A Gelencsér Andrással készített interjúnk után azzal kereste meg lapunkat, hogy szeretne reagálni a cikkben közölt gondolatokra. A Pannon Egyetem rektora viszonylag egyszerű előrejelző modellt alkalmaz a jelenből kiindulva: első lépésben azzal számol, hogyha most ilyen tempóban ennyi erőforrást fogyasztunk, akkor néhány évtizeden belül a civilizáció fenntartásához szükséges készletek kimerülnek. Az alternatív energiatermelési módokra való átállásnak pedig szerinte nincs meg a nyersanyagfedezete, illetve ezek előzetesen befektetett energiaigénye túl nagy. Ezért annak az életformának, amit nyugati civilizációként jellemzünk, szerinte évtizedei vannak hátra, az átállásra pedig már nincs elég időnk. Miért tartotta fontosnak, hogy reagáljon erre az interjúra?
Azért, mert Gelencsér Andrásnak a megújuló energiaforrásokat degradáló, általánosító megállapításait tévesnek, a cikk végkicsengését pedig kommunikációs szempontból kifejezetten károsnak tartom. Amikor valaki ilyen határozottan mond valamit arról, hogy mikor fog összeomlani az általunk felépített társadalom, az szerintem eleve nem tudományos állítás, hanem magánvélemény. Ugyanis egy olyan komplex rendszerben, mint az emberi civilizáció, rengeteg a bizonytalanság. A tudomány képes kockázatokat azonosítani és valószínűsítő jellegű kijelentéseket tenni, és lehet azt mondani, hogyha ebbe az irányba megyünk, akkor ennek az esélye jelentősen növekszik. De azt azért élesen vitatnám, hogy a nyersanyag- és erőforrásproblémákból egyenesen következne, hogy a civilizáció ma ismert formája 2–3 évtizeden belül összeomlik.
Nem történhet meg a cikkben felvázolt összeomlás?
De, megtörténhet. Egy csomó súlyos probléma már bekövetkezett, amiről azt hittük, hogy megúszhatjuk. Korábban például azt gondoltuk, hogy a területszerző háborúknak már vége, erre most itt dúl a szomszéd országban.
De az a legfontosabb, hogy nemcsak az összeomlás van benne a pakliban, hanem egy ennél sokkal pozitívabb kimenet is.
Reálisnak tűnik a felvetés, hogy sok szükséges erőforrás esetében a készlet rohamosan fogy, illetve egyre nehezebben és egyre több energiával érhető el. A fosszilis energiahordozók közül néhány régen nagyon könnyen hozzáférhető volt, és ezért magas volt esetükben az úgynevezett EROI (Energy Return on Investment); ez a szám azt jelzi, hogy a kitermelésbe és a működtetésbe fektetett energia hányszorosan térül meg. Ez bizonyos energiahordozók esetében ma csökken: például vannak olyan erőforrások és anyagok, amikért mélyebbre kell már hatolni, mint régen. Viszont a fő kérdés, lehetséges-e ezeken a rendszereken olyan radikális mértékben változtatni, hogy az a típusú civilizáció, amit felépítettünk, hosszabb ideig fenntartható legyen.
És ön szerint lehetséges.
Nyilvánvaló fizikai akadálya nincs; egyetlen anyaggal kapcsolatban sem állítja a tudomány, hogy a kimerülése egyértelműen elhozza a civilizáció végét. Ráadásul Gelencsér modelljéből nagyon fontos tényezők hiányoznak: ilyen például az emberi alkalmazkodóképesség, ami újabb és újabb megoldásokat talál a túlélés, valamint a prosperitás érdekében. Gazdaságilag is elfeledkezik egy lehetséges forgatókönyvről. Ha mondjuk bányászatról beszélünk, és egy anyagból X évre elegendő forrásunk van a jelenleg használt készletekből, akkor azért még később is lehet bányászni kevésbé koncentrált helyekről, csak az drágább lesz. S ha elkezd fölfelé kúszni az anyag ára, akkor már a drágább kitermelés is gazdaságos, hiszen akár a többszörösét is lehet kérni az előállított nyersanyagért.
De meg tudjuk-e fizetni majd a nyersanyagok többszörösre emelt árát?
Ez egy másik kérdés. Elképzelhető olyan technológiai innováció is, amit ma még nem látunk, és ami miatt az árak lefelé fognak menni. Kitalálnak valamit, amivel az adott kőzetet jobban tudják megmunkálni, ugyanazt a lelőhelyet hatékonyabban feltárni, és ha már kevesebb energiát, időt, nyersanyagot kell föláldozni annak érdekében, hogy nyersanyaghoz jussunk, akkor kevesebbe is kerül. Vannak és lesznek nehézségek, de a technológiai fejlődés és a gazdasági hatások miatt kiszámíthatatlan, hogy az árak merre fognak mozdulni. Ugyanakkor remélem, hogy a nem túl távoli jövőben a szén, a kőolaj és a földgáz egyre kevésbé lesz fontos, hisz itt a rendelkezésre álló készletek felhasználása éghajlati öngyilkosság lenne.
Ön szerint is akkora baj, mint a Pannon Egyetem rektora állítja?
Igen, sőt, az élővilág jelentős része számára az ökológiai katasztrófa már nem a jövő, hanem a jelen. És ez számunkra is konkrét és közeli veszélyeket hordoz, gondoljunk csak a beporzó rovarok számának drámai csökkenésére. Ugyanakkor az ökológiai krízis miatt a civilizációnkra leselkedő veszélyek számszerűsítése és pontos definiálása rendkívül nehéz, mert, hangsúlyozom, ezek a rendszerek nagyon bonyolultak. Az nyilvánvaló, hogy a kockázatok nagyok, és bár nem tudjuk, hogy milyen formában ér el minket a következő nagy válság, az világos, hogy a negatív környezeti hatások radikális csökkentésére van szükség.
A helyzetünk azonnali és drasztikus változtatásokat igényel. Sokan gondolják még mindig, hogy a krízis kezelésével a következő generációknak lesz dolga, és e tekintetben én is azt gondolom, hogy már az előzőknek is komoly dolga lett volna. De az, hogy ők ezt elmulasztották, nem azt jelenti, hogy az emberi társadalom menthetetlen, hanem azt, hogy óriási feladatokat ró ránk az átállás.
A halogatás ára hatalmas lehet, hisz nem egyféle összeomlás fenyeget: a rossz és a még rosszabb között óriási lehet a különbség. Nem beszélve arról, hogy jobb lenne olyan világban élni, ahol a pénz mellett az élet más értékei jóval nagyobb szerepet kapnak.
Kibírunk-e még valamennyi hőmérséklet-emelkedést?
Az emberi faj hőmérséklet szempontjából viszonylag tág tűrésű, elvagyunk plusz harminc és mínusz húsz fokban is. Viszont azok a rendszerek, amiktől függünk, sokkal kisebb hőmérsékleti változásokat viselnek el. A sarki jég hőmérsékleti szempontból nulla fok környékén meglehetősen szűk tűrésű, ugyanis elolvad, és ennek az olvadásnak nyilván vannak következményei. De ez csak egy az éghajlati folyamatok közül. A tengerszint emelkedése a Magyarországon élőket közvetlenül nem érinti, de a hideg telek hiánya a kártevők kisebb pusztulása miatt igen, és akár erdőpusztulás is kapcsolódhat hozzá, tehát a természetes ökoszisztémáink meg a faültetvényeink is károsodnak. Ugyanez a helyzet az időjárási szélsőségek erősödésével: a világ jelentős részén a tűzvészek gyakoribbá váltak; könnyen lehet, hogy az Amazonas-medence széndioxid-nyelő területből nettó széndioxid-kibocsátóvá válik, mert folyamatosan szárad, és beindul egy pozitív visszacsatolás, vagyis öngerjesztő folyamat.
Hiába vannak nagy folyóink, Magyarországon is fenyegető a vízhiány, komoly a baj a vízháztartással, időről időre rendkívüli aszály sújt egyes régiókat.
Viszont a vízgazdálkodás megváltoztatásával is megpróbálhatjuk az alkalmazkodóképességünket növelni. Jelenleg, sajnos, a vízgazdálkodás jelentős része arról szól, hogy ha van víz, akkor minél gyorsabban csatornázzuk ki az országból. De mindez a sok probléma együtt sem adja ki azt, hogy el kéne siratnunk magunkat. Egy dolog ugyanis maga a változás, és a másik az alkalmazkodás, vagyis, hogy milyen módon reagálunk rá. A kettő együtt mutatja meg, hogy mennyire lesz drasztikus a hatás. Tény, hogy nőnek az aszályos időszakok, de az alkalmazkodási lehetőségek kihasználásával, felelősebb vízgazdálkodást támogató intézményrendszerrel tudjuk enyhíteni ennek a következményeit.
A legnagyobb bajban levők, mondjuk a kiszáradó afrikai térségek lakói hogyan alkalmazkodjanak? Mármint azon kívül, hogy tömegesen próbálnak menekülni.
Ez az, amit az éghajlatkutatók dupla igazságtalanságnak neveznek: éppen azok képesek a legkevésbé alkalmazkodni, akik legkevésbé járultak hozzá a krízis kialakulásához. Az alkalmazkodáshoz nincs infrastruktúrájuk, ezért amikor Afrikában jön egy aszály, ott sokkal hamarabb alakul ki ebből éhezés, mint Magyarországon. És persze vannak olyan áldozatok az élőlények közt, mint a koalák, akiket nem nagyon fog megsegíteni, amit az ember a saját rendszereinek fenntartásáért tesz, ezért az ő számukra a szenvedés borítékolható, ahogy egy csomó másik élőlény számára is. De a szenvedés mértéke itt is kulcskérdés, mert elkötelezett munkával lehet rajta enyhíteni – egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mértékű a pusztulás. Általánosságban elmondható, hogy az ember önmagát viszonylag nagyobb eséllyel tartja távol ezektől a hatásoktól, hiszen elsődleges célja, hogy a túléléséhez szükséges körülményeket biztosítsa. Ahogy változik az ökoszisztéma, új típusú kockázatok jelennek meg, és nem tudjuk pontosan megmondani, mikor jön el egy olyan pillanat, ami nagyon súlyos, nagyon fájdalmas válaszlépésekre kötelezi az emberiséget, s amikor már csak a nagyon rossz alternatívák közül lehet választani.
A háború által kiváltott gazdasági hatások már most ilyenek.
Így van, és abban például egyetértek Gelencsér Andrással, hogy ennek jelentős részben az az oka, hogy eddig a profitra optimalizáltunk, a rendszereink ellenálló képességét háttérbe szorítottuk, mert sokkal fontosabb volt a rövidtávú gazdasági haszon, mint az, hogy legyen tartalék. Nem próbáltuk azokat a rendszereket kiépíteni, amik az erőforrásoktól való függést csökkenteni tudták volna. Nem költöttünk eleget például arra, hogy az épületeinket leszigeteljük, és ezért sokkal kevesebb gázra legyen szükségünk. Ma pedig már olyan sebességgel nem tudjuk az egész épületállományt leszigetelni, amilyenre szükségünk lenne. Most azon gondolkodunk, hogy hova építsünk új csővezetéket, vagy milyen módon hozzuk be a cseppfolyósított földgázt Horvátország irányából, pedig a zöldek húsz éve mondják, hogy ezzel az óriási függőséggel valamit kezdeni kell. Nem kezdtünk vele semmit. Az elmúlt 20–30 évben mindenki tudta, aki akarta tudni, hogy ez komoly kockázat. És azok az irányok, amerre megyünk, az ilyen típusú kockázatokat rendkívüli mértékben növelik.
