált kivonulni, de csak azon az áron tudta volna ezt megtenni, ha mindent, amit az USA addig felépített, hagyja összeomlani. A dilemma most is ugyanaz, mint az 1979-1988-as szovjet megszállás idején: a külső segítséggel felépített állam nem életképes, nincs elegendő bevétele, nem tud hatékonyan működni és szolgáltatni, és nem képes megvédeni magát a felkelőktől.
Szakértők már régóta mondogatják, hogy a diplomáciai út az egyetlen lehetőség, de nekik persze könnyű, mert nem kell elviselniük azt a blamázst, amit a világ legerősebb országának vezetőjének, amikor egy senki által el nem ismert felkelő csoport tagjaival kellene tárgyalnia.
Trump dilemmája
Az amerikai elnök nem a stratégiák embere, ez már világosan látszik. Gyakran még a saját céljai között is ellentmondás feszül. Az egyik ilyen, hogy egyszerre akarja hazahozni a katonákat a világból, de tovább akarja üldözni a dzsihadisákat. Afganisztánból ő is szeretne kivonulni, ez az azonban ellehetetlenítené az al-Káida és a 2015 óta ott is aktív Iszlám Állam elleni harcot. Sőt, amennyiben egy csapatkivonás egyben a jelenlegi afgán állam bukását és a tálibok győzelmet jelentené, akkor vissza is ugrottunk 2001-es terrortámadásokat megelőző időkre. Washingtoni szemmel a tálibokkal nem az volt a gond, ahogy saját országukban uralkodtak, hanem hogy eközben a világ szinte összes dzsihadista terrorszervezetének is menedéket adtak.
Donald Trump tehát nem vonhatta ki a csapatait csak úgy Afganisztánból, kellett egy megállapodás a tálibokkal. Ezt követhettük nyomon 2019-ben, amikor kilenc alkalommal találkozott a két oldal, ami a megelőző évek helyben tipegéséhez képest gyors haladásnak számít, és azt is mutatja, hogy mindkét oldal kész volt megállapodásra.
A megállapodás részletei nem szivárogtak ki, de annyit tudni, hogy a fő vállalások négy kérdést öleltek fel:
- az amerikai (és más külföldi) csapatok kivonása
- a tálibok a területükön működő terrorszervezetek (elsősorban al-Káida és Iszlám Állam) ellen felveszik a harcot
- az afgán kormány felvétele a tárgyalópartnerek közé
- általános tűzszünet.
A megállapodásnak mindkét oldalon voltak kritikusai. Kérdés, hogy a tálib vezetés miként tudta volna kikényszeríteni saját parancsnokaitól egy tűzszünet betartását vagy az al-Káida támogatásának beszüntetését. Amíg az Iszlám Állammal tényleg belháborút folytatnak a tálibok, a történelmi kötődésű, az országban gyakran keresztházaságokkal letelepedett tagokkal kérdés, hogy miként lehetne szakítani.
Az elmúlt hónapokban ahogy konkretizálódtak a tárgyalások, úgy erősödött a harc mindkét oldalon. 2001 óta soha ennyi légicsapást nem hajtottak végre amerikai vadászbombázók, a kormányerők veszteségei is rekordokat döntöttek. A tálibok rajtaütései vagy robbantásai a fővárosban is egyre szaporodtak. Történelmi tény, hogy a tárgyalások előremenetele és az erőszak növekedése gyakran összefügg, mert egyik oldal sem mutatkozhat gyengének az utolsó pillanatig. Ám a tálibok esetében felmerül annak lehetősége is, hogy esetleg egyes renegát hadurak igyekeztek támadásaikkal megfúrni a tárgyalásokat
Robbantás után önleleplezés
Végül is ez vezetett a tárgyalások összeomlásához. Idén a fővárosban végrehajtott 18 robbantásban 209-en haltak meg, és több mint ezren megsebesültek. Szeptember 5-án az egyik utolsó támadásban a NATO-misszió egy amerikai és román katonája is meghalt. A szokásos reakciókon túl nagy hatást keltett Donald Trump Twitter-üzenete: eszerint szeptember 8-ra titkos találkozó volt tervezve az elnöki nyári rezidenciára, Camp Davidbe, amelyen a tálibok mellett az afgán államfő is ott lett volna, hogy aláírják a tálib-amerikai megállapodást.
Senki sem számított arra, hogy az aláírás ennyire közel lett volna, és arra főleg nem, hogy ezt az elnök maga leplezi le. Trump az amerikai katona halálára hivatkozva három impulzív hangvételű üzenetben elutasította a megállapodás megkötését, amivel afgán emberek millióinak okozott valószínűleg örömet, de egyben saját diplomatáinak erőfeszítését is lenullázta.
Trump kihátrálása mögött sokan más okokat sejtenek. Az egyik lehetséges vélemény szerint az elnök csak most tájékozódott részleteiben az ügyről, és ismerte meg, hogy kikkel is kellene megállapodnia. Ez nem lehetetlen, hiszen egy amerikai elnöknek sok mindent kell figyelemmel kísérnie a világban, és dolgok csak akkor „kerülnek az íróasztalára”, ha döntési helyzet van. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Trumpnak konfliktusokkal terhelt a viszonya még a saját munkatársaival is, és figyelni sem tud egy kérdésre túl sokáig (harmadik nemzetbiztonsági tanácsadóját, John Boltont, épp tegnap mentette fel) . Ezek alapján nem elképzelhetetlen, hogy Trump csak az utolsó pillanatban mérte fel a megállapodást várható eredményeit és kockázatait, és döntött úgy, hogy most ez nem időszerű.
Meglehet az is, hogy egyszerűen az időzítéssel volt a gond. Óriási kockázat szeptember 11-éhez ilyen közeli dátumon megállapodást kötni azzal az ellenséggel, aki részt vett 2001 pusztításában. Egy ilyen típusú rossz döntés akár az elnök legodaadóbb híveit is elidegenítheti.
Kivonni az amerikai katonákat az elkövetkező egy évben történelmi eredmény lenne, és erős támaszt adna Trump újraválasztási kampányához. Az elnök nem egyszer mérte magát Barack Obamához, és ebben a kérdésben jogosan mondhatná, hogy neki sikerült, amiről az elődje csak álmodott.
Kiemelt kép: Mark Wilson/Getty Images
