 |
 |
|
Jórészt a táblán csikorgó kréta zajának hangtartományában értelmezhető a brit elektro-pop duó vibrálóan impulzív harmadik nagylemeze, így aztán vagy azonnal táncra csábít, vagy az ember gyorsan lenyel egy Saridont. Mégis, a Goldfrapp világa elsősorban a Szentivánéji álom képzeletbeli diszkó-musical változatára emlékeztet. Alison Goldfrapp, akit a popfolklór már egy ideje az „alternatív Kyle Minogue-nak” becéz, egymaga játszaná Hippolytát, az amazonkirálynőt, Mustármag tündért, de még Ösztövért, a szabót is. Zenésztársa, a mindig a háttérben ügyködő Will Gregory persze nem lehet más, mint Philostrat, az ünnepélyrendező.
Az extrém, csillogó göncöket, és színpadon ragasztott lófarkat is viselő díva diszkó-esztrádja néha olyan idegesítően modoros, mintha Kate Bush, vagy Tori Amos játszaná a hetvenes évek végének alufóliába csavart diszkóját.
Nem csoda, a képzőművészeti kurzusokra járó törékeny teremtés számos performance-ban vett részt, de kezdetben a popot is csak akcionista gesztusként fogta fel, pedig a rajongói jobbára olyan techno-bacchanáliákat kedvelő középosztálybeli fiatalok, akik még nem látták leírva azt, hogy performance.
A bizarr elektro-pop szeánsz első kislemeze az Ooh La La akkora sláger lett, hogy a nyár végi megjelenését követően máris lecsapott rá egy mobilszolgáltató, így naponta akár százszor is hallhatjuk a reklámblokkokban. A T-Rex egyik ősrégi számát idéző dal klipje sem utolsó, Alison egy olyan lovat ül meg, amelynek teste úgy csillog, mint egy diszkógömb. (Magán a műlovon eredetileg Brad Pitt vágtatott a Trója című filmben.)
A Supernature szinte teljesen mellőzi az első lemez védjegyértékű, filmzenés hatását. A kivétel ezúttal a Time Out from the World című melankolikus esztrád-pop szerzemény, amely akár egy korai James Bond-mozi betétdala is lehetne.
A Supernature izgalmas Szentivánéji hangerdő, amelyben virágzik a moharózsa, a kankalin, és a lonc is, van benne szamárfejes varázslat és bűbáj, de az alkotók teljesen belevesztek ebbe a pogány rengetegbe.