Most például felsejlik annak a réme, hogy az ország felének hideg lakásban kell majd élnie a következő télen, mert nem lesz gáz.
De elsősorban elosztási válságról van szó, tehát a gáz esetében sem az a helyzet, hogy globálisan nincs annyi, amennyire szükség lenne, hanem az, hogy esetleg nem kapjuk meg a háború miatt. Ez jelentős különbség, mert globális kitermelési válságra teljesen más típusú válasz adható, mint egy elosztási problémára. Ha nem lenne a háború, akkor a földgázzal a világgazdaságot a jelenlegi kitermelési szint mellett is el lehetne látni. De hosszabb távon a kiút az ilyen típusú erőforrások fogyasztásának a csökkentése, és magyar kontextusban ez elsősorban az épületenergetikát jelenti, másodsorban pedig az olyan alternatívák használatát, amik a villamosenergia-rendszerben rugalmasságot tudnak biztosítani.
Az európai stratégia többek közt a nap- és szélenergiát nevezi fenntartható alternatívának, és ez az, amivel Gelencsér András határozottan nem ért egyet.
Ezen a területen tárgyi tévedéseket látok a részéről: például, amikor azt mondja, hogy a szélenergia a saját energiaköltségének csak néhányszorosát állítja elő. A szélerőmű a saját költségének körülbelül hússzorosát hozza vissza, ráadásul közvetlenül villamos energia formájában. Vitáztam vele erről levélben is, és azt felelte: vegyük figyelembe, hogy ezeket majd rendszerbe kell kapcsolni, a villamos energiát pedig tárolni, s mindez jócskán megemeli a költségeket. Ebben van igazság, de ettől függetlenül nem tartja a szakma zsákutcának ezeket az energiaforrásokat, sőt: kifejezetten azt mondja, hogy a részarányukat az energiatermelésben jelentősen növelni kell. Alacsonyabb rendszerszintű EROI esetén sem nyilvánvaló következmény az összeomlás. Van az állításai közt konkrétan olyan mondat is, hogy a napenergiának hat évre van szüksége, hogy visszatermelje, ami az előállításához szükséges volt. Ha megnézünk egy többszáz tudományos cikket áttekintő összefoglalást, akkor azt lehet látni, hogy ez – attól függően, hová telepítik a napelemet – fél év és négy év között van, és ha az alsó értéket, vagyis a fél évet tekintjük, akkor már tizenkétszeres a különbség.
Az életciklus-elemzések azt mutatják, hogy míg a szénerőmű esetében egy kilowattórára nagyjából 1000 gramm szén-dioxidnak megfelelő kibocsátás jut, ez a gáznál 500, a napenergiánál mondjuk 50, a szélerőműnél pedig nagyságrendileg csak 20. És ebbe már beleértendő az is, ami a fölállításhoz szükséges.
Tehát azt mondani, hogy „a szélkerék a fosszilis energia szobra”, nagyon szemléletes, de félrevezető. És többé-kevésbé ez mondható el a napelemekről alkotott sommás ítéletre is. Persze van egy csomó probléma ezekkel az energiaforrásokkal, például a napelemekhez kapcsolódik a hulladékprobléma, amivel harminc vagy ötven év múlva kezdeni kell valamit. De Gelencsér András elég alacsony számokat mond arra, hogy hány év múlva lesz belőle hulladék, miközben 20 és 30 év közötti garanciákat adnak a cégek. A tudományos álláspont tehát nem az, hogy energetikai szempontból mindenképp súlyos válság elé nézünk, hanem az, hogy van egy csomó feladatunk, amin rengeteget kell gondolkodni. Például, ha rendszerintegrációról beszélünk, vagyis arról, hogyan kapcsoljuk össze az európai hálózatokat, akkor folyamatosan keresni kell a megoldásokat, hogy az összekapcsolt nagy rendszerben egy műszaki hiba ne okozzon európai méretű áramkimaradást. Ez egy csomó kérdést vet fel, de a helyzet nem az, hogy áll a szakma, és azt mondja, hogy húsz év múlva esélytelen, hogy megfelelő mennyiségű áramot tudjunk előállítani. Inkább olyan kérdések merülnek föl, hogy milyen irányba fogja vinni az árakat az, ha a megújulók nagyon magas arányáig jutunk el.
