Angol például az, aki távolságot tart. Legalábbis az irodalmi Nobel-díjjal 1981-ben kitüntetett író, Elias Canetti szerint. Hetvenhat éves volt, amikor megkapta a díjat. Centenáriuma volt tehát az idén, akárcsak József Attilának, Koestlernek. A szülővárosában székelő s nevét viselő nemzetközi társaság Canetti-évvé minősítette 2005-öt. Canetti a bulgáriai Ruszéban született, szefárd zsidó szülőktől. „Anyanyelve” mégsem a (szefárd) ladino lett, hanem a német. Szülői hatásra előbb, bécsi tanulóévek következményeképp utóbb. Azokról a tanulóévekről (s benne Kraussról, másokról) önéletrajzának magyarra is lefordított kötetei számolnak be. S lefordították magyarra regényét, a Káprázatot is, meg alapvető antropológiai monográfiájának, a Tömeg és hatalomnak egy fejezetét (A túlélő címmel, még két évtizede; többet, sajnos, azóta sem). Az önéletrajzi sorozat folytatása ez a posztumusz mű, amely tehát az angliai évekről szól. (Sajtó alá rendezője, Kristian Wachinger egyébként képes Canetti-életrajzot is készített.) Öregen, Zürichbe visszavonultan írta ezt a krónikát Canetti. Azokról az évekről, mikor is Angliába érkezett, menekültként, 1939-ben (kevéssel előbb, mint Koestler, aki viszont tüstént angolra váltott). Német anyanyelvű európaiként határozta meg magát. S „anyanyelvén” írt mindvégig. A posztumusz, angol tárgyú jegyzetekben arról, hogy miért nem szerette az azóta klasszikussá lett költőt, Eliotot, s miért szerette a roppant maliciózusan, pornográfia-határon és ízléstelennek lefestett Iris Murdoch esszéista-írónőt, ki roppant áttetsző blúzában nyomába se érhetett Véza Canettinek, a feleségnek, s a bálványozott tanítványnak és szeretőnek, Friedl Benedikt írónőnek…
Elias Canetti: Party im Blitz. Die englischen Jahren. Carl Hanser Verlag, München/Wien