Amikor ezeket a sorokat írom, még épp a critical mass, a nagy biciklis felvonulás előtt vagyunk, de bizonyára az idén is, mint tavaly, ezrek mennek ki az utakra, hogy bizonyítsák: biciklizni jó. A közhangulatot érzékelteti, hogy a szórakoztató televízió-műsor hét szereplőjének bölcs humoráról ismert egyike is poénként veti be, hogy no, akkor aznap megint nem lehet közlekedni a városban. És senki sincs, aki replikázna, hogy az év 364 napján viszont a biciklisták nem tudnak közlekedni, mert bicikliút híján nincs hol. Közhely, de átlépve a magyar határt, Ausztriában a főút mellett vezet a kerékpárút, így van ez Salzkammerguttól Tirolig mindenhol. Persze, nem olyan eldolgozatlan buckás aszfalthalmokon kell ugratni, amelyeket nálunk balatoni bicikliútnak jeleznek a térképek, és amelyek a falu közepén, de a vége előtt biztos abbamaradnak. Ki tudja, miért. Talán elfogyott az aszfalt, lejárt a munkaidő, vagy vége lett a kampányidőszaknak. A biciklisták aztán sokszor gyerekekkel és görccsel a gyomrukban kerekeznek tovább a főúton, amíg a mellettük elsuhanó vashalmok szelében néhány végtelennek tűnő kilométer múlva ismét letérhetnek az ismeretlen okból éppen ott és akkor folytatódó bicikliútra. Pedig a kerékpárút nem csak a bringázásról szól. Civilizáltság és életérzés az is.
Vannak országok, ahol nem dől össze a világ, ha szigorúan a hatékonyság okán, az egymás mellett lévő falvaknak csak az egyikében van iskola, hiszen a hibátlan bicikliúton a gyerekek pár perc alatt biztonságosan célba érnek, az utakat télen is takarítják, a kerekezés létforma. Falvakban és kisvárosban biciklivel jár munkába gyerek és banktisztviselő, tanár és orvos. Gyors és egészséges. Mint ahogy vannak nagyvárosok is, ahol ezrek kerekeznek naponta, ahol az ég igenis kékebb, ahol az emberek kevesebbet költenek benzinre és orvosra, az ország is kevesebbet egészségügyre. Amszterdamot még a légitársaság is így hirdeti: „Ugorj ki biciklizni!” De ne menjünk messzebb Bécsnél, ahol nem is egy bicikliút van, hanem egyszerre kettő, a kétirányú forgalomnak megfelelően. És nincs múzeum, iskola, minisztérium vagy piac, ahol ne lenne bicikliparkoló.
Az csak nálunk divat, hogy a vaskasznis anyázik, ha mellette megyünk az úton, és ugyanő felháborodik, ha a járdára tereljük biciklizni az óvodából már kinőtt gyereket. Bécsben aztán vigyázhatunk, mert ha ott az ember nem a járdával párhuzamosan áll meg szusszanni egyet, úgy jár, mint az egyszeri vakember: ha akarja ha nem, átengedik. Az első arra jövő autó megáll, és addig vár, amíg a kerekes át nem megy a túloldalra.
A kerékpározás demokratikus műfaj. Mindegy, hogy kiskosztümben, öltönyben vagy farmerben teker valaki, a biciklin egyformák, még akkor is, ha az egyik „gép” koszlott, a másik felspécizett. Egy a sok közül, szemben az autózás köbcentifüggő rangjával.
A biciklizésben van valami sármosan összekacsintó. Autósok nem mosolyognak egymásra, kerékpárosok gyakran. Leszorító vezetők, káromkodó járókelők mellett tudják, mi a jó, és mindketten akár széllel szemben is.
Hanyas vagy? Nem számít. Légy kétkerekű és motorfree, mi félszavakból is megértjük egymást. Azt mondod, szabad vagy? Azt mondom esendő. Azt mondod, hegymenet? Azt mondom, huhh! Azt mondod tekersz, de hiába szólsz, a gyerek meg se hall? Azt mondom, vedd ki a füléből az MP3-at. Azt mondod, nem lehet? Azt kérdezem, miért. Azt mondod, hangoskönyv. Azt mondom, oszk.mek.hu. Azt mondod, letöltötte? Azt mondom letöltöttük.
Mert hajózni kell. És nem csak széllel szemben. Szélirányban könnyebb. Néha érdemes is.
