Harc az angyallal

Immár kétségtelen bizonyosság: a Depeche Mode nemcsak a mai harmincasok legfontosabb közösségi élménye, de a tizen- és huszonévesek is ugyanolyan révült áhítattal, a birtoklás mély örömével vesznek kézbe egy-egy Depeche Mode-lemezt, mint az idősebb „módosok”.

A Playing the Angel már a megjelenés napján, október 17-én aranylemez lett Magyarországon, amire nem is tudom, volt-e példa a honi popkultúrában. Talán csak 1982-ben, amikor a Hungária Aréna című lemeze már az előjegyzések alapján aranylemez lett. A Depeche Mode azonban külföldi zenekar. Igaz viszont, hogy a trió arculatáért felelő art director – Anton Corbijn – Kelet-Európa szívós pusztulását megjelenítő világa olyan, mintha egy miskolci lakótelep ablakából tekintene le a fenyegető horizontra.

Bizonyára a kívülállók értetlenül állnak a „módosok” elsöprő boldogsága előtt; e boldogság annak is betudható, hogy a zenekar márciusban immáron ötödik alkalommal lép fel Budapesten. És még egy „leg”: Erre a jövő évi koncertre több mint egy hónapja – tehát fél évvel az esemény előtt – minden jegyet eladtak. Ez példa nélküli a honi show-business történetében.

Hosszasan lehetne sorolni a Depeche Mode titkait, de azt leszögezhetjük, hogy a pop és az intellektus arányának ügyes kicentizésén túl a komplex hatásra törekvő vizualitás, és a termékeny innováció voltak azok, amelyek 25 éve, lemezről lemezre jellemzik a zenekart. Ugyanezek az ismérvek elmondhatóak a Playing the Angelről is, azzal a kitétellel, hogy az album visszakanyarodás a nyolcvanas évek közepi időkhöz, a Black Celebration, a Music for the Masses irányához. Ezt a „klasszikus” hangzást az Ultra című 1997-es pszicho-aktív anyag karcosságával keverték el, és már kész is volt az új korong.

Az album tele van erőteljes, mozgósító erejű slágerekkel (A Pain that I’m Used to, John the Revelator), a nyolcvanas éveket megidéző dalokkal (Lilian, Precious) és három olyan számmal is (Suffer Well, a Nothing’s Impossible, I Want it All), amelyeket nem az állandó szerző, Martin Gore jegyzett, hanem az énekes, Dave Gahan. Nos, ezek a felvételek is megállják a helyüket, fel sem tűnnek, hogy nem Gore írta őket.

„Iszonyú minden angyal” – írta Rilke a Duinói elégiákban. A Depeche Mode tollból és pihéből megalkotott angyala súlytalan és sötét, a lemez pedig „iszonyúan” jó.