A nagy képet tekintve mindez elegendő súlyú cáfolat ahhoz, hogy azt mondhassuk: hamis az állítás, miszerint azt a jóléti szintet és civilizációs modellt, amiben ma élünk, további 20–30 évig nem tudjuk fenntartani?
De pontosan mit akarunk fenntartani a mai szinten? Teljesen egyetértek abban, hogy az igényeket turbózzuk folyamatosan, és még nagyobb problémákat gerjesztünk. Ráadásul nemcsak a népesség növekszik, hanem tömegével kapcsolódnak be új fogyasztók a technikai civilizációba azokból a kultúrákból is, ahol az emberek korábban természetközelibb állapotban éltek: ma már nekik is mobiltelefon kell meg autó. Közben pedig a leggazdagabb egy százalék tovább növeli a fogyasztását, és például a repülés okozta károknak nagyjából a feléért felelős. A gazdagabb országokban bizonyos típusú fogyasztásokat vissza kell fogni. Tény, hogy a jelenlegi globális politikában ezek a morális megfontolások nagyon sokszor nincsenek benne. Azzal a növekedési logikával, amely a már gazdag helyeken próbálja tovább pörgetni a fogyasztást, kezdeni kell valamit: ez lesz az egyik kulcskérdése a következő évtizedeknek fenntarthatósági szempontból.
És ez nem szubjektív mondás, hanem tudományos álláspont?
A tudományos közösségen belül vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a növekedési logika és a fenntarthatósági célok jelentős része összeegyeztethető egymással. De két állítást biztosan lehet tenni. Az egyik, hogy a gazdaság mérete és a környezeti hatások között az elmúlt évtizedekben erős összefüggés volt. Minél nagyobb a gazdaság, jellemzően annál nagyobb az erőforrások felhasználása, és az ehhez tartozó környezetszennyezés. Tehát a múltbeli tapasztalat nem mutatja azt, hogy nagyon erős szétválás lenne a gazdaság növekedése és a környezeti ártalmak között.
És a jövő eltérhet ettől?
Természetesen elvi lehetőség mindenre van, tehát el lehet képzelni rendkívül gyors átalakulást akár globálisan is, amihez olyan feltételek kellenének, hogy például minden országban végtelenül elkötelezett környezetvédő kormány legyen. Ez nem tűnik reálisnak. Az viszont tudományos értékű kijelentés, hogy a gazdaság mérete és a negatív környezeti hatások közötti összefüggés radikális megváltoztatásához a feltételek jó eséllyel nem adottak, tehát rendkívül kockázatos azt mondani, hogy a jövőben folyamatos gazdasági növekedés mellett szeretnénk a fenntarthatósági célokat elérni. Ez ugyanaz a hatékonyságoptimalizáló logika volna, amely szerint nekünk a legtöbb kell ebben a pillanatban, és ne építsünk ki tartalékokat. A gazdasági növekedésen alapuló rendszerben maradni a B tervek teljes hiányát jelenti.
A Pannon Egyetem rektora szerint már nem lehet megállítani, főleg visszafordítani az éghajlatváltozást, olyan sok pozitív visszacsatolás, vagyis öngerjesztő folyamat indult be.
