Ciprus, Málta és Lettország két és fél hete tagja az európai árfolyam-mechanizmusnak – az ERM II.-nek -, amely az eurózónás csatlakozás előszobájának tekinthető. Rajtuk kívül már a korai euró-aspiránsok közé tartozik a másik két balti állam és Szlovénia is, míg a négy visegrádi ország, köztük hazánk, nem nagyon siet a közös valuta átvételével. Vajon miben különbözik egymástól a hat már bent levő, és a négy, még kimaradó ország? Miért állnak ők közelebb ahhoz, hogy bevezessék az eurót, mint mi, miért tudják ők nálunk és három másik csoporttársunknál hamarabb teljesíteni az unió szűkebb klubjának tagsági feltételeit?
DURONELLY PÉTER, a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési vezetője
KICSIK ÉS NYITOTTAK. Elsősorban azért, mert kis országokról van szó, amelyek hatan együtt a tavaly óta tag tíz ország népességének és nemzeti össztermékének körülbelül egyhatodát-egyhetedét képviselik. A legkisebb a 370 ezer fős Málta, amely akkora, mint egy magyar megye, míg a legnagyobb, a 3,6 milliós Litvánia is alig nagyobb, mint Budapest és tágabb vonzáskörzete. Azonkívül, hogy kicsik, mindegyikük nagyon nyitott gazdaság is, Európa felé irányuló exporttal, onnan beáramló működő tőkével, alkalmasint sok turistával – ez mind szoros kapocs az unió belső, közös valutát választó magjához. A szóban forgó országok, valamint az azokat irányító gazdaságpolitikusok számára soha nem volt kérdéses, hogy ilyen sajátosságok mellett saját, nemzeti valutát fenntartani több költséget, mint hasznot jelentő luxus. El is határozták, hogy amint lehet, belépnek az eurózónába. Az előszoba, azaz az ERM II.-nek nevezett árfolyam-mechanizmus csak nevében jelent számukra újdonságot, hiúszen ezen orszgok de facto fix rfolyamrendszerben mködtek eddig is, legfeljebb volt, ahol nem az eurhoz, hanem egy devizakosrhoz, vagy példul az SDR-hez kötötték korbban a nemzeti fizeteszköz rfolyamt. Ennélfogva az ERM II.-höz val csatlakozs maga nem különösebben jelents aktus, csak egy lépés azon az ton, amelyet az eurpai unis tagsg kijelölt szmukra – és számunkra is.
A balti országok könnyedén tudják teljesíteni az államadósságra vonatkozó maastrichti kritériumot, mert annak idején a Szovjetunió szétesésével Oroszország átvállalta a teljes szovjet adósságot. Ezt viszont annak az árán tette, hogy magával vitte a devizatartalékokat is, ami a Baltikumra folyamatosan nagyon szigorú gazdaságpolitikát kényszerített rá. Ilyen körülmények között egyértelmű volt, hogy a kényszerből a legszigorúbb árfolyamrendszerben, az úgynevezett valutatanácsban működő országok amint lehet, átveszik az eurót, ami gazdaságpolitikai szempontból szinte semmi különbséget nem jelent a mostani rendszerhez képest.
Kérdés, hogy a másik négy ország, köztük mi is, mikor lép hasonló pályára, mint hat társunk. Szavakban megvan az elkötelezettség mind a négy országban, de – Szlovákia kivételével – nem úgy tűnik, mintha a politikai elit igaz szívvel vállalná az ezzel járó kötelmeket. Sokan gondolják úgy, hogy túl sok lenne vele a munka, és persze túl nagy lenne a választói elégedetlenség, ha ki kellene söpörni Augiász istállóját, és West-Balkánból még európaibbá formálni az országot, a gazdaságot, és persze a társadalmat is. De tett helyett egyelőre jobb a halogatás, és a kívül maradással való kacérkodás.
FELÜLEMELKEDNI A NEHÉZSÉGEKEN. Könnyű dolga van a hatoknak – gondolhatják sokan -, hiszen kicsik, és kis országban könnyebb a gazdaságpolitika dolga, jobban lehet mérni és átlátni a folyamatokat, hatékonyabban lehet befolyásolni a gazdasági szereplőket, és egyszerűbb velük az érdekegyeztetés is. Valóban, mi négyen hatszor akkorák vagyunk, mint ők hatan, ha viszont kivesszük a csapatunkból Lengyelországot, akkor már nem hivatkozhatunk óriási méreteinkre. Mi is kis, nyitott ország vagyunk, szoros, bonyolult, és régi keletű európai kapcsolatrendszerrel. Aki utazott repülőn Budapest felé, az tudja, hogy miután belépünk a magyar légtérbe, annyi időnk is alig van, hogy felhörpintsük a maradék sörünket, mert már szinte azonnal Ferihegy fölé fordul a gép. Az ország tiszta időben normál repülőmagasságról szinte teljesen belátható, a Dunántúltól az Alföldig. Lehet, hogy csak arra lenne szükség, hogy többször szálljunk repülőre, többször emelkedjünk felül mindennapi ