Az informatikai fejlesztéstől lesz-e okos egy város? Vagy elég hozzá egy kemence? Kell-e rettegni az egymással összekapcsolt rendszerektől? És a cybermackóktól? Véget ér-e valaha az álhírek kora? Többek közt ezeket a kérdéseket rágtuk át Z. Karvalics Lászlóval, a Szegedi Tudományegyetem docensével, az Okos városok, kérdő- és felkiáltójelekkel című könyv szerzőjével.
Azt írja a könyvben, hogy tucatnyi módon próbálták már meghatározni az okos várost, melyik definíció áll önhöz a legközelebb?
A világ nagyjából azt érti okos város fogalma alatt, hogy az információtechnológia csodáit, ahol csak lehet, vigyük bele a városi élet szövetébe. Az okos városnak okos közlekedésszervezése és energiarendszere van, intelligens a világítása – és így tovább. Ezzel szemben sokan, többek között én is, azon az állásponton vannak, hogy az okos város nem több mint üres divatkifejezés. Valójában mindenki működőképes és élhető városban szeretne élni, és ha ehhez léteznek okos megoldások, akkor ezektől is remélhető, hogy a városi élet minősége is jobb lesz. Tehát én okos város alatt leginkább okosan tervezett és irányított, okos és felkészült polgárok által gondozott várost értek.
Még rugózzunk kicsit a definíción! Sokan valószínűleg nincsenek is tudatában annak, hogy nap mint nap intelligens megoldásokat használnak, pedig reggelente BKK-s applikációval tervezik meg az utazást a munkába, délután Bubival tekernek haza, és ha nincs aprójuk, mobillal parkolnak. De attól, hogy valaki sok alkalmazást használ, feltételezem, még nem vallhatja magát okos város polgárának. Szóval, mikor jelenthetjük ki, hogy okos városban élünk?
Például amikor láthatóvá válik, hogy a városnak jövőképe is van, továbbá ereje ahhoz, hogy el tudjon jutni egy adott állapotból egy kívánt másikba. Amikor polgárként azt tudjuk mondani, hogy korábban számos gondunk volt a településsel, de ezek közül jó néhány sikeresen megoldódott, ráadásul úgy, hogy nem a fejünk felett hozták a döntéseket, hanem mi magunk is részesei lehettünk a megoldásnak, na, akkor, ha nagyon akarjuk, mondhatjuk, hogy a város okosodik.
ÉLHETŐBB, SZERETHETŐBB, VONZÓBB
Tehát az okosodásnak nem is feltétele az infokommunikációs vagy a technológiai fejlesztés?
Nem. Az információs technológia mindig csak út valamihez. Sokan követik el a hibát, hogy azzal, hogy kimondják, hogy IT, azt gondolják, máris meghatározták a célt. Az IT lehet eszköz ahhoz, hogy növeljük a tudásunkat, az ismereteinket a világról, kapcsolatot teremtsünk másokkal. Lehet eszköz arra, hogy távolról olcsón rendszereket vezéreljünk vagy felügyeljük a közműhálózatokat, esetleg adatokat nyerjünk a közlekedési hálózat teljesítményéről. Az okos megoldások arról szólnak, hogy van egy valóságos probléma, és ezt az IT segítségével vagy más módon hatékonyabban, összetettebben kezelni tudjuk.
Ha kiejtjük a szánkon az okos város kifejezést, egyeseknek talán valamiféle scifi-szerű kép ugrik be, egy olyan tér, ahol repülő légdeszkákkal közlekedünk két intelligens ablakpárkány között. Ehhez képest milyen egy ténylegesen működő intelligens város?
Ilyenkor szuper IT-attrakciókkal rendelkező városokat szoktak felsorolni: Európában mondjuk Santandert, a szenzorok fővárosát, vagy a koreai Szongdót, ahol a kerítés is intelligens kolbászból van. Én viszont inkább a brazil Curitibát említeném, ahol a jellemzően fiatalokból álló városvezetés a polgárokkal közösen keresett megoldást azokra a problémákra, amelyek a legjobban foglalkoztatták őket: zöldítették a várost, átalakították a tömegközlekedést a lakosok igényei alapján – és az ő segítségükkel. Azaz olyan fejlesztések történtek, amelyektől a lakók jobban érzik magukat. És ehhez néha okos megoldásokat is használtak. De példaként felhozhatnánk olyan dél-amerikai városokat is, mint például Bogota vagy Cali, amelyek elképesztő bűnözési statisztikákkal rendelkeztek: ott azzal értek el komoly eredményt, hogy radikálisan át tudták alakítani a mindennapi életnek azt a sötét felhőjét, ami a legtöbb embert zavarta, és hirtelen kivirágzottak a közösségi formák. És Európában is vannak települések, ahol az ipari korszak rémes örökségét felváltják a kiülős teraszok, közösségi helyek, amelyek élhetőbbé és szerethetőbbé teszik a várost.
