Mi leszel, ha nagy leszel, csillagom? A felnőtt társadalom évtizedek óta boldogítja e kérdéssel az óvodásokat, noha a kicsik többsége emberemlékezet óta az „űrhajós, tűzoltó, pilóta” hármasban gondolkodik. A kislányoknál pedig a balerina és a színésznő tartja masszívan magát. Az évek multával talán felmerül még a szülők mesterségének folytatása is, ám az „orvos leszek, mint apu” típusú válaszok egyre ritkábbak. Az iskoláskorúaktól meg aztán végképp távol áll az effajta „romantikázás”: őket leginkább az osztálytársak és a média által sugallt kép befolyásolja. Így nem csoda, hogy középiskolások tucatjai éreznek „elhivatottságot” az informatika, a televíziózás vagy éppen a pénzügyi szektor iránt.
A szakemberek a rendszerváltás utáni időszak megborult értékrendjével és a piacgazdaság betörésével magyarázzák e jelenséget. A szülők megélhetési nehézségeinek láttán ma már sok fiatal még akkor sem választja a „családi” hivatást, ha amúgy tehetsége és érzéke volna hozzá. Míg régen társadalmi elismertséget – és egyben kihívást – jelentett nagy hírű értelmiségi dinasztia sarjának és a hivatás folytatójának lenni, manapság egyre kevésbé élnek a fiatalok azzal a lehetőséggel, amelyet a felmenőkkel közös pálya választása nyújtana.
A dinasztiák fénye a múlt rendszerben kezdett megkopni, helyette az első generációs értelmiségiek presztízse nőtt meg. „A dinasztikus hatások ennek ellenére működtek a rendszerváltást megelőzően is” – hangsúlyozza Harcsa István szociológus. Szerinte tény, hogy manapság egyre kevesebb a hagyományos családi hivatást folytatók száma, ám hiba volna ezt csupán a pályaválasztók számlájára felróni. „A pedagógus szülők például rendszerint maguk beszélik le gyermekeiket arról, hogy beálljanak a nemzet napszámosai közé. Könnyebb, megbecsültebb életet szánnak nekik” – villantja fel az érem másik oldalát a szakember.
A tehetősebb családoknak azonban nem kell efféle szempontokat mérlegelniük. Ahol meg tudják fizetni a költséges képzést, és a praxis beindulásáig képesek a szülők átmenetileg segíteni gyermekeiket, ott azért ma is sokan lépnek elődeik nyomdokaiba. Az orvosi vagy jogi egyetemek évfolyamain számtalan, sokadik generációs palánta törekszik felnőni a feladathoz: a családi hivatás továbbviteléhez. Harcsa István szerint nem a szakmák, hanem az anyagi helyzet határozza meg, képes-e beállni a sorba az újabb generáció – ha amúgy kedvet és tehetséget érez magában. Ugyanakkor egy jogász, egy orvos, vagy egy mérnök, akinek már a dédapja is hasonló mesterséget űzött, mintaadó lehet manapság, amikor az elhivatottság és a hivatástudat mindinkább anakronisztikus fogalmakká silányulnak.
Jóllehet, tévútra vezetne azt feltételezni, hogy a felhalmozódott tudás és tapasztalat okán szükségszerűen jobb doktor vagy mérnök válik a legfiatalabb családtagból, annyi bizonyos: számára meghatározó élmény – és könnyebbség – lehet, ha mondjuk a nagypapa szülinapi vacsoráján szakmai kérdések is terítékre kerülnek.
Amennyire összetartó erőnek bizonyulhat a közös hivatás, éppúgy válhat konfliktus forrásává is. A buktatók már a pályaválasztáskor jelentkezhetnek, éppen azzal, ha az érettségiző nem önszántából, hanem szülői nyomásra, a családi béke kedvéért veszi át a stafétabotot. Később pedig egyre inkább kiütközhetnek a generációk közötti szemléletbeli különbségek. Hiszen nem törvényszerű – sőt, a legritkább esetben fordul elő -, hogy éppolyan munkamódszereket, szokásokat tesz magáévá a fiú, mint amilyet apja az évek során kialakított. Senki nem bújhat ki a bőréből: míg Bolyai Farkast nyíltszívű, jó kedélyű természete okán egész Marosvásárhely bálványozta, a geometriát forradalmasító János fia zárkózott és ingerlékeny típusú, kissé magának való tudósgéniuszként magányosan merengett a matematika nagy kérdésein.
• Paragrafusemberek
A Bárándy családban mindenki csavart egy kicsit az örökségén. Bár senki nem kerülte el a jogi egyetemet, mindegyikük saját képére faragta a tradíciót.