Ő konkrétan arra hivatkozik, hogy megváltozik az olvadás hatására a Föld fényvisszaverő képessége, ami tovább erősíti a felmelegedést, ezért a folyamat már megállíthatatlan. Ennek kifejezetten az ellenkezőjét állítja a tudományos mainstream: ha leállítjuk az éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátását, akkor a mai tudásunk szerint viszonylag rövid időn belül a felmelegedés is meg fog állni. Bár az általa említett visszacsatolás is létezik, van például olyan visszacsatolás is, hogy a légkörből a szén-dioxid egy része bekerül az óceánokba, ezáltal nulla kibocsátás esetén egy darabig csökken a légköri széndioxid-koncentráció, ami segíti az éghajlati stabilizációt. Igaz, az óceánban savasodást okoz ezzel, tehát ennek sem lehet felhőtlenül örülni. A tundra olvadása és az ottani metán kiszabadulása, amit Gelencsér is említ, egy másik fontos visszacsatolás: amint melegszik a légkör, fölmelegíti a fagyott talajt a tundrán, az olvadó talajból pedig ki tud jönni egy csomó, éghajlatváltozást okozó gáz. Ugyanakkor ezeknek a folyamatoknak a számszerűsítése iszonyú nehéz. Ha megállítjuk a kibocsátásainkat, akkor várhatóan megáll a fölmelegedés, de azután a lehetőségek még széles skálán mozognak. Lehetnek kellemetlen meglepetések, de minél hamarabb leállunk, annál kisebb eséllyel jutunk olyan állapotba, amit az emberiség már nem tud visszafordítani.
És az reális feltételezés, hogy rövidesen teljesen felhagyunk az üvegházgázok kibocsátásával? Ha holnap leállnánk az összes kibocsátásunkkal, azzal a civilizációt kihúzzuk a konnektorból úgy, ahogy van. És akkor előrébb hoztuk az összeomlást.
Az átálláshoz nyilvánvalóan kell pár évtized. Tehát a mi életünk története erről kell, hogy szóljon. És azzal is tisztában vagyok, hogy jelen pillanatban nem ebbe az irányba megyünk. Sőt, az emberiség az eddigi története során a legtöbb, üvegházhatású gázt tavaly bocsátotta ki.
Miközben azt mondják a kutatók már negyven éve, hogy „most már tényleg csinálni kell valamit.”
Igen, emiatt teljesen helyénvaló az a fölvetés, hogy akkor minek van realitása. Viszont, ha elképzelhető, hogy a folyamat leálljon, akkor a következő jogos kérdés, hogy mit lehet tenni ennek érdekében.
Ha a természeti rendszerek visszacsatolásai miatt már kicsúszott ez a folyamat az emberiség kezéből, tehát már nem mi határozzuk meg a jövőnket, hanem a természeti folyamatok, az egy másik történet. Itt viszont még nem tartunk.
Lehet, hogy kicsi az esélye, hogy drasztikusan ellapul a kibocsátási görbe; de ha így van, akkor a cselekedeteink még nagyobb jelentőséget nyernek. Nagyon rövidtávú, nagyon radikális változásokra van szükség. És igen, vannak óriási gazdasági, politikai, kulturális, mentalitásbeli akadályok, de erre nem az a válasz, hogy ne csináljunk semmit, mert úgyis elkerülhetetlen az összeomlás.
Gelencsér András elismerően beszélt a sharing economy kezdeményezésekről, és ezzel összefüggésben azokról a törekvésekről, hogy a cégek termék helyett szolgáltatást adjanak el.
Igen, és ez olyan irány, ami rengeteg figyelmet érdemel. Kifejezetten az ilyen típusú gondolatok feltérképezésével kellene foglalkozni a fél közgazdász-társadalomnak.
Hogyan lehet ezt az energiaellátás területén megvalósítani?
Működhetne az is, hogy az energiaszolgáltató nem kilowattóra után számláz, hanem azután kapja a bevételét, hogy hány embert lát el energiával, és mennyi erőforrást használ fel ehhez. És akkor a szolgáltató rögtön érdekelt abban, hogy minden fogyasztójának csökkentse a felhasználását. Sajnos, azt lehet látni, hogy a közgazdász-társadalom az ilyen kérdésekkel minimális szinten foglalkozik. Ez szerintem nagyon nagy baj.
