Ezek a XIX. és a XX. század fordulóján készültek. Időről időre újra felfedezik őket. Legutóbbi újrafelfedezésük jó másfél évtizede kezdődött, az új, vagyis a legutóbbi századvég retro szellemében. Több könyvben is kiadták ismét fotóit. A kiadványok közül ez, a francia nemzeti könyvtáré, azért is érdekes, mert gazdag gyűjteményből válogat. E könyvtár Atget négyezer fotóját őrzi. (Atget mintegy hétezer klisét készített.) A gyűjteményt mutatja be a CD. Interaktív oldalaival pedig sétára hív a régi Párizsban; a többféle régi Párizs közül abban, amelyiknek Atget volt fényképező krónikása.
Atget (1857-1927) az aquitániai Libourne-ban született. Ez a kisváros Bordeaux közelében van. A tartománynak – csakis a bort megteremni jó, vagyis egyébiránt pocsék klímáján kívül – tengere van. Atget így előbb tengerre szállt. Aztán komédiás próbált lenni. Majd festő. Mindezzel szerencsésen kudarcot vallott. Mar jócskán harmincas éveiben járt, amikor fotóműtermet nyitott. Becsvágya olyan, mint ő maga: mértéktelen. Az egész Párizst akarja lefotózni. Mindazt, ami benne művészi, festői, páratlan. S kivált azt, ami veszendő, mert majd „városrendezni” fogják. Az eredményt „mágikus analízisnek” nevezte egyik méltatója 1930-ban. A mestert kevéssel előbb fedezték fel maguknak a szürrealisták: az ugyanabban az utcában, a Campagne-Premičre-en lakó Man Ray, valamint asszisztense, Berenice Abbott, ki megvásárolta, s ezzel megmentette a hagyatékot. Az Atget-művek másik nagy lelőhelye így ma a New York-i Museum of Modern Arts; ott könyv is jelent meg a hatvanas években Párizs képéről úgy, hogy az Atget-fotók mellé Prousttól válogattak szemelvényeket.
Az Atget-megörökítette Párizs tehát az, ahonnan Ady küldte tudósításait. Ahonnan az első világháború kitörésekor a „XIX. század fővárosába” éppen zarándokútra érkezett Kuncz Aladárt, Németh Andort, Bárczi Gézát mint „osztrák-magyar” alattvalót furcsa hadifogságba, Noirmoutier szigetére, a „fekete kolostorba” internálták. S ahova aztán, a háború után, ifjúként, Márai Sándor érkezett több évre, egyebek közt azért, hogy megírja róla a század egyik legfontosabb regényét, az Idegen embereket.
A régi Párizs fotográfusaként Atget – mondja egy másik műtörténész elemzője, Molly Nesbit – olyasféle helyet foglal el a fényképészet történetében, mint Cézanne a festészetében.
Eugčne Atget: Paris 1900, la mémoire des années 1900 • Bibliothčque Nationale de France, Párizs.