A Bárándy família. Három generáció, négy jogi diploma. Fotó: Sárosi Zoltán
Nehezebb volt őket fél órára egy légtérbe terelni, mint bejutni a miniszterelnökhöz. A Bárándy család tagjai nemcsak nagyon elfoglaltak, mind igen öntörvényűek is. Nem tagadják, hogy a jogi pályát az apatejjel szívták magukba, de mindegyikük saját életével akarja bizonyítani: egyéniségek, nem csak a családi tradíció repítette őket odáig, ahol tartanak. A fotózásra a 88 éves családfő, Bárándy György által alapított patinás ügyvédi irodában gyűlik össze „Gyuri bácsi” mellett a fiú, Péter, és a két unoka, Gergely és Zsófia. A szeretetteljes üdvözlés őszinte, de vibrál a levegő. Négy erős egyéniség próbál egy irányba nézni. A kamerába.
Négy jogi diploma, három generáció. A Bárándy család tagjait jól ismerik az egyetemi jogászprofesszorok. György foglalkozása nem hagyta hidegen utódait: Péter fia és unokái is ezt választották. Legalábbis végzettségben. A jogi diplomáig ugyanis minden családtagot elhajtott a családi tradíció, de utána ki-ki a saját feje után ment.
Igaz, még Bárándy György sem mondható úttörőnek jogi végzettségével a felmenői között, hisz az ő apja is a paragrafusokat magolta, de csak azért, hogy a diploma megszerzése után, az értelmiségi létét igazoló papírral tovább gazdálkodhasson birtokán. A családban alapkövetelmény volt a diploma: Györgynek dédapja és nagyapja után az orvosi, és apja után a jogi egyetem között kellett döntenie. „Gyáva alak voltam, féltem a vértől.” Nem volt kérdés, merre indul el. Először jogászként, majd ügyvédként dolgozott. Az általa alapított ügyvédi irodát a mai napig a „legnagyobb ügyek” találják meg. „Pedig mindig is rossz tanuló voltam, de már tulajdonképpen ez is hagyomány nálunk.”
Bárándy Péter sem tanult jól a középiskolában, és a jogi egyetemre is kétszer sikertelenül felvételizett. Végül apja közbenjárására kapott egy esélyt a szegedi egyetemen. Innen már nem volt megállás, lediplomázott, és apja ügyvédi irodájában kezdte praxisát. Nem hisz az „ügyvédi” gének létezésében, de az értelmiségi légkörben igen. „Egy értelmiséginek kötelessége a környezetével, a köz ügyeivel foglalkozni” – ölti szavakba örökségét az ügyvédi hivatását anno egy időre miniszterségre cserélő Bárándy Péter. Szerinte ugyanis a politikába is emiatt csöppent, de igyekszik hozzátenni: nem a pártpolitikába. Merthogy ahogy apja nem nézte jó szemmel döntését, „úri huncutságnak” tartva a politikát, úgy most együtt ráncolják szemöldöküket a legkisebb Bárándy-fiú, Gergely választásán, aki országgyűlési képviselőnek állt. Nagyapa és apa egyöntetűen sajnálják, hogy a „tehetségesen induló” fiú alig várta, hogy a családi irodát odahagyva a saját álmai után menjen.
Bárándy Gergely jelenleg az MSZP színeiben ül a parlamentben, és váltig állítja: az, hogy ő is jogi egyetemet végzett, szinte a véletlen műve. Nem tagadja, hogy felmenői révén (édesanyja is bíró volt) többet tudott a jogi pályáról, mint bármi másról, de a jogi diplomára csak azért hajtott, mert az „oly’ sok mindenre lehet jó az életben”. Szerinte politikai vonzalmát sem apjától örökölte. „Én előbb voltam politikus, mint apa” – vallja büszkén, de „az értelmiség társadalom iránti felelősségéről” vallott elmélete kísértetiesen egybecseng apjáéval. Bár az ügyvédi hivatást rövid ideig – nagyapja kifejezett kérésére – a családi irodában űzte, hamar odébbállt.
Húgának, Zsófiának már könnyebb dolga volt. A család hamar megérezte, hogy őt inkább a bírósági munka érdekli, és nem erőltették, hogy bátyja helyett legalább ő szálljon be a családi bizniszbe. A végzős lány így (bár az egyetem kezdetén még ő sem tudta, pontosan mihez akar majd kezdeni) „meglepetésre” édesanyja szakmája felé kacsingat.
A családi irodában most egyszerre izeg-mozog a négy Bárándy, de ha csupán egy pillanatra is, sikerül megállniuk. Kész a fotó.
• Mérnöki szisztéma
Egy apa, három gyermek: négy mérnök. A Turányi családban kézről kézre jár a családfő foglalkozása, de mindenki „mást főz belőle”.
A Turányi család. Mérnöki tradíció. Fotó: Sárosi Zoltán
Vajon mit tehet a kivételes rajztehetséggel megáldott építész apa, ha humán beállítottságú gyermeke mérnöki babérokra vágyik? Igyekszik kellőképpen árnyalt képet festeni szakmájáról. Így cselekedett az Ybl-díjas Turányi Gábor is (nevéhez fűződik például a herendi Porcelánium vagy a Roosevelt Irodaház építése), midőn fiai éppen azon morfondíroztak, mihez kezdjenek magukkal a gimnázium után. „A korosztályomból sok kolléga terelte csemetéit a bölcsész pálya felé, talán amiatt, hogy titokban mi is irodalmárok meg történészek akartunk lenni” – találgat Turányi Gábor, aki annak idején a reáltárgyakból nem igazán jeleskedett, ám már gyerekként nagyon jól rajzolt. Nagyanyja, nagybátyja is festett, így az indíttatás akár a művészi pályához is meglett volna, a jogász édesapa azonban ragaszkodott hozzá, hogy fia mihamarabb kenyérkereső foglalkozásra tegyen szert.
Így jött a képbe a pécsi építőipari technikum, ahol aztán végleg megfertőzte a „megfagyott muzsika”. Ez a fiúk esetében korántsem volt ennyire egyszerű – bár az édesapjukkal közösen, gyalogosan és kerékpárral megtett gyerekkori túrák szinte kivétel nélkül egy „valamiért érdekes” épület vagy építkezés szemrevételezésébe torkolltak. A nagyobbik fiút, Lászlót végül a kivitelezési rész fogta meg: építőmérnökként dolgozik egy mélyépítő cégnél. Bence pedig a budapesti Piarista Gimnáziumban megszerzett érettségi után – először a művészeti képzést előtérbe helyező Iparművészeti Egyetemre (jelenleg Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) jelentkezett. Oda, ahol később húga, Turányi Anna koptatta a padokat, aki jelenleg negyedéves az építész tanszéken. Bencét végül mégis a kemény mérnöki képzést is nyújtó iskola hírében álló műegyetemi építész karra vették fel. „Tudták, ki az apám, de mivel az, amit fontosnak tartottam, jól ment, ez hamar elfelejtődött” – mondja az ifjabbik Turányi. Egyetlen olyan alkalomra emlékszik, amikor felmenői segítséghez folyamodott: egy konkrét egyetemi tervével kapcsolatosan kérte ki édesapja véleményét.
„Az pedig végképp szóba sem jött, hogy esetleg beszálljak a tervleadások miatti éjszakázásba” – veszi át a szót Turányi Gábor, aki kifejezetten örült annak, hogy (ellentétben vele, aki a nem szívelt tárgyakból kifejezetten csapnivaló volt) fia a jó tanulók közé tartozott az egyetemen. A közös munka, majd a közös iroda már „szerves fejlődés” eredménye: tanulmányai utolsó két évében Bence mind több időt töltött munkával, s bár máshová is bedolgozott, alapvetően az apja mellett érezte magát igazán otthon. Hasonlóan látják az építészet folyamatát, rajzkészségük is hasonló – sorolják a közös munkát megalapozó tényezőket, hozzátéve a generációs eltérést, amely miatt jól kiegészítik egymást. Bence dinamizmusát, fogékonyságát az újdonságokra Gábor szemlélődőbb felfogása, magabiztossága tartja mederben.
Ezzel együtt a tervezés intuitív, művészi fázisaiban egyelőre az apa szava dönt, aki ebben is mind nagyobb szerepet szán az operatív munkákban nála sokkal alaposabb és következetesebb Bencének. „Az építészet kitölti az ember életét, ezért titokban vágytam rá, hogy a fiam vegye át a stafétát. A jegyben járó Bence szándéknyilatkozatra nem vállalkozik, csak annyit mond: „ami számomra nagyon fontos, azt örömmel adom majd tovább életem másik fontos szeletének, az utódomnak”. A fokozatos átadás egyébként már megkezdődött, Turányi Gábor szerint folyamatban lévő munkáik több mint a felében Bence képviseli az irodát a megbízók felé. „A fiam miatt vagyok fejlődőképes, a fiatalok másképp gondolkodása ösztönöz arra, hogy csipkedjem magam.”
• Orvos a családban
Noha a vasárnapi ebédek nem a gyógyítás kulcskérdései körül forognak, azért örömmel vitatnak meg egymással szakmai kérdéseket is a Tulassay család doktorai.
