Két hónapja tart az egyetemfoglalás, és a hallgatók még mindig képesek akár több tízezer embert is mozgósítani egy-egy tüntetésre. A NER uralma alatt még nem láttunk ehhez hasonlót, és csak találgatni lehet azzal kapcsolatban, hogy meddig és egyáltalán miért hagyja ezt a hatalom. Azon kívül, hogy Vidnyánszky Attila és Szarka Gábor próbálkozott már az egyetemisták nevetségessé tételével és az internet lekapcsolásával, nem tűnik úgy, mintha a kormányt komolyan foglalkoztatná az ellenállás.
Lehetséges, hogy nem is áll érdekükben ennél erőszakosabban beavatkozni, mert nem érzik veszélyben magukat: a kormány támogatottsága ugyanis nem csökkent augusztus óta, a népesség 34, a biztos szavazók 50 százaléka szavazna a Fidesz-KDNP-re. A megegyezés, a kompromisszum is véget tud vetni egy politikai ellenállásnak, de ennek most nem lenne értelme. Az is egy lehetséges kimenetel, hogy a résztvevők egyre kevesebben lesznek, egyre inkább elfáradnak és feladják. Talán erre számít a kormány.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) autonómiájának felszámolása ellen már júniusban tüntetett néhány száz ember, de az első nagy megmozdulás augusztus 31-én, Vidnyánszky Attila képbe kerülése után kezdődött. Az egyetem vezetősége lemondott, szeptember 1-jén éjjel a hallgatók barikádot emeltek, hogy senki se juthasson be az épületbe. Azóta gyakorlatilag az egyetemen élnek, rendszeresen gyűléseznek és demonstrációkat tartanak: szeptember elején a parlamentig húzódó élőláncot alkottak, szeptember végén óriásbábos karnevált szerveztek a Hősök terére, október 23-án pedig több ezer szimpatizánssal együtt tüntettek. Októberben visszafoglalták az Ódry Színpadot, majd az intézmény Rákóczi úti épületét is; az új kancellárt, Szarka Gábort pedig nem engedték be az egyetemre. Az oktatók sztrájkolnak és támogatják a fiatalok demonstrációit.
Sokakat foglalkoztat most az a kérdés, hogy meddig tartható fenn egy ilyen jellegű demonstráció, és mitől függ, hogy sikerül-e hosszú távon ellenállni. A kormány számos intézkedése adott már okot a felháborodásra, az elmúlt néhány hónapban is átéltünk pár tüntetést. A düh és a változás igénye azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy hosszú ideig fenntartsa a figyelmet. A szociálpszichológusok szerint három tényező számít igazán: az adott csoport identitása, a tagok közti összetartás, valamint mennyire érzik a résztvevők, hogy igazságtalanság történt velük, továbbá mennyire bíznak az ellenállás hatékonyságában.
Minél inkább azonosul valaki egy csoporttal, annál lelkesebben áll ki mellette. Sokféle csoporthoz tartozunk, de sok mindentől függ, hogy adott pillanatban melyikkel vállalunk közös identitást. Az SZFE-re kevesen járnak, kicsi egyetem, viszonylag zárt közösséggel. A hallgatók jól ismerik egymást, és az oktatás jellege miatt szorosabb napi kapcsolatban állnak egymással, mint az átlagos egyetemisták. A lelkileg és fizikailag is kimerítő egyetemfoglalás, valamint a tüntetések (amellett, hogy sok frusztrációt okozhatnak) növelik az összetartozás érzését és az egymás iránti bizalmat. Az egyetemisták rendszeresen felmérik, hogy a hallgatók milyen arányban támogatják a blokádot: Egyelőre tehát nagyon magas az elköteleződés, amit az is segít, hogy magyar és külföldi zenészek, írók, színészek, ismert emberek állnak ki a hallgatók mellett – nemcsak szóban, hanem tettekkel is.
Az SZFE hallgatói és oktatói világos célokért harcolnak: fenn szeretnék tartani az egyetem autonómiáját, és nem akarnak olyan vezetőket, akiket a kormány nevezett ki. Úgy érzik, hogy igazságtalanság történt, e miatt könnyű kitartaniuk a demonstráció mellett. Igazságtalannak általában akkor érzünk valamit, ha relatív deprivációt élünk át: vagyis ha úgy érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit érdemlünk. A felháborodást és a motivációt növeli, ha a résztvevők azt érzik, nem tiszteli őket a hatalom, és nem lehet abban bízni, hogy majd önként megváltoztatják a döntésüket; ez pedig a jelenlegi helyzetre teljes mértékben igaz.
Kérdés, mennyire bízhatnak az egyetemisták abban, hogy sikeres lesz az ellenállásuk, miközben azt látjuk, hogy a Fidesz-KDNP és a NER uralmát eddig egyetlen tüntetés sem rengette meg igazán. A National Democratic Institute és a Political Capital nemrég publikált közös kutatása szerint bár a járvány növelte a 16–29 éves fiatalok politikai érdeklődését, de csak 17 százalékuk érdeklődése jelentős mértékű, 12 százalékukat viszont hidegen hagyja a politika. A demonstrációkon való részvételtől 70 százalékuk elzárkózott, pedig a többség nem elégedett a jelenlegi politikai helyzettel. A magyar fiatalok nagy része tehát nem politizál aktívan, és tudjuk, hogy az SZFE tüntetései – még ha látványosak is – elsősorban egy szűk, fővárosi, értelmiségi réteget mozgatnak meg.
Ugyanakkor a diáktüntetések hagyományának erejét nem szabad lebecsülni, és emblematikus, hogy az 1968 óta nagy utat bejárt Daniel Cohn-Bendit is helyesnek tartja a hallgatók demonstrációját.
A résztvevő egyetemisták élethelyzete, körülményei is befolyásolják a demonstráció hatékonyságát. El kell ismerni, hogy a diákoknak nincs annyi veszítenivalójuk, mint más társadalmi rétegeknek. Egy komoly dolgozói sztrájk például még akkor is járhat kirúgásokkal, fizetéscsökkenéssel, ha egyébként jogszerű; az alacsonyabb társadalmi státuszú emberek életében néhány kieső munkanap is jelentős veszteséget okozhat. Az SZFE-s tüntetők kiterjedtebb kapcsolati és kulturális tőkéje is segítheti őket az ellenállás fenntartásában. Nem tudhatjuk, hogy a hatalom mit tervez, ahogy azt sem lehet megjósolni, meddig bírják a hallgatók, de a fenti tényezők biztosan pozitívan hatnak a céljaik elérésére.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