Tehát ezek a kulcsszavak: élhetőbb, szerethetőbb?
Élhetőbb, szerethetőbb, vonzóbb. A nagy rákfene az elvándorlás, így hosszabb távon azok a városok lesznek életképesek, amelyek vonzóak – ahol jó élni. Ahonnan nem akarnak elmenni, sőt: ahová költözni akarnak. Ebből a szempontból sok magyar településnek is számot kell vetnie azzal, hogy hogyan tudja megállítani a népesség fogyását. Mit tud kínálni, hogy ne költözzenek el onnan? Mit tud kínálni, hogy magasan kvalifikált polgárok is beköltözzenek? Ezeket a kérdéseket kell feltenni, nem pedig azt, hogy egy-egy világcég bármikor-bárhová ledobható olcsó vagy drága IT-megoldását hogyan tudják használatba venni.
Amikor vizsgálta a hazai és nemzetközi példákat, gondolom, találkozott totális kudarcba fulladt projektekkel. Kirajzolódott, hogy mik a legjellemzőbb buktatók?
Tipikus buktató, amikor az értékekről és a jövőről való közös gondolkodás helyett a város automatikusan átveszi egy multinacionális vállalat vízióját, mert azt gondolja, hogy azzal, hogy alkalmaz egy rendszert, már el is látta a feladatát. Szintén klasszikus csapdahelyzet, amikor a település vezetői, döntéshozói azt gondolják, hogy tudják, mi a helyes út, és ahelyett, hogy okos emberekkel vennék körül magukat, inkább tűzön-vízen keresztülviszik a saját fejlesztési elképzeléseik megvalósítását. Egy városvezetőnek nem az a feladata, hogy ötleteljen, vagy hogy felfuttassa a saját kedvenc látványsportját, hanem hogy professzionális vezetőként a lehető legjobb döntéseket hozza meg, és elérje, hogy a legjobb döntésekhez vezető gondolkodási utakon végigmenjen a város. Ha utána a szűrőn éppen a kedvenc látványsport marad fenn, hát legyen. De mi van, ha nem?
Miért baj, ha a polgármester ötletel?
Mert ha a dolgok ötletszerűek és nem rendszerszerűek, akkor nem a sok-sok helyes és kicsi lépésről, hanem egy-egy megváltást ígérő nagyról fog szólni a dal. És akkor jönnek a csapdák, amikre az előbb rákérdezett. Például mindenkinek nagyon hasonló ötletek jutnak az eszébe. Ilyenkor van, hogy a hatszázhuszonhetedik termálfürdőtől remélik, hogy a városnak jobb lesz. Holott a környék összes városa már éppen belebukik a saját fenntarthatatlan termálfürdőjébe. Vagy ha egy falu szeretne egy nevezetes eseményt magának, akkor nem biztos, hogy a 627. libanap vagy mangalicafesztivál lesz az, ami a települést sajátossá, megkülönböztethetővé teszi. Innentől kezdve az a gond, hogy egyetlen rossz irányba történő lépés vagy forrásfelhasználás hosszú időre lehetetlenné teszi, hogy jó irányba történő lépések vagy forrásfelhasználások következhessenek.
NEM KELL SZOFTVER, ELÉG EGY KEMENCE
A háztartások okosításával nem nehéz olyan intelligens otthonokat alkotni, amelyek a világ bármely pontján lemásolhatók, bevethetők. De a városokra mennyire húzható rá egy struktúra? Úgy értem, ha nincs két olyan város, ami kulturális, politikai, gazdasági szempontból egyforma vagy nagyon hasonló lenne, hogyan lehet modellekben gondolkodni?