A két Tulassay. Öröklõdõ orvoslás. Fotó: Sárosi Zoltán
Mindenekelőtt egy jó koponya szükségeltetik az orvoslás kitanulásához – gondolta tán egykor Csoma Eszter, a nagyhírű Bókai Klinika tanársegédje, amikor unokaöccseire, Tulassay Zsoltra és Tivadarra hagyta a csonttani ismeretek elsajátításához segítséget nyújtó szemléltető eszközt. A háború alatt Révkomáromban műtősnőként dolgozó édesanya élménybeszámolói mellett a gyerekek pályaválasztásában az orr-fül-gégész nagynéni és otthoni rendelője is fontos szerepet játszott. A kiskorában középfülgyulladással számtalanszor kezelt Tivadart valósággal megbabonázták a csillogó műszerek, s amikor bátyjával együtt az orvosegyetem mellett döntöttek, útravalóként megkapták az ominózus koponyacsontot. A múlt század első felének nagy hírű gyermekorvosa, Csoma Eszter így ma „odaföntről” büszkén szemlélheti a belgyógyász egyetemi tanár Zsoltot, és öccsét, a 2003 óta a Semmelweis Egyetem rektoraként is tevékenykedő gyermekgyógyász Tivadart. A szemléltető eszközt azonban hiába keresné náluk: a relikvia időközben a rektor lányára, Tulassay Eszterre szállt, aki egyetemi évei alatt annak segítségével vette az anatómia vizsga akadályait.
A fiatal aneszteziológus doktornő számára a pályaválasztás szinte automatikusan alakult. „Beleszülettem az orvoslásba”- mondja. Mindazonáltal Tulassay Tivadar két gyermekének a gyógyítói háttér nem jelentett kényszert, szabadon választottak: míg Eszter orvos szülei útját követte, Zsolt közgazdásznak állt. „A fiam kijelentette: nem hajlandó olyan pályára lépni, ahol éjszaka és hétvégén is dolgozni kell” – utal az apa az ügyeletekre, mialatt a nagyszülőkre bízták a gyermekeket.
A orvos-szülői háttérnek Tulassay Eszter számos előnyét sorolja. Már a középiskolai felkészülés alatt meghatározó élmény volt számára az a pár hónap, amelyet édesapjának köszönhetően a gyermekklinikán töltött. Miközben a rábízott apróbb feladatokat ellátta, eljátszhatott a gondolattal, neki való volna-e a medicina művelése. „Máig emlékszem a súlyos vesebeteg Sanyikára, aki az egyik reggel mamának szólított” – idéz fel egy szívének kedves jelenetet, amelyből aztán a felvételi tantárgyak egyikével, a fizikával való küzdelem során is erőt merített. Később, az egyetemi vizsgaidőszakokban a családi szakkönyvtár, és a már említett, az évfolyamtársak körében is ritkaságszámba menő, „családi koponya” segítette a felkészülést.
Tulassay Tivadar orvosként sem tud egyértelmű választ arra a kérdésre, szerepe van-e a géneknek a pályaválasztásban. „A manuális készségek öröklődhetnek, így a sebészek kézügyessége is. Viszont az ezt nem igénylő orvoslásról ez így nem állítható. Technikákat, eszköztárat persze át lehet adni, ám az empátia nem tanulható” – véli a professzor. Ezért a tudásmorzsák átadása a családban spontán módon történik, sem apa, sem lánya nem emlékszik olyan „nagy beszélgetésekre”, amelyek konkrét okításról, tapasztalatátadásról szóltak volna. Van úgy persze, hogy Eszter diagnózis felállításában kér segítséget, és nem tagadja, hogy az egyetemi vizsgák alatt is rengeteget beszélgetett szüleivel a tananyagról. „Ám azt senki ne gondolja, hogy nálunk a családi ebédek véres operációkról szólnak” – oszlatják el egybehangzóan a tévhitet.
A doktornő nehéz szakterületet választott, édesapja talán nyugodtabb lett volna egy „nőiesebb”, könnyebb iránnyal. „Felhívta a figyelmemet az aneszteziológia kihívásaira, jelezte, hogy ez nem egy kényelmes hivatás, hiszen állandó szellemi és fizikai készenlétet igényel. Ám az fel sem merült benne, hogy beleszóljon a döntésembe” – hangsúlyozza Eszter.
A Tulassay családban mindenki önként választotta pályáját. A professzor szerint manapság egyébként is egyre kevésbé lehet befolyásolni a fiatalok döntéseit. „A rendszerváltás előtt ördögtől valónak találták az értelmiségi dinasztiákat, akkor hátrányt is jelentett ilyen családba születni. Ma e szempontból átmeneti korszakban élünk: egy tarthatatlan értékrend alapján dominál a pénz, amely nagyban meghatározza az ifjabb generáció pályaorientációját” – véli Tulassay Tivadar. Ám hozzáteszi: mégis optimista, hiszen ez így sokáig nem maradhat. Eszter lánya sem szomorkodna, ha majdan gyermeke is az orvoslást választaná, ám – mint mondja – akkor lenne nyugodt, ha hivatása addigra visszakapná társadalmi elismertségét, régi dicsőségét. Akkor örömmel adná tovább a sokat látott „családi koponyát”.
