Nem Trump az első, akiből az oroszok akartak elnököt csinálni

Sok mindent el lehet mondani Donald Trump elnökségének eddigi időszakáról, de azt nem, hogy eseménytelen volna. Egy átlagos hírolvasó számára szinte lehetetlen naprakésznek lenni a különféle botrányokkal kapcsolatban, de egy-két esemény azért kiemelkedik, például az, hogy az oroszok megpróbálták befolyásolni az 2016-os elnökválasztási kampányt.

Vlagyimir Putyin nem ismerte el, hogy bármi köze lett volna a meghackelt e-mailekhez vagy facebookos trollokhoz, de rengeteg szál vezet hozzá, ezen kívül Trump nagy híve az orosz elnöknek és a kampány idején még viccelődött is azzal, hogy segíthetnének neki az oroszok bejutni a Fehér Házba.

Bár az ezzel kapcsolatos nyomozás még zajlik, nem Putyin lenne az első orosz, illetve szovjet vezető, aki bele akar szólni az amerikai elnökválasztásba. 1960-ban megpróbálkozott ezzel Nyikita Hruscsov, a szovjet kommunista párt főtitkára is; a különbség az volt, hogy az általa megkörnyékezett amerikai politikusok elzárkóztak az ajánlattól.

Hruscsov ajándéka

Meglehetősen furcsa telefonhívást kapott 1960. január elején Adlai Stevenson demokrata politikus, aki 1952-ben és 1956-ban is hiába indult el az amerikai elnöki címért. A vonal túlsó végén Mihail Mensikov volt, a Szovjetunió washingtoni nagykövete, és arról érdeklődött Stevensonnál, meglátogathatná-e a chicagói ügyvédi irodájában, ugyanis ajándékot és üzenetet hozott Hruscsovtól. Stevenson azt válaszolta, hogy majd inkább ő meglátogatja Mensikovot a nagykövetségen.

Január 16-án Stevenson Washingtonban tartózkodott és beváltotta a szovjet diplomatának tett ígéretét. A két férfi kaviár és más ételek, italok mellett kellemesen elbeszélgetett, majd rátértek a tárgyra. Mensikov előhúzott a zsebéből néhány papírt és beszélni kezdett, nyilvánvalóan a papírra írt utasítások alapján. Hruscsov üzenetét tolmácsolta, aki arra emlékeztette Stevensont, hogy 1956-ban neki drukkolt az elnökválasztáson. És most, 1960-ban is neki drukkol.

A szovjet pártfőtitkár azt is üzente Mensikovon keresztül, az oroszok pontosan tudják, hogy Stevenson a nukleáris fegyverek leszerelése és a békés együttélés pártján áll, és úgy vélik, hogy ő a legalkalmasabb a jelöltek között arra, hogy a két ország a béke útján haladjon tovább.

A Szovjetunió olyan kapcsolatot szeretne kiépíteni az Egyesült Államokkal, amely örökre kizárja a konfliktus lehetőségét.

Az üzenet igazán fontos része azonban csak ezután következett: Hruscsov arra utasította Mensikovot, kérdezze meg, hogyan tudnának segíteni Stevensonnak.

A szovjet sajtó hozzá tud járulni Stevenson úr személyes sikeréhez? Hogyan? Esetleg dicsérje őt a sajtó, és ha igen, hogyan? Vagy inkább kritizálja? Könnyen tudnánk találni olyat, amit felróhatunk Stevenson úrnak, mert sokszor illette durva szavakkal a Szovjetuniót és a kommunizmust. Stevenson úr tudja a legjobban, hogy mi segítene neki a legtöbbet.

Az előadás közben és végén többször is elhangzott az, hogy a szovjetek „nem akarnak beavatkozni az amerikai választásba”. Mensikov azzal zárta a beszédét, hogy tudják, Stevenson van annyira diszkrét és megbízható, hogy a megbeszélés témája nem kerül nyilvánosságra.

Stevenson megköszönte Hruscsov bizalmát és a felajánlást, de ahogy azt már többször is kijelentette, harmadszorra nem fogja magát jelöltetni elnöknek. Ezenkívül aggodalmát fejezte ki bármilyen közvetlen vagy közvetett beavatkozás miatt, és jelezte: ha indulna is a választáson, nem fogadná el az ajánlatot.

Azt hiszem, elég világossá tettem Mensikov számára, hogy ez a fajta segítségnyújtás teljességgel helytelen, tolakodó és veszélyes minden érintett számára.

Majdnem jelölt

Adlai Stevenson betartotta az ígéretét, egészen a Demokrata Párt 1960 júliusában tartott jelöltállító konvenciójáig. Azt már korábban tudni lehetett, hogy John F. Kennedy jelöltetni szeretné magát, és a fiatal szenátor májusban személyesen felkereste Stevensont, hogy nyilvánosan is támogassa őt. Stevenson nemet mondott erre és a két politikus között feszültté vált a helyzet.

A konvención Stevenson több támogatója, például az egykori first lady, Eleanor Roosevelt is azért kampányolt, hogy jelöltesse magát. Ez nagyon nem volt ínyére JFK csapatának, öccse és egyben kampánymenedzsere, Robert F. Kennedy odáig ment, hogy egy találkozón megfenyegette Stevensont, hogy

ha nem támogatja John Kennedyt a jelölésben, akkor „neki vége” – mármint a párton belül.

Stevenson meggondolta magát és a jelöltállító szavazás előtti éjszakán elkezdett aktívan kampányolni, ám a bukása nagyjából már akkor borítékolható volt, amikor kiderült, hogy még a saját otthona, Illinois állam küldöttei sem támogatják a jelölését. Az első szavazást Kennedy 806 szavazattal nyerte, Stevenson 79 szavazattal a negyedik helyre futott be.