Vannak elvek, amelyek mindenhol működnek, és vannak megoldások, amelyek csak valahol alkalmazhatók. Ahogy József Attila írta, „teli vagyunk apró, maró okkal, mint szúnyoggal a susogó füzes”. Nincs két egyforma szúnyog, és nincs két egyforma csípés, ugyanígy nincs két egyforma közösség – mindenkinek csak személyre szabott megoldás írható fel receptként. Ami univerzális megoldást kínál, azzal baj van. Az informatikában ez gyakran működik, de a közösségek, az emberek, az életek világában nem. Az elvek persze lehetnek univerzálisak – mondjuk, hogy minden legyen részvételi alapú. És nem úgy, hogy a városvezető eldönti, hogy mi legyen egy városrésszel, majd kamu lakossági fórumok megrendezésével úgy csinál, mintha valóban az érintettekkel beszélné meg a problémát. Rengeteg eset ismert, amikor valóban az érintettek bevonásával, az ő akaratuk figyelembevételével a számukra a legmegfelelőbb döntés és megoldás született. Ez például fontos alapelv, amelynek általánossá válásáért érdemes küzdeni.
Érdeke a városvezetésnek, hogy bevonja a polgárokat a folyamatokba?
Aki figyeli a nemzetközi folyamatokat, annak nem kérdés, hogy hosszú távon csakis az a városvezetés lesz hiteles, amelyik egyre jobban bevonja a polgárokat, azaz a leginkább érintett személyeket. És nemcsak őket: azokat is, akik a helyi gazdaságot tartják mozgásban, meg a kultúra és a tudomány képviselőit, ha kell, külsősöket. Amelyik vezetés ezt nem veszi figyelembe, az minden egyes nappal távolodik a világ fősodrától és puszta hatalomtechnikává vagy napi ügyvitellé silányítja a település jövőjét. Azok a települések a legsikeresebbek, amelyeken valódi kérdésekben, valódi csatornákon keresztül valódi részvétel van. El tudjuk képzelni úgy egy 30 ezres város életét, hogy nincs városháza, ahol a nagyhatalmú polgármesterhez biztonsági őrön és titkárnőn át visz az út, ahol minden arról szól, hogy most tisztelettudóan folyamodunk valamiért – hanem csak egy portál, amin keresztül mindenki ügyeket intéz, a közszolgák ott végzik a dolgukat, ahol nekik a legjobb, a találkozásokhoz szükséges fizikai helyszínek vándorolnak, s ki-ki nem egy hivatalban zárja el magát saját településétől, hanem naponta sok órát tölt el azokkal, akikhez feladata köti? Ez nem fikcióvilág, hanem a hollandiai Molenwaard, 2017-ben.
Azt mondja, az a városvezetés lesz hiteles, amelyik egyre jobban bevonja a polgárokat. Ez azt is jelenti, hogy aktív polgárok nélkül nincs sikeres város? Ha a lakók számára a részvételi demokrácia kimerül abban, hogy szavaznak a valóságshow vagy a zenei tehetségkutató továbbjutójára, akkor nincs miről beszélni?
Kistelepüléseken figyelhető meg egy ördögi spirál: az emberek hozzászoktak, hogy a megoldásokat csak felülről kaphatják, és egy idő után már olyasmiért is a település vezetőit hibáztatják, amit maguk is könnyűszerrel, közösségi alapon meg tudnának oldani. Sok településen jelen van az a kulturális gát, ami visszanyúlik a pártállami időkbe, ahol az öntevékenység veszély forrása volt, mert zavarta a település irányításának a hatalmi köreit. Ezért a két oldal, a hatalom és a polgárok inkább békén hagyják egymást: az emberek nem szólnak bele semmibe, de elvárják, hogy megoldják a problémáikat. Ebbe a helyzetbe bele lehet szikkadni. Viszont a jó hír, hogy ez az „á, itt úgysem számít, amit én mondok” típusú apátia is csak következmény, tanult viselkedés, és egyetlen hiteles ügy vagy akció is képes átprogramozni az agyakat.
Mondana erre egy példát?
Számtalan példa van arra, hogy az érintettek közösen megjelenítik az akaratukat, létrehoznak valamit. Az általam nagyon kedvelt keszthelyi kistérségben például ennek a metaforája a kemence: a kistelepülések elkezdtek kemencéket építeni, ahol közösen sütötték a kenyeret, és az emberek összejöttek úgy, ahol korábban e nélkül soha. A kemence mellett pedig már a következő közös dolgokat is megtervezhették együtt. Nem kellett applikáció, szoftver, csak egy kemence.
Ez ugyanolyan, mint amikor az emberek a ház egyetlen tévés háztartásában gyűltek össze, hogy megnézzék a meccset?
