Agrárollózók

Valószínűleg csak a legvénebb agrártermelők emlékeznek azokra az időkre, amikor még az élelmiszerhiány volt a központi kérdés az öreg kontinensen. Hiszen az Európai Unió még alig két éve is súlyos eurómilliókat költött az adófizetők pénzéből arra, hogy megszabaduljon a raktárakban tornyosuló búza-, kukorica- és vajhegyektől, s ez kisebb-nagyobb hullámzással így ment évtizedek óta. Az utóbbi hónapokban azonban bekövetkezett az, amire csak kevesen számítottak: a gabonatermelés nem volt képes lépést tartani a kereslettel, a magtárak szinte teljesen kiürültek, és felszökött a kenyér ára. Az árrobbanás a takarmányköltségeket is vészesen megemelte, és szorult helyzetbe hozta az állattenyésztőket.

Aszályos gabonaföld. Az idén kiürültek a magtárak.

CSAPÁSOK. A hiányt számos körülmény szerencsétlen összejátszása idézte elő. A szélsőséges időjárás – Közép- és Délkelet-Európában az aszály, Nyugaton a csapadékos idő – miatt tavaly és az idén is kevesebb gabonát takarítottak be a vártnál. Ebben az évben közel 10 millió tonnával kevesebb kukorica termett, mint tavaly. Eközben a nagy exportőrnek számító Ausztráliában is tönkreverte az aszály a termést, az Egyesült Államok pedig, ahelyett, hogy piacra dobta volna, bioetanol-gyártásra fordította kukoricafeleslegét. A legjelentősebb változás mégis alighanem a piac keresleti oldalán jelentkezett: a szédítő ütemben gyarapodó kínai és indiai középosztály változó étkezési szokásai elemzők szerint dinamikus fogyasztásbővülést és tartósan magas árakat ígérnek.

A közös agrárpolitika gazdája, az Európai Bizottság egyelőre nem lát okot a drasztikus beavatkozásra, s csupán a kötelező területpihentetési rendszer, illetve az importvámok ideiglenes felfüggesztését javasolta a hiány csökkentésére. Mariann Fischer Boel agrárbiztos szerint időt kell hagyni arra, hogy a csak nemrég bevezetett piaci mechanizmusok működésbe lépjenek. „Lehetővé kell tenni, hogy a mostani piaci árjelzések megtalálják az utat a rendszerbe. Ennek záros határidőn belül el kell vezetnie a gabonatermelés növekedéséhez” – jelentette ki a dán nemzetiségű biztos október végén Budapesten.

Egyes uniós tagállamok mezőgazdasági miniszterei azonban borúlátóbban ítélik meg a helyzetet és keveslik az eddigi lépéseket. Közéjük tartozik Gráf József, a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium vezetője is, aki szerint a történtek az EU által követett stratégia újragondolását teszik szükségessé. A közös agrárpolitika 2003-ban elfogadott és azóta a különböző ágazatokra kiterjesztett reformja ugyanis azon az elgondoláson alapul, hogy az EU-nak fel kell hagynia a mezőgazdasági termelés drága és versenytorzító szubvencionálásával, s úgy kell átalakítania támogatási rendszerét, hogy a gazdák a piac jelzéseire reagáljanak. De vajon az élelmiszerigények folyamatos növekedése miatt 2020-ban is erre lesz szükség? És az új trend nem arra figyelmeztet-e, hogy Európának néhány éven vagy évtizeden belül esetleg ismét élelmiszer-ellátási problémákkal kell szembenéznie?

Gráf József. „Nemzeti agrárpolitikát lehet és kell is folytatni az Európai Unión belül.”

A magyar agrártárca vezetője szerint félő, hogy az EU exportőrből fokozott mértékben importőrré válik, ha csak nem módosít a mostani stratégián. A helyzet eltérő megítélését mutatja az is, hogy Magyarország – Brüsszelnek a termelés visszafogására irányuló általános irányvonalával szemben – a következő években 30 százalékkal bővíteni kívánja agrártermelését. „Nemzeti agrárpolitikát lehet és kell is folytatni az unión belül” – indokolja Gráf a „különutasnak” látszó megközelítést.

