Aztán felgördül a függöny, és a teljes színpadot betöltő tükörben megpillantjuk önmagunkat, mondhatni, szembesülünk. Nocsak, ott ül a volt főnököm, ott meg az egyik legkedvesebb tanárom, itt, ott, amott a legnagyobb mai magyar írók – és persze a színészek. Mindannyian előre nézünk, komoly arccal, mintha színházban lennénk. Világos: ma este mi együtt azt fogjuk játszani, hogy nézők vagyunk, és nézzük magunkat, akik magunk vagyunk a szereplők. Aztán megszólal Törőcsik Mari. Hol is? Ott ül középen – a kivilágított padsorok között fénycsóva segít megkeresni az éppen beszélő játszót. „Kihangosított” belső monológot mond: egy öregedő nő vallomása arról, hogy a fürdőszobában soha nem kapcsolja fel a villanyt, nehogy a tükörben akaratlanul megpillantsa bájavesztett testét. Csak egy percre lesz sötét, templomi kereszt vetül az óriástükörre, nénikék zsoltárt énekelnek, de amikor ismét felkapcsolódik a villany, az első sorban feláll két asszony, és távozik, jelezvén: jobb dolguk is van, mint posztmodern színházat nézni. Persze, biztos maradiak – mi pedig, vájtfülű-vájtszeműek, minden újra elszántan nyitottak, rendesen ülünk a széken. A következő közel két órában senki nem merészel felállni és kimenni, jól betanított bennünket Schilling Árpád rendező e két kis jelenettel: nincs kibúvó, itt szembesülés fog történni, akár tetszik, akár nem. A Katona és a Krétakör összevont társulata, színe-java itt és most civil nézőt játszik, profi módon. Csakhogy kisszerűek, tét nélküliek és ezért egyre kínosabban unalmasak a kortárs német szerző, Roland Schimmelfering szövegegységei. Akkor élénkülünk fel kicsit, amikor az Orrrganizmus (figyelem, szürrealitás a realitásban!) áriázva megszólal, majd előadja, hogy önnön testét elszakítva gyilkolja meg a vadászt, aki tudományos vizsgálódás céljából lenyelette magát ővele, a szörnnyel. Jé, egykori főnököm némán fuldoklik a kínos nevetéstől, mindenki más még kínosabban komoly. Már lankadunk, amikor a nagyhajú magyar író szemüvege még mindig érdeklődéssel csillog. A nyelvész egyetemi tanár két kézzel dörzsöli arcát; ni csak, hogy megöregedett, csak nem itt a nézőtéren? A második órában már nehezen bírható e szociálpszichológiai kísérlet, s nem tudom, mi lett volna, ha nem ülnek ismerősök a nézőtéren, akiknek a reakcióit figyelve, jobb híján, elszórakoztam.
Roland Schimmelfering: Előtte-utána • Katona József Színház • Következő előadások: március 25., 26., 27.
