Egy olyan külügyi apparátusban ugyanis, ahol a rotáció szinte követhetetlen (aki tegnap még nálunk volt, holnap már a Közel-Keleten találhatja magát) keletje van a valódi szakértőknek. Gati professzor pedig azok közé tartozik, akik az Egyesült Államokban részletekbe menően ismerik Közép- és Kelet-Európát – mindenekelőtt Magyarországot. Nincsenek túl sokan.
A rendszeres magyarországi látogatás fennmaradó idejében pedig Gáti Károlyt – vagy ahogyan régebbi ismerőseinek írja alá ma is az e-mailjeit: Karcsit – faggatják barátok és a média arról, milyennek látja a mai magyar belpolitikát. Mert azokból sincsenek túl sokan, akiknek a bennfentes értesüléseit nem torzítja el sem a pártos elfogultság, sem az egzisztenciális kényszer.
Úgyhogy ebédre nincs idő, marad a délutáni találka szállodája, a Meridien halljában. Cinkos mosollyal mondja, színezzem ki nyugodtan – a sorozat szellemében -, hogy bécsi szeletet ettünk, és miként hozta ki a pincér. Már-már kísértésbe esnék, ámde később megemlíti, hogyan járt utána több mint egy hétig tavalyi könyve, a Vesztett illúziók egy szinte mellékes lábjegyzetének. A hitelesség mindenekelőtt, a részletekben is. Márpedig a túlkevert színek a hitelesség egészét temethetik maguk alá.
“A jövőben, ha valaki ‘56-ról ír, figyelembe fogja venni az én fő konklú-zióimat, és ez nekem elég.”
Gáti nagy döntési helyzeteit az ‘56-os forradalom leverése hozta magával. Két hétre rá útra kelt Ausztriába, majd röviddel később Amerikába – amit könyvében élete második legjobb döntésének nevez; a legjobbnak 1974-ben kötött második házasságát tartja. Washingtonban, mivel 1953 és 1955 között gyakornok volt a Magyar Nemzetnél, felajánlottak neki egy állást a Szabad Európa Rádiónál, évi 6400 dollárért. „Ez valami elképzelhetetlenül nagy összeg volt akkor.” Az alternatíva az volt, hogy elmegy az indianai egyetemre, ahol egy öt hónapos kurzus keretében megtanítják angolul. „Ezt választottam, mivel nem akartam a magyar gettóban folytatni a működésemet. Azt hiszem, hogy Magyarországnak többet tudtam így segíteni az elmúlt évtizedekben, mintha a kinti emigráció összejöveteleire jártam volna.”
Indianában végül nemcsak angolul tanult meg, de diplomát is szerzett a nemzetközi kapcsolatokból. Több mint egy évtizedig szovjet politikát tanított itt-ott, majd 1971-ben jött egy lehetőség a Columbián, ahol viszont a közép- és kelet-európai politikára kellett ráállnia. „Nagyon akartam ott tanítani, és örülök, hogy így alakult. Könnyebb volt betörni a közép- és kelet-európai szakmába, mert ott kevés igazán jó szakértő tevékenykedett, míg a szovjet területen számtalan kiváló tudóselme működött.” Két könyv tanúsítja az eredményes „betörést”: az 1986-os Hungary and the Soviet Bloc (Magyarország a Kreml árnyékában), s az 1990-ben, a legjobb időpontban megjelenő, számtalan amerikai egyetemen tankönyvként használt The Bloc That Failed (A füstbe ment tömb). Ez a tudás alapozta meg, hogy a történelmi fordulat éveiben, 1989-től az amerikai külügyminisztérium, a State Department tervezési főosztályának külső konzultánsává kérték fel. Ez azzal járt, hogy „nagyjából hetente egyszer lerepültem New Yorkból Washingtonba”. Azután jött a Clinton-korszak, s „a legjobb döntés tárgya”, Toby Gati (két gyermekük anyja) fontos állást kapott a Fehér Házban. Charles Gati pedig főtanácsadó lett a külügyben. Átköltöztek Washingtonba.
Testközelből kísérhette végig Magyarország NATO-csatlakozási folyamatát, amire úgy emlékszik vissza, hogy a döntés nem volt magától értetődő. Először arról volt szó, hogy a négy visegrádi ország kerül be, ám Vladimír Meciar Szlovákiája szalonképtelennek bizonyult. Ekkor felmerült, hogy csak a lengyeleket és a cseheket vennék be. Aztán volt egy olyan lehetőség is, hogy Szlovákia helyett Szlovénia kerüljön be, „és még vicceltünk is, hogy a legtöbb ember a világon észre sem veszi majd a cserét”. Végül az ötödik körben dőlt el a hármas felvétel. Gati akkor már nem dolgozott a minisztériumban, de egy rangos konferencián rákérdezett Strobe Talbott külügyminiszter-helyettesnél. „Nem válaszolt ugyan, csak felmutatta a három ujját.” Magyarország bekerült az első körbe.