Gelencsér András azt mondja, nincs elegendő nyersanyagfedezete az alternatív energiaforrásokra való átállásnak.
Ezt anyagonként, lépésről lépésre kell megválaszolni. A lítiummal kapcsolatban nemrég láttam egy ábrát, ami azt mutatja, hogy a gazdaságosan felhasználható készletek mennyisége miként változott az elmúlt években, és ez növekedést mutatott. Gelencsér vegyészkutatóként beszél a kérdésről, ez nem az én szakterületem, és nem akarom azt válaszolni, hogy „de igen, megvan a fedezet.”
Márpedig ez egy eldöntendő kérdés.
Amiben szerintem sokkal óvatosabb válaszokra van szükség. El tudom képzelni, hogy bizonyos anyagok esetében hiányok alakulnak ki, de azt is el tudom képzelni, hogy ezekre a hiányokra megoldást találunk. Mindegyik anyag esetében bonyolult a kép. Ha az ember akár a lítium, akár a foszfor, akár más kritikus anyagok készleteiről olvasni kezd, rögtön egy halom olyan tényezőt fog megismerni, mint a készletek sokfélesége, az újrahasznosítás gazdasági kérdései vagy a felhasználási módok egy része esetében a kiváltási lehetőségek, amik befolyásolhatják a végkifejletet.
Volt még két fontos állítása a kutatónak az interjúban, az egyik az elektromos autó, amivel kapcsolatban nagyon szenvedélyesen kinyilvánította az ellenvéleményét, a másik pedig a bioetanol. Az elektromos autó szerinte rengeteg kritikus elemet eltékozol, és alapvetően nem a fogyasztási modellt próbálja megváltoztatni, hanem próbál más utakon extraprofitot biztosítani. A bioüzemanyagokhoz szükséges nagy mezőgazdasági monokultúrák pedig a biodiverzitást nyírják ki.
A közlekedési rendszerek fenntarthatóvá tételében el tudom képzelni, hogy szerepe lehet az elektromobilitásnak, és bizonyos esetekben az elektromos autó is megoldás lehet, de érthetőnek tartom a kétségeket is. Őszintén szólva az egész, autóalapú közlekedési kultúrát elhibázottnak látom. Egy fenntarthatóbb rendszer csak magas szintű tömegközlekedési szolgáltatással képzelhető el. És itt megint a politikai kérdések lesznek a legfontosabbak, mert, ugye, az a kérdés, mihez építjük az infrastruktúrát: úthálózatokat akarunk fenntartani, vagy olyan rendszereket, amik mindenki számára elérhetők? A légi közlekedés ma sem érhető el az emberiség túlnyomó többsége számára, más meg nem tudja elképzelni a világot nélküle. Szerintem egy környezetvédő örülhet, ha megnő az ára a repülőjegyeknek, és persze az elektromos autó is millió kérdést vet fel. Ha radikálisak vagyunk, nemet mondunk az elektromos autóra, és el tudom fogadni, hogy van, aki ezt így látja. De az is releváns válasz, hogyha már annyira kiépült az autós kultúra, hogy szinte lehetetlen vele szembemenni, az elektromos autó még mindig fenntarthatóbb, mint mondjuk a benzin- vagy dízelmeghajtású – legalábbis éghajlati szempontból.
Bioetanol? Ezt úgy szokták ünnepelni, mint a zöldenergia forradalmát.
Az ezzel kapcsolatos kritikával egyetértek, én sem tartom jogosnak az ünneplést.
Az apokaliptikus forgatókönyvvel szemben fel tudna vázolni egy másik lehetséges történetet?
Igen, de az én szcenárióm sem arról szól, hogy pillanatok alatt minden kizöldül és boldogok leszünk. Valószínűleg sok minden rossz lesz, sok mindent elpusztítunk, mégsem következik be a civilizációs összeomlás. Azt mondanám: induljunk ki abból, hogy az Európai Unió betartja a kibocsátás-csökkentési célokat, amiket kitűzött maga elé. Ez nem tűnik politikailag irreálisnak: vannak országok, amelyek az elmúlt évtizedekben tudták csökkenteni vagy legalábbis nem növelni kibocsátásukat, és ez nem járt gazdasági visszaeséssel sem. Ha ehhez hozzáadódik, hogy a hangsúly a gazdaság méretéről – vagyis a termelés és a fogyasztás mennyiségéről – más célok felé helyeződik át, akkor még gyorsabb lehet a változás. Ha sikeres az átállás, és van társadalmi támogatottsága, akkor az eredményeket jól lehet látni a világ más tájairól. Tisztább lesz például a levegő, amire Kína azt mondja: neki is ezt az utat kéne járnia, hiszen ott a légszennyezettség óriási probléma. És mondhatja az USA is, hogy érdemes követni az európai példát, mert egy csomó technológiát majd ő exportálhat. Ha azt tapasztaljuk, hogy a rendszerek, amiket megszoktunk évtizedek óta, másképp működve is hatékonyak vagy éppen hatékonyabbak, mint az eddigiek, akkor könnyebben vonódunk be a változásba, tesszük például energiahatékonnyá és ezáltal bármiféle szolgáltatótól függetlenebbé az otthonunkat. Csökkentjük az állati termékek fogyasztását, rájövünk, hogy a növényi alapú étrend is finom, s ez segít megoldani az élelmiszer-termelés problémáit, egyúttal több helyet hagy a természetes ökoszisztémáknak. Megfelelő ismeretterjesztés mellett lépésről lépésre a fogyasztó elkezdi újragondolni a szerepét a fenntartható működésben, és egyre többen állampolgárként is szerepet vállalnak a változások kikényszerítésében. A szolgáltatásokat nem reklámok megnézésével fizetjük meg, a társadalmi haladást nem GDP-vel mérjük.
Aktívabb közéleti részvétellel kevésbé engedjük, hogy néhány milliárdos és politikai megmondóember döntsön a jövőnkről. A közbeszéd abba az irányba kezd fordulni, hogy a jólét megteremtésében nem a fogyasztásé a fő szerep, hanem a közösségé, a több szabadidőé, a pozitív életcéloké. És akkor csökken az igény azokra a narratívákra, amik egyenlőségjelet tesznek a jólét és a fogyasztás közé.
Ahogy a klímaváltozás esetében megtörtént, általánosabban is nő az érdeklődés a természet és benne az ember fennmaradását szolgáló változások iránt, legyen szó a táplálkozásról, utazásról vagy a túlfogyasztás mai normáinak elutasításáról. A múlt kudarcai alapján egyre többen értik meg a jelen kockázatait, beszélni kezdünk az általánosabb változás módjairól, így már nem csak katasztrofális üzenetekkel lehet átütni az ingerküszöböt. Fölfedezhetjük újra, hogy milyen jó az emberi kapcsolatokat megerősíteni, hiszen a fogyasztói társadalom szenved az elmagányosodástól; visszafordulhatunk egy olyan közösségi lét felé, amilyenben korábban, a növekedésalapú szemlélet csúcsra járatása előtt tízezer éveket töltöttünk. Persze nem fog megszűnni hirtelen, csak gyengül a fogyasztói szellemiség, és biztosan folytatódnak a küzdelmek a visszahúzó erők, például a fosszilis lobbi és a fenntarthatóbb szcenáriók képviselői között; de az egyensúly a fenntarthatóbbak felé billenhet. Európában energia- és klímatudatosság terén ma jobban állunk, mint húsz évvel ezelőtt. Ha bízunk abban, hogy ez a tendencia folytatódni tud, és kifogások helyett megoldásokat és cselekvési lehetőségeket keresünk, az jóval reménytelibb jövőképet ad, mint ha várnánk a végítéletre.