Az idő azonban nem igazán azoknak az országoknak dolgozik, amelyek saját jól felfogott érdekükből kiindulva minél kisebb veszteséggel akarják megúszni a termelőkhöz évtizedeken át oly kegyes közös agrárpolitika liberalizálását. A gőzhengerként robogó reformokat fajsúlyos érdekek mozgatják. Közülük is a legjelentősebb az EU globális versenyképességének ingatagsága, amely Brüsszelt arra sarkallja, hogy megszüntesse azt a mesterséges védőburkot, amellyel agrártermelőit évtizedeken át megóvta a versenytől. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt zajló piacnyitási tárgyalásokon ráadásul az EU-nak a mezőgazdasági termékek kereskedelmében jelentős engedményeket kell tennie, hogy cserébe könnyebb piacra jutási feltételeket biztosítson ipari termékeinek és szolgáltatásainak a világ más tájain. Bár a tagállamok szigorú mandátumot adtak az Európai Bizottságnak az agrártárgyalásokra, a mezőgazdaság kérdésében legnagyobb lobbierővel rendelkező Franciaország szoros szövetségeseként Magyarország is szüntelenül attól tart, hogy Brüsszel – hatáskörén túllépve – indokolatlanul nagy engedményeket tesz majd az európai agrárszektor rovására. A piaci verseny ugyanis csak akkor érvényesülhet tisztességesen, ha mindenhol azonosak a feltételek. „Vagy rákényszerítem más országok termelőire is a magasabb standardokat, vagy azt kockáztatom, hogy csődbe mennek az európai termelők” – figyelmeztet egy tagállami diplomata.

A változó prioritásokkal összhangban az agrárkiadások uniós költségvetésen belüli részaránya is fokozatosan csökken, és 2013-ban már csak 33 százalék lesz a jelenlegi körülbelül 40 százalék helyett. Jövőre először fordul elő, hogy a közös büdzséből több pénzt fordítanak majd a versenyképesség javítására, a munkahelyteremtésre és a kohézióra, mint a közös agrárpolitikára. És ki tudja, mit hoz a jövő, hiszen az EU éppen néhány hete kezdeményezett tabuktól mentes vitát a költségvetés felülvizsgálatáról, amelynek egyik sarkalatos kérdése éppen a mezőgazdaság finanszírozása lesz.

Francia gazda unokáival. Európa verseny­képessége a tét.

A 2003-ban elkezdett és Mariann Fischer Boel által következetesen folytatott mezőgazdasági reform hosszú távon egy olyan piacorientált és nemzetközileg versenyképes uniós agrárium kialakítását célozza, ahol az alacsony hatásfokkal termelő gazdákat a termelés mennyisége helyett a vidék jó állapotban való megtartásáért honorálják, ami sokkal jobban megfelel a társadalom mai elvárásainak. Az ebbe az irányba vezető út egyik fontos állomása lesz az a dokumentum, amelyet november 20-án tesz közzé az Európai Bizottság a Közös Agrárpolitika 2003-as reformjának időközi kiigazításáról. A féléves szakmai vitára bocsátandó közlemény legfontosabb részletei már előzőleg kiszivárogtak, ami az agrárbiztos azon taktikáját tükrözi, hogy az ellentmondásos elképzeléseket az egyszeri sokkhatás elkerülése érdekében célszerűbb fokozatosan adagolni. Ugyanis bár a bizottság csak a „páciens”, azaz a 2003-as agrárreform „egészségügyi kontrolljára” kapott mandátumot a kormányoktól, sokan attól tartanak, hogy az egyelőre nem hivatalosnak számító javaslatok ennél többről, valódi reformokról szólnak. Fischer Boel kitartóan cáfolja ezt a vélekedést. „Számos alkalommal elmondtam már, hogy ez nem egy mélyreható reform lesz. Nincs szó a 2003-as alapelvek az újragondolásáról, csak annak szavatolásáról, hogy ezek jól működjenek a gyakorlatban” – hangsúlyozta nemrég sokadszorra a biztos. Az elszántan liberális dán politikusasszony néhány javaslata ennek ellenére bizonyosan tovább lép majd a reformokban, és igazolni fogja egyeseknek azt a félelmét, hogy Brüsszel tulajdonképpen fel akarja gyorsítani a régi közös agrárpolitika kimúlását.

ÁTMENETI IDILL. Ennek többek között az a Magyarország sem örül, amely jelenleg jóval uniós befizetési rátája fölött részesedik a közös agrárpolitika költségvetéséből, és amely szeretné minél jobban kitolni azt az időt, amit a régi, jól kipárnázott rendszerben tölthet. Noha a közvetlen kifizetéseknek az Európai Bizottság által tervezett további 8 százalékos csökkentése – és vidékfejlesztésre való átcsoportosítása – a 2013-ig átmeneti rezsimben lévő új tagállamokat nem érinti majd, azzal mindenki tisztában van, hogy 2013 után ez lesz a következő vágás kiindulópontja, ami viszont már bennünket is sújtani fog.