Pontosan. Vagy amikor az iskolával bajuk van a szülőknek, és ezért összefognak. Ma már nem csak az a kérdés a települések megtartó képessége szempontjából, hogy van-e iskola, hanem, hogy milyen az az iskola. Vannak települések, amelyek abban bíznak, hogy majd nem viszik el máshová a gyerekeket, ha építenek egy új iskolát. De ez csak akkor működhet, ha korszerű iskola jön létre, amely nem azzal kezdi a pedagógiai programját, hogy hogyan fegyelmezi a gyereket, hanem hogy hogyan teremt belőle minél színesebb, minél teljesebb értékű, harmonikus, kiegyensúlyozott embert. Ha olyan iskolád van, akkor szeretni fogják a gyerekek és a szülők, és még máshonnan is oda fognak jönni. Ha meg akármilyen iskolád van, akkor el fogják onnan vinni, az intézmény pedig meg fog szűnni.
A sikeresség szempontjából a méret a lényeg? Kimondható, hogy az okosodás könnyebben megy a nagyvárosoknak vagy a kistelepüléseknek?
Minden méretben vannak veszélyeztetett és jó eséllyel induló települések. Ami számít, az az állandóan változó térszerkezetben elfoglalt hely. A legveszélyeztetettebbnek ma a 10 és 25 ezer közötti nagyvárosokat és az 5-800 közti, az áramlásoktól távol levő, folyamatosan népességet vesztő kistelepüléseket látom. De hogy önmagában ez még nem jelent szükségszerűen rossz forgatókönyvet, arra az a bizonyíték, hogy számos olyan település, amit itt most körülírtam, végül megtalálta a maga útját vagy kitörési pontját. Az egyik, mint egy termelőszövetkezet elkezdett maga gazdálkodni a saját földjein, a másik képes volt odavonzani ipart és foglalkoztatást, a harmadikba ingyen telekkel vagy házzal csábítottak fiatal családokat gyerekkel, a negyedikben egyre több finn vásárolt házat és tölt egyre több időt – és így tovább.
Erre utal a könyvben, amikor öngyógyító településeket emleget?
Igen. Az öngyógyítás, az ellenállás, a megújulás képességének birtokában mindenkinek van esélye: emiatt van az, hogy nincs halálra ítélt, csak nehéz helyzetben lévő település. Fordítottak a sorsukon már olyan kisfalvak is, ahol 100 fő alá került a lakosságszám. Viszont semmi nem megy a lakók akarata nélkül. És a saját múlt is csak akkor erőforrás, ha a kulturális vagyontárgyak és az emberekben lévő tőke képes kapcsolódni olyasmihez, amelyet a világ éppen felértékel, ahol mindez bekapcsolható a jövőépítésbe.
Pusztán az okosítással kezelhetők-e olyan társadalmi problémák, amelyekre korábban máshogy nem nagyon sikerült megoldást találni? Gondolok itt például a szegregációra, a leszakadó, generációk óta kilátástalanságban élő csoportokra.
Ha okosodás helyett azt mondjuk, hogy tanulás, akkor nincs reménytelen csoport. És szemléletet, fontosságtudatot is lehet tanulni. Számtalan példa van arra, hogy időtlen idők óta betokosodott előítéletesség hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra a tanulás és a tapasztalat révén: amikor valaki hirtelen másként kezdi látni a dolgokat. Itt vannak például a hajléktalanokra, a migránsokra, a szegényekre, a cigányokra vagy a „másokra” vonatkozó képzetek: azok, akik szükségszerűen újságokból szerzik az ismereteiket, és ennek alapján alakítanak ki viszonyt, sok esetben egyetlen másodperc alatt írják azt át, amikor közvetlen személyes tapasztalatot szereznek. És ez minden irányban működik: változhat pozitív vagy negatív irányba, a lényeg, hogy a személyes tapasztalat egy tanulási folyamat. De pusztán beszélgetéssel is el lehet ide jutni, ha a felismerés a hiteles mások tapasztalatának elfogadásával születik meg. Ott, ahol az emberek, a közösség, a vezetők – akár az egész település folyamatosan tanul, ott roppant mód megnő az esélye, hogy a tanulás „okosodást”, jobb döntéseket, sikeresebb cselekvést hoz.
SZŐRÖS ÚTONÁLLÓ A NAGY BUNKÓVAL
Mennyire kell félni az összekapcsolt, összehangolt rendszerek használóinak a megfigyeléstől, az Orwell által emlegetett totális kontrolltól? Vagy akár csak az arcfelismeréses megoldásokban rejlő esetleges visszaélésektől.