A kapcsolat ma sem szakadt meg a külügyminisztériummal, amelynek időnként konferenciákat szervez, s ahol a szakapparátusban sok ismerős és volt tanítvány egyre fontosabb posztokat tölt be. Gati pedig, amikor évente egyszer-kétszer Magyarországra látogat, segít megérteni az amerikai külpolitikai gondolkodásmódot azoknak a hazai közéleti szereplőknek, akik erre igényt tartanak. Orbán Viktorral például közel három éve találkozott utoljára, amikor Washington az Irakban tartózkodó magyar csapatok jelenlétét szerette volna meghosszabbítani. Azóta nincs kapcsolatuk. Őt leszámítva azonban most is nagyon széles körben tájékozódott a hazai közélet jelenségeiről, s szűrte le azt a tapasztalatot, hogy „a magyar politikai élet nem tart lépést az élet lényegében pozitív változásaival.”
A saját gondjaival, az eddig soha nem tapasztalt Amerika-ellenességgel, „vagy reménykedve azt mondom, csupán Bush-ellenességgel” elfoglalt Washingtonban persze alaposan csökkent az érdeklődés a közép-európai országok iránt. Ebben azonban benne van az is, hogy a dolgok többé-kevésbé a helyükre kerültek. „Tudom, hogy itt is és Lengyelországban is a kisebb fejlemények óriási válságokat idéznek elő a fejekben, de a kívülálló szemlélő számára itt a sajtó szabad, a vallásszabadság érvényesül, az utazási szabadság megvan, a piacgazdaság működik, a parlament többé-kevésbé ellátja feladatát. Igaz, jó lenne, ha a Fidesz meghallgatná a miniszterelnököt is egyszer-egyszer.” De amikor Gati erről beszél itteni barátainak, azok csak mosolyognak, hogy milyen naiv amerikai jött ide, aki nem érti, hogy ami számít, az a korrupció, a polarizáció, az, hogy a politikusok nem beszélnek egymással és így tovább. Mindez azonban szerinte kintről sokkal jobban fest, mint bentről. „Olaszországban több válság van, mint itt.”
Azért a nagytotál mellett kirajzolódnak az árnyalatok is. „Amit eddig nem láttam ilyen tisztán, az az, hogy a szocialista párton belül gyengülnek a reformok kiterjesztésére irányuló törekvések, amit nagyon károsnak tartok az ország jövője szempontjából.” Nem gondolja ugyanakkor, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból, ha csak az MSZP le nem mondatja a kormányfőt. Ezt azonban nem tartja valószínűnek. „Az a benyomásom, hogy a szocialista párt megpróbálja ugyan szűkíteni Gyurcsány mozgásterét, de nem kényszeríti arra, hogy lemondjon. Ugyanis Gyurcsány nélkül ez a párt valószínűleg kevésbé sikeresen tudja megoldani a jelen és a jövő problémáit, mert gyökerei túlságosan a múltban vannak.”
Szerinte mindaz, ami Magyarországon történik, többnyire jól illeszkedik a regionális trendbe, s a reformkínok következménye, valamint az egyéni felelősség hiányáé a politikai kultúrában. Ami viszont magyar sajátosság, az a nyitottság az orosz befektetésekre. Lengyelországban és a Baltikumban ugyanis inkább lemondanak az orosz tőkéről, semhogy ezen keresztül az orosz kormányzat átvegye a gazdaság kulcspozícióit, míg „Magyarországon van egy bizonyos naiv hit, hogy a Gazprom egy szép kapitalista vállalkozás, a biznisz az biznisz, és nem kell félni a farkastól.” Nem kell a Malév esetében, de más a helyzet, ha a telekommunikáció egy része vagy a villamos művek a tét. „Nem minden téren érzem azt a szkepticizmust, amelyet én tanúsítok bármilyen orosz befolyásnyerési szándékkal szemben. Ez egy agresszív Oroszország, az emberi jogokat áthágó Oroszország, és Magyarország helye hál’ istennek – a történelem során először – a nyugati táborban van. Ez nagyon jó, és maradjon is így.” Gati professzor úgy ítéli meg, hogy a gázvezeték-vita is mindenképpen ártott a budapesti kormánynak Amerikában és Brüsszelben is. „De nem oly mértékben, hogy ebből még ne lehetne kikecmeregni. És itteni tapasztalataim alapján valamelyest optimista vagyok, hogy az illetékesek megpróbálják megtenni a szükséges lépéseket.”
El lehet veszni a Meridian süppedős foteljeiben. Párnát kér, kicsit hátradőlünk. Innentől már Gáti Károlyé a szó. Arról beszélgetünk, hogy 1994 és 2000 között egy befektetési világcég, az Interinvest első alelnökeként dolgozott, ami bár anyagilag roppant előnyös volt, ám visszanézve nem örül neki. „Ellustultam ugyanis, és nehéz volt visszakanyarodni ahhoz, amit igazán szeretek csinálni: írni és tanítani.” De azután tavaly, a forradalom ötvenedik évfordulójára megjelent több évtized kutatómunkájának az összefoglalója, a Vesztett illúziók, az angol és magyar mellett szlovákul, lengyelül és oroszul is. Idehaza eddig több mint tízezer példány fogyott el belőle. Szemlélet-átalakító, de legalábbis hosszú távú szakmai vitákat provokáló mű, amely szerint a bukás nem volt eleve elrendelt. Bizonyos keretek között a forradalom győzhetett volna. „Én azt mondom, hogy a magyar szabadságharcosok bátrak voltak, de nem bölcsek, s a vezetés jóindulatú volt, de tapasztalatlan és ügyetlen. Tudom, ezt nagyon nehéz elfogadni. De a jövőben, ha valaki ‘56-ról ír, figyelembe fogja venni az én fő konklúzióimat, és ez nekem elég.” Már csak azért is, mert a közeljövőben aligha képzelhető el, hogy valaki bejusson a volt szovjet titkosszolgálat, a KGB irattárába. „Jelcin alatt volt egy olyan pillanat, amikor megígérték, hogy egyheti anyaghoz hozzáférhetek. Ám amikor az értesítést kaptam, sajnos tanítanom kellett, s mire két hónap múlva megérkeztem, már alapvető változás következett be, amelyet Jevgenyij Primakov volt miniszterelnök és KGB-főnök vezényelt.” A remélt dokumentumok töredékéhez férhetett csak hozzá. A történelmi kapu beláthatatlan időre becsukódott.
Kérdezem, honnan van az a kritikus távolságtartás, ugyanakkor elfogulatlan empátia, ami a könyvet jellemzi. Válaszként történetet mesél egy végzős diákjáról, aki négy különböző együtt töltött kurzus és leadott záródolgozat után, a búcsúpartin már feloldódott annyira, hogy fel merje tenni az őt már régóta foglalkoztató kérdést: Gati professzor, maga demokrata vagy republikánus? „Erre a kérdésre vagyok a legbüszkébb negyven évi tanítás után. A tanteremben megpróbálok úgy viselkedni, hogy ne lógjon ki a lóláb.” Mint ahogyan két házasságából származó öt gyermekének se mondta meg nagyon sokáig, hogy a választásokon kire szavaz. Azt akarta, ők jöjjenek rá arra, hogy mit akarnak csinálni, és kire adják le a voksukat. „Nem kell mindig mindenkinek a szájába rágni azt, hogy az ember mit gondol.”
A jelen és a múlt egyébként sem fekete vagy fehér. Gáti ma is hálás Boldizsár Ivánnak, aki 1953-ban, tizennyolc évesen valóban az utcáról vette őt fel – ahogyan mondja – „annak a Magyar Nemzetnek” a legfiatalabb gyakornokául. Azután később, amikor a Nagy Imre per anyagát kutatta, látta Boldizsár vallomását, ami mély csalódást okozott. „Az én szinte gyerekes csodálatom az ő szerkesztői tudása és íráskészsége iránt megmaradt, de ugyanakkor fájlalom azt, hogy így kellett élnie.” Gáti már a New York állambeli Union Collegeben tanított, amikor Boldizsár Iván tartott ott egy előadást. Gáti utána megmutatta neki ‘56-os újságkivágásait, a többi közt a Hétfői Hírlap négy vagy öt számát, ahol – miután 1955-ben Gátit az újra egyre inkább sztálinista Rákosi rendszer eltávolította a Magyar Nemzettől, majd Boldizsárt is kirúgta – ismét együtt dolgoztak. A lap első vezércikkét a főszerkesztő Boldizsár írta, az volt a címe, hogy Tiszta lap. Hogy így kezdjük. „S akkor, szokása szerint elkezdett a bajszával játszani, s újra elolvasta a vezércikkét, amely mestermű volt, az újságírás remeke.” Megkérte Gátit, hogy másolja le. Azt mondta: „El akarom vinni és meg akarom mutatni az egyik fiamnak, hogy lássa, nem volt mindig egy nagy szar az apja.”
Ez volt a magyar élet. „Hogyan lehet nekem ítélkeznem, aki gyerekfejjel semmi galádságba nem kényszerültem bele? Neki családja volt. Ahogy később mondta is nekem, nagy rezsivel dolgozott.” Gátinak azért valahogyan beugrik egy másik történet is, a lengyel írótól, Kazimierz Brandystól, aki Napló című könyvében elmesélte, hogy petíciókat szervezett. Amikor az egyiket elvitte egyik barátjához, az azt mondta, hogy ne haragudj, nem írom alá, mert van egy fiam. Azután elvitte egy másikhoz, aki meg vette a tollat és azt mondta: aláírom, mert nekem van egy fiam.
Mert mindig van alternatíva.