Legyen akkor Kennedy

1959-ben Richard Nixon amerikai alelnök Moszkvába utazott és a hivatalos program részeként Hruscsovval együtt ellátogattak egy, az USA-ról szóló kiállításra. Ott egy konyhát bemutató díszletben vitatkozni kezdtek a kapitalizmus és a kommunizmus erényeiről és a vita hevében Hruscsov azt mondta Nixonnak: „Maga semmit nem tud a kommunizmusról, csak fél tőle.”

Később, amikor már biztos volt, hogy a republikánusok elnökjelöltje Nixon lesz, Hruscsov úgy vélekedett:

Ha Nixon elnök lesz, nem hiszem, hogy hozzá fog tudni járulni a két ország közötti kapcsolatok javulásához.

A pártfőtitkár Stevenson bukása után is soha nem tapasztalt érdeklődést mutatott az amerikai elnökválasztás iránt. Egy Alekszander Feklisov nevű ember akkoriban a KGB washingtoni irodáját vezette, és könyvben is megjelent visszaemlékezései szerint ő és emberei azt utasítást kapták, hogy

rendszeresen tájékoztassák a moszkvai központot a választási kampányról. Ezen kívül javaslatokat kellett tenniük arra nézve, hogy milyen diplomáciai, propaganda- vagy egyéb eszközökkel lehetne elősegíteni John Kennedy győzelmét. Feklisov azt állította, hogy egy KGB-ügynök még Robert Kennedyvel is megpróbált kapcsolatba lépni, de ő udvariasan lekoptatta.

Hogy Feklisov információinak mekkora a valóságtartalma, nem tudni. Az egykori KGB-ügynök 2007-ben halt meg, és a munkája természetéből adódóan nehéz alátámasztani az állításait más forrásokkal. Az viszont biztos, hogy abban a helyzetben volt, hogy ha valóban voltak befolyásolási törekvések a szovjet vezetés részéről, azt neki tudnia kellett.

Feklisov szavait támasztja alá ugyanakkor, ahogyan Hruscsov a választási kampány, illetve Kennedy győzelme után viselkedett, ráadásul a kezére játszott két esemény is. 1960 május elsején az amerikai hírszerzés, a CIA U-2-es megfigyelő repülőgépét Jekatyerinburg mellett lelőtte a szovjet légierő.

Az amerikaiak szerint a gép csak időjárási adatokat gyűjtött a NASA-nak és véletlenül tért le az útvonaláról, ám a roncsokból szerzett információk alapján bebizonyosodott, hogy másról van szó. A gép pilótáját, Francis Gary Powerst letartóztatták és kémkedésért tíz év, a Szovjetunióban letöltendő börtönre ítélték. Júliusban aztán egy RB-47H-s amerikai felderítő bombázót is lelőttek a szovjetek, a két túlélőt pedig elfogták.

Washington arra kérte Moszkvát, engedje szabadon az amerikai foglyokat, de Hruscsov úgy taktikázott, hogy ha a választás előtt engednek a kérésnek, akkor azzal pozitív színben tüntetnék fel az amerikai kormányt, ami Nixon alelnöknek kedvezne a választási kampányban.

Az elvtársaim egyetértettek velem, és nem engedtük el Powerst. Utólag is kiderült, hogy jól döntöttünk. Kennedy mindössze 200 ezres szavazattöbbséggel nyerte meg a választást, ami elhanyagolható különbség, ha azt nézzük, milyen sokan laknak az Egyesült Államokban. A legkisebb lökés is döntő erejű lehetett volna.

Az RB-47H legénységének két tagját két nappal Kennedy beiktatása után engedték szabadon, Powerst pedig 1962-ben cserélték ki egy Viljam Fisher nevű szovjet hírszerzőre, aki kémkedésért volt börtönben Amerikában.

A győzelem után

Hruscsov és Kennedy a hidegháború kellős közepén 1961-ben találkozott Bécsben, és az eseményekre egészen másképpen emlékeztek. Hruscsov úgy emlékezett vissza, hogy a tárgyalások jó hangulatban folytak és amikor megemlítette amerikai kollégájának, hogy talán ő is hozzájárult a megválasztásához, JFK felnevetett és igazat adott neki.

Ezzel szemben Oleg Trojanovszkij egykori szovjet nagykövet arról beszélt egy interjúban, Kennedy nem gondolta, hogy a szovjetek bármilyen módon befolyásolni tudták a választás eredményét, és ezt Hruscsovnak is elmondta.

Kennedy hangulata az 1961. áprilisi Disznó-öbölbeli invázió amerikai szempontból katasztrofális eredménye miatt eleve rossz volt, a bécsi találkozó után pedig csak romlott. Úgy érezte, hogy ez volt a legdurvább dolog eddig az életében, egy újságírónak pedig egyszerűen csak azt mondta:

Hruscsov kiverte belőlem a szart is.

A két államfő soha többet nem találkozott személyesen, de folyamatos kapcsolatban maradtak és jó viszonyt alakítottak ki, amely csak a kubai rakétaválság idejéig vált feszültté. Amikor John F. Kennedyt 1963-ban meggyilkolták, Nyikita Hruscsovot lesújtotta a hír, felesége pedig személyesen vitt el egy kézzel írt és Kennedy özvegyének címzett részvétnyilvánítást a moszkvai amerikai nagykövetségre.

A Kennedy-fivérek végül – leginkább a Demokrata Párt felől érkező nyomás miatt – nem hagyták cserben Adlai Stevensont. JFK három állást is felajánlott neki, ezekből Stevenson az ENSZ-nagyköveti posztot választotta, amelyet 1965-ben bekövetkezett haláláig töltött be.

Kiemelt kép: Corbis / Getty Images