Az első ukrán front katonái 1945. január 27-én léptek az auschwitzi haláltábor területére. Ők voltak az első “kívülállók”. A látvány pedig, ami a szemük elé tárult még a sokat látott férfiakat is mélyen megdöbbentette. Halottak hevertek mindenütt, a hullák között 7500, élőhalottnak tűnő emberi roncs kóválygott.
Három év alatt körülbelül 1,3 millió embert gyilkoltak ott meg, köztük több százezer ezer magyart. A felszabadítás napját, január 27-ét az ENSZ 2006-ban nyilvánította a holokauszt nemzetközi emléknapjává. A mit és a hogyant jól ismerjük a történelemkönyvekből, a miértre pedig nincs magyarázat.
Alábbi idézeteket magyar túlélők vallomásaiból válogattunk, amelyeket hazatérésük után vettek jegyzőkönyvbe. Az elmondott szörnyűségek mellett megdöbbentő az a tárgyilagosság is, ahogy emlékeiket az utókorra hagyták.
Auschwitz felszabadítása. Sokkoló képsorok, csak erős idegzetűeknek!
El vagyunk veszve
A nácik el akarták kerülni a pánikot, a halálgyárak a legteljesebb titokban működtek, így a legtöbb ember azt sem tudta, hova viszik. A kósza hírekből persze le lehetett szűrni ezt-azt, a munkácsi S. H. apja a birkenaui rámpán
csak ennyit mondott: El vagyunk veszve. Majd odajött hozzánk és halkan így szólt: Búcsúzzunk el egymástól – és könnyes szemmel szorította magához kistestvéreinket. Apám már hallott a rádióban Auschwitz borzalmairól.
Aztán lassan mindenki számára világos lett, mi történik. A bilkei G.S-t, egy 20 éves nőt az érkezés után elválasztották családjától, ő a munkaképes nők közé került.
Nagyon sírtam anyám után, erre azt mondták a szlovák lányok, hogy nézzem meg a krematóriumot, ott ég az anyám.
A munkaképeseket borzasztó körülmények között tartva kényszermunkára vitték, az időseket, betegeket, gyerekeket a legrövidebb időn belül meggyilkolták.
Megérkezésemkor láttam nagy füstölgő, tűzet hányó kéményeket, csak később tudtam meg, hogy ez a krematórium
– emlékezett vissza egy W.G. nevű férfi.
Orvosok döntöttek életről és halálról
A foglyok átlagosan háromnapos, gyötrő út után érkeztek meg, majd a Kanada-kommando zsidó tagjai tuszkolták őket le a vonatról. Tőlük kapták az első “jótanácsokat”. Például, hogy a gyerekeket adják oda az öregeknek.
Ezután a rámpán ötös sorokba rendezték őket, és az SS-orvosok elkezdtek szelektálni: a 16-40 év közötti egészséges nőket és férfiakat kiválogatták, a többiek sorsa néhány órán belül gázhalál volt – egy-egy transzport körülbelül 80 százaléka. Mengele és orvostársai egyetlen kézmozdulattal döntöttek életről és halálról.
Nagy tüzet láttunk, sírást hallottunk, visítást és messziről azt is láttuk, hogy férfiak a tűz körül dolgoztak, sőt éreztük is az égett hús és csont szagát. … voltak, akiket a gáz még nem ölt meg, és élve kapaszkodtak a falakon, annyira akartak élni, de aztán elnyelték őket a lángok. Csontszag volt állandóan és nekünk mindig azt mondták: piszkos zsidó rongyokat égetünk.
“Belelőtt a szájukba”
A “szerencsés 20 százalék” élete eztán maga volt a pokol. Zsúfoltság, betegségek, vég nélküli munka, folyamatos szelektálások, kínzások, állandósult lelki és fizikai terror.
Volt egy Oberschaarführerünk, aki ütött-vert miket, különösen akkor, ha valaki akár csak egy pillanatra is, megállt. Különösen férfiakkal bánt így sokan meg is haltak a kezei között. Kedvenc szórakozása az volt, hogy villát szúrt az emberek nyakába s belelőtt a szájukba, azután kijelentette, hogy minderre azért volt szükség, mert az illető szökni akart.
Sokan nem bírták:
Mózes nevű munkácsi fürdőtulajdonos, aki szintén a krematóriumba volt beosztva, nagyon vallásos volt és vonakodott az ottani munkát elvégezni, kérte, hogy inkább lőjjék őt agyon, csak ezt ne kelljen csinálnia, kérésére ugyan nem lőtték agyon, de elevenen dobták be a tűzbe, még hallották onnan a hangját is.
Mások megőrültek:
C. lágerben volt egy asszony, a B. lágerben volt a leánya, vasárnap délután, amikor a dróton keresztül beszélgettünk, a post lőtt és eltalálta a kislány koponyáját, véresen esett össze. Amikor az anyja ezt látta, megőrült a látottakon. El is vitték utána a gázba, a kislányt pedig bevitték haldokolva a revierbe: később örömmel hallottuk, hogy jobban lett.
Túlélték, de mégsem
És voltak olyanok is, akik bár megélték a felszabadulást, nem tudták megemészteni a történteket. A háború utolsó napjaiban egy lengyel lánynak sikerült rávennie egy Wermacht-katonát, hogy mentse meg őt és 23 társát. A katona nyolc napig gondoskodott a hölgyekről Häcklingen faluban. Egy parasztgazdát kényszerített, hogy rejtse el őket a szalmában.
Amikor az angolok megjöttek, ruhát is kaptak, mindannyiukat kórházba vitték, hármuk beteg, legyengült szervezete így is feladta a harcot. Vagy nem a szervezetük:
Bohdner Rózsi csöglei kislány megőrült. Állandó rémképei voltak, azt hitte, hogy az angol katonák álruhás SS-ek. Kiabált, hogy »hát nem látjátok, hogy SS«, végül öngyilkos lett.
