2017 szeptemberében szűk két hét elteltével egymás után csapott le az Amerikai Virgin-szigetekhez tartozó St. Thomasra az Irma és a Maria hurrikán. A természeti katasztrófában rengeteg épület megsemmisült, sokan váltak otthontalanná és többen eltűntek. Köztük volt Hannah Upp is, egy 32 éves tanárnő.
A harmadik eltűnése után nem került elő.
Az első
2008 szeptemberében, az első tanítási napon Hannah Upp nem jelent meg a munkahelyén, egy harlemi iskolában. Senkinek nem szólt róla, hova megy, a szobatársa viszont megtalálta a táskáját a szobájában, benne a pénztárcájával, az útlevelével, a bérletével és a telefonjával.
A barátai és a családja az elkövetkező napokban szórólapokat szórtak szét New York-szerte, mígnem két héttel az eltűnése után Hannah-t látták egy Apple Store-ban, Manhattanben. A biztonsági kamera felvételein látható, hogy sportmelltartót és rövidnadrágot viselt, mint aki futáshoz készülődött. A bolt egyik gépén megnyitotta az e-mailjeit, de rövidesen távozott, annak ellenére, hogy egy férfi meg is kérdezte, hogy ő-e az eltűnt tanárnő.
Néhány nappal később egy Starbucksban látták, de mire kiért a rendőrség, távozott. Felbukkant öt edzőteremben is, a feltételezések szerint azért, hogy ott lezuhanyozzon.
Szeptember 16-án a Staten Island-komp kapitánya egy női testet látott a vízben lebegni, arccal lefelé. Két matróz a kompról egy mentőhajóval odaevezett a testhez, és amikor kiemelték a vízből, kiderült, még életben van. Amikor kiemelték a vízből, a nő vett egy mély lélegzetet és elkezdett sírni. Hannah volt az.
Az akkor 23 éves lányt kórházba szállították, hipotermiával, súlyos kiszáradással, napégéssel kezelték. A kórházba érve az első kérdése az volt:
Miért vagyok vizes?
Hannah a megtalálását megelőző három hétben nem tudta, hogy ki ő, hova tart és mit csinál. Ám amikor a kórházban megkérdezték a nevét, a családja elérhetőségét, pontosan válaszolt. Az édesanyja, Barbara elmondása szerint a rendőrségi kihallgatás során próbált visszaemlékezni a történtekre, de nem sikerült. Az utolsó emléke az volt, hogy futni indul a lakása közelében található parkba.
Hannah állapota gyorsan javult és átszállították a Columbia Egyetem kórházának pszichiátriai osztályára. Az orvosok több vizsgálatot is elvégeztek rajta, de nem találtak semmi olyan neurológiai elváltozást, amely magyarázatot adott volna arra, Hannah hogyan felejthette el az identitását.
Fotó: Drew Angerer/Getty Images/AFP
A második
Nagyjából egy évvel az első eltűnése után Hannah-t megint nem találták. Ismét szeptember volt, ismét az első tanítási nap, és Hannah nem jelent meg a marylandi Kensington hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Montessori-iskolájában. Az egyik kollégája látta Hannah-t reggel, de rossz irányba gyalogolt. A táskáját, benne a telefonjával és a pénztárcájával egy járdán találták meg.
Hannah lelkészként dolgozó édesanyja, Barbara és a barátai egy vallási közösségből, ahol előtt évekig élt, rögtön Marylandbe utaztak és keresni kezdték. Kiderítették, hogy Hannah előző este nem aludt otthon és az azt megelőző 24 órában senki nem beszélt vele.
Másnap késő este egy ismeretlen számról hívták Barbarát. A hívó csak annyit szólt: „Anya?” Hannah kétnapi vándorlás után egy patakban állva tért magához, másfél mérföldre az iskolától és egy bevásárlókocsi volt mellette. Elsétált a legközelebbi bolthoz, ahol egy idegentől kölcsönkérte a telefonját, hogy felhívja az édesanyját.
A nő ettől függetlenül tanítani kezdett az iskolában, a következő évben pedig St. Thomasra költözött, hogy az ottani Montessori-iskolában dolgozzon tanársegédként. Új munkahelyén beszélt az eltűnésekről, de kedvesen fogadták. Az első tanév után az iskola annyira meg volt elégedve Hannah-val, hogy elküldték egy tanfolyamra, hogy idővel saját osztálya is lehessen.
A harmadik
2017 nyarán elvégezte a tanfolyamot és visszatért St. Thomasra, amikor lecsapott az Irma hurrikán. Hannah a lakótársaival vészelte át a vihart, másnap pedig üzenetet küldött a barátainak, hogy jól van, de a sziget borzalmas állapotban van.