Magyar szemszögből nem az a gond, hogy az EU több pénzt kíván fordítani a vidékfejlesztésre, hanem az, hogy az ehhez szükséges forrásokat nem a kiadások növelésével, hanem a közvetlen kifizetések megnyirbálásával teremti elő. Mivel azonban a vidékfejlesztési támogatásokra – a közvetlen jövedelem-támogatásoktól eltérően – a nemzeti társfinanszírozás szabályai érvényesek, az agrárbüdzsében egyre nagyobb lesz azoknak a kifizetéseknek az aránya, amelyekhez saját forrásból kell a tagországoknak hozzájárulniuk. Ez egyrészt többletterheket ró a költségvetésre, még akkor is, ha a foghíjas uniós direkt támogatásokat jelenleg is nemzeti forrásokból kell kiegészíteni. Amellett a közös agrárpolitika teljes vagy részleges nemzeti hatáskörbe utalása mindenképpen ellentétes Magyarország érdekeivel, amelynek agrártermelői a korlátozott költségvetési források miatt tartós versenyhátrányba kerülnének a gazdagabb tagállamok gazdálkodóival szemben.

Potenciálisan a mezőgazdasági biztos más tervei is keresztezhetnek magyar érdekeket. Mariann Fischer Boel – elődjének, az osztrák Franz Fischlernek a régi tervét elővéve – alsó és felső határt szeretne szabni a gazdák legfontosabb bevételi forrását jelentő közvetlen kifizetéseknek. A 0,3 hektárnál kisebb területen gazdálkodók egyáltalán nem részesülhetnének a támogatásokból, őket ugyanis a biztos szerint nem lehet agrártermelőknek tekinteni. Fischler néhány éve, az amerikai módszerhez hasonlóan, a birtokmérettől függetlenül maximum 300 ezer eurós kifizetést engedélyezett volna a gazdáknak. Ezt a rendelkezést azonban a birtokok feldarabolásával könnyen kijátszhatták volna a termelők, ezért – továbbá egyes érdekelt kormányok ellenállása miatt -ejtették a tervet. Fischer Boel most más módszerrel próbálkozik. A 100 és 200 ezer euró közötti közvetlen kifizetések esetén 10 százalékkal, 200 és 300 ezer euró között 25 százalékkal, e szint fölött pedig 45 százalékkal csökkennének a támogatások.

Ez a közös agrárpolitika társadalmi elfogadottságát kétségkívül növelő intézkedés aránytalan mértékben sújtaná azokat a tagállamokat – köztük Nagy-Britanniát, Németország keleti részét, Magyarországot és Csehországot -, ahol családi vállalkozások helyett a nagyüzemi struktúra a jellemző. Hazánkban például mintegy 4,5 ezer társas vállalkozás gazdálkodik 1000 hektárnál nagyobb területen. (Még érzékenyebben érintené a támogatások maximalizálását célzó kísérlet a brit uralkodóház egyes tagjait, akik jelenleg a közös agrárpolitika legnagyobb haszonélvezőinek számítanak.) Brüsszel úgy próbálná megpuhítani a tagállamokat, hogy náluk hagyná a „plafon” bevezetése révén megtakarított pénzt, bár egyáltalán nem világos, hogy azt mire is használhatnák fel.

PÁRIZS KULCSSZEREPBEN. A mezőgazdasági biztos elképzelései szerint 2008 márciusának végéig tartana a társadalmi vita az ellentmondásos dokumentumról, majd a bizottság valamikor májusban rukkolna elő a hivatalos javaslatokkal. Ha a 2008. második felében esedékes francia soros EU-elnökség idején meg tudnának állapodni a kiigazításokról, azok valószínűleg már csak a következő, 2009 őszén hivatalba lépő Európai Bizottság idején lépnének hatályba. Vagyis a terv sikerében vagy kudarcában kulcsszerepe lesz annak a Franciaországnak, amely mindmáig a közös agrárpolitika első számú haszonélvezője és legfőbb védelmezője volt.

Az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a korábban agrárminiszterként is a francia ügy harcos védelmezőjének bizonyuló Jacques Chirac köztársasági elnökként nem adta volna beleegyezését abba, hogy a hétéves költségvetési ciklus végéig, 2013-ig változtassanak a kialakított kereteken. Utódja, Nicolas Sarkozy azonban már nem csak attól nem zárkózik el, hogy a közös agrárpolitika kiadásaihoz hozzányúljanak, de attól sem, hogy más, Párizs számára hagyományosan tabunak számító kérdésekről is vitát nyissanak. Az unió liberális agrárbiztosának elképzelései még így is megfekszik majd a franciák kényes gyomrát, akik – akárcsak a reformok korábbi fordulói során – magyar és más szövetségeseik segítségével megpróbálják majd lenyesegetni a túlzottan radikálisnak tekintett terveket. De akárhol is áll meg az olló, egy biztos: az Európai Unió megint egy lépéssel közelebb jut majd régi agrárpolitikai modelljének feladásához.