A veszélytudat ébrentartása fontos, viszont ebből nem fakad, hogy a szélsőségességig túl kell hajtani a veszélyérzetet. Az evolúció arra élesített ki minket, hogy legyünk érzékenyek a veszélyekre, és minél hamarabb kezdjük el az elkerülő viselkedést. Tisztában kell lenni azzal, hogy amikor veszélyről beszélünk, az még nem a megvalósult fenyegetés, hanem csak egy lehetőség – a veszélyek nagy részéből nem lesz valóságos probléma. Megjelent ugye több helyütt, hogy 800 ezer cybermackó miatt kerültek veszélybe háztartások: ez semmi olyat nem jelent, hogy most hirtelen ezeknek a családoknak rendkívül aggódnia kellene, hiszen mondjuk egy rosszul bekötött kémény vagy egy meghibásodott gázkazán jóval nagyobb veszélyt jelent rájuk nézve. A cybermackók esetleges hálózati feltörése nem valóságos, hanem elvi fenyegetés, és ha 800 ezer esetből történik egyetlen baj, akkor 799.999 esetben feleslegesen riogattunk. A megfigyeltséggel kapcsolatos veszélyérzet is mérhetetlenül túl van hajtva, jellemzően azok keltik ezt a pánikot, akik mondjuk, újságíróként egy bulváros címmel az emberek félelmére hatva el akarják olvastatni a tartalmat, vagy olyan cégek, akik a félelembizniszt lovagolják meg, és szolgáltatásokat kínálnak a félelem legyőzése érdekében. Erős kritikával kell kezelni ezeket a félelemtémákat.
Ugyanez a helyzet a cyberhadviselés-parával? Hogy összekapcsolt rendszerekből álló várost esetleg könnyebb egy központi támadással megbénítani?
Nekem ilyenkor mindig a Die Hard 4 ugrik be, meg az, hogy az ilyesmivel milyen jól el lehet játszani forgatókönyvszerűen. De ez csak film meg fikció, a számtalan lehetséges jövőből éppen egy. A veszélytudatot, mint mondtam, természetesen ébren kell tartani, a kérdéssel foglalkozni kell, tudni kell róla, hiszen létezik és kockázatot hordoz. Teszik is ezt azok, akiknek ez a feladatuk. De ez nem jelenti azt, hogy a veszély máris minden sarkon ott leselkedik, mint a szőrös útonálló a nagy bunkóval a régi karikatúrákon. Épp ilyen túlhajtott, félrevezető diskurzus az elmúlt hetekben sokat emlegetett post truth. Az, hogy egyes orgánumokon és közösségi médiaoldalakon adott témákban a korábbiakhoz képest nagyobb mennyiségben jelennek meg a valóságot nem lefedő tények, az egy hallatlanul nagy egésznek csak egy pici darabja. És annak nemcsak, hogy más részei is vannak, hanem jófajta ellenmechanizmusai is, amelyekkel együtt érdemes a torzítások kérdését kezelni. Például az, hogy az emberek egymással is beszélgetnek és véleményt cserélnek. Amióta információs ökoszisztéma létezik, azóta bekerülnek a véráramba ferdítések, szándékos csúsztatások, megtévesztő propagandatartalmak, de mivel nagy szükségünk van hírekre, hosszú távon csak az az orgánum tud fennmaradni, hiteles maradni, ahol nem kerül összetűzésbe az, amit ő mond, és amit én a valóságban tapasztalok.
Szurkolok, hogy így legyen.
Amíg olvasók és előfizetők fenntartanak egy orgánumot, addig az az orgánum fennmarad és életképes. Ki-ki az előfizetésével és a kattintásával szavaz. Innentől kezdve a média-ökoszisztémában is fennmaradhatnak olyanok, akik írhatnak bármit, ha az olvasójuk pont azt várja tőlük. Amikor nagyon nagy erejű a torzítás, ideig-óráig még a személyes tapasztalatot is képes átprogramozni, de egyszer csak tarthatatlanná válik az ellentmondás, és akkor vége: visszatér a valóság és nyakon legyint. Nagyon tisztelem és sokra tartom a rendkívül összetett és gazdag értékvilágot hordozó sajtó teljesítményét, amelyben már a fogyasztók is megjelentek, mint tartalom-előállítók és lektorok. Ugyanolyan szükségletünket elégíti ki, mint a közművezeték. És továbbra sem tartom vállalhatónak azt az álláspontot, hogy néhány, közéleti-politikai vagy bulvárterepen tevékenykedő újságíró és orgánum miatt automatikusan hazugsággyárként mocskoljuk a médiát. Noha látszatra ellentmond neki mindaz, amit ma látunk, már középtávon is a minőségi és színvonalas újságírói tevékenység felértékelődésére és nagyobb megbecsülésére számítok.