Az Irma hurrikán után hat nappal Hannah találkozott egy volt barátjával, az volt az utolsó nap, hogy használta a telefonját. Másnap segített egy kolléganőjének pakolni az iskolában az érkező Maria hurrikán előtt, de a kolléganő szerint furcsán viselkedett. Minden kérésre csak annyit válaszolt, „Igen, Norma.”, „Igen, Norma.”, holott Hannah ennél jóval bőbeszédűbb szokott lenni.
A következő reggel azt mondta a lakótársainak, hogy bemegy az iskolába, de soha nem érkezett meg oda. A fürdőruhája felett viselt ruháját, a szandálját és a kocsija kulcsait egy bárban találták meg Hannah kedvenc strandján. A kocsija a parkolóban állt, benne minden irata és a telefonja, arra utaló nyomot azonban nem találtak, hogy hova tűnhetett a nő.
A Bourne-rejtély
Az első eltűnése utáni vizsgálatok végén az orvosok azt állapították meg, hogy Hannah
amely a pszichogén amnézia egy formája. A pszichogén amnézia erős stressz vagy trauma (szexuális vagy testi abúzus, harctéri élmények, természeti katasztrófák) során alakul ki úgy, hogy nincs neurológiai sérülés. Globális formája, a disszociatív fuga esetén a beteg elveszti a teljes önéletrajzi emlékezetét és a személyes identitását. A periódus elején vándorolni kezd és napokba telik míg rájön, hogy amnéziás.
A történelem során több hasonló esetet is regisztráltak, a leghíresebb Ansel Bourne lelkészé volt, aki 1887-ben egyik pillanatról a másikra elhagyta otthonát és kétszáz mérfölddel arrébb nyitott egy édességboltot Albert Brown néven. A szomszédai teljesen normálisnak találták a viselkedését, mígnem egyik reggel Bourne/Brown bekopogtatott a főbérlője ajtaján és azt kérdezte: „Hol vagyok?” Bourne ezt követően hazatért feleségéhez és alig emlékezett valamire abból az időszakból, amikor Albertnek hívták. (Egyes feltételezések szerint róla kapta Robert Ludlum hőse, Jason Bourne a nevét.)
Hannah barátai észrevettek egy mintázatot mindhárom eltűnés során: ugyanakkor, szeptember elején történtek, és valahogy mindig köze volt a vízhez. Az első két alkalommal a víz segített Hannah-nak emlékezni, a harmadik alkalommal pedig a tengernél veszett nyoma.
Hipnózissal próbálták kideríteni, mi lehetett az a traumatikus élmény, amely kiváltotta Hannah-nál a disszociatív fugát, nem sikerült ilyet találni. Hannah szülei évekkel ezelőtt elváltak, édesapja a világ számos országában dolgozott lelkészként, és nyaranta a lánya mindig elutazott hozzá, hogy együtt töltsenek néhány hetet. Az édesapa szerint azonban ezek mindig jó hangulatú utazások voltak, sőt, Hannah egy alkalommal azt mondta egy barátjának, hogy nincs kedve hazamenni. A munkáját azonban nagyon szerette és szívesen ment vissza tanítani, főleg hátrányos helyzetű gyerekeket.
Visszavárják
Hannah barátai és családja csak következtetni tudnak arra, hogy az első eltűnésekor mit csinálhatott a lány. Valószínűsítik, hogy bár nem emlékezett arra, ki ő, bizonyos emlékei megmaradhattak. A barátaival csatlakozott a freegan-mozgalomhoz, amelynek tagjai a boltok, éttermek által kidobott, de még fogyasztható élelmiszert eszik meg – elképzelhető, hogy abban a három hétben így evett.
Amikor ellátogattak a kikötőbe, ahol megtalálták, Hannah arra emlékezett, hogy fényeket látott. Szeptember 11-én egy tradicionális japán szertartás szerint úszó lampionokkal emlékeztek a 2001-es terrorcselekmény áldozataira. Hannah gyerekként részt vett egy olyan japán fesztiválon, amelyen lampionokat úsztattak és nagyon jól érezte magát. Barbara úgy véli, hogy a lánya talán valamilyen módon érzékelte azt, hogy keresik, de ő azt fenyegetésként élte meg, ezért pár nap múlva visszatért a kikötőbe, ahol az ismerős, megnyugtató fényeket látta, és bement a vízbe.
Ugyan már egy év eltelt azóta, hogy utoljára látták, az édesanyja reménykedik benne, hogy lányát felvette egy csónak és valahol, egy eldugott közösségben él, ahol sem ő, sem mások nem tudják, hogy ki ő. Barbara azóta is St. Thomason él és segít azoknak a hajléktalanoknak, akiket Hannah keresése során megismert, közben pedig várja, hogy lánya ismét előkerüljön.
Cikkünk a New Yorker riportja alapján készült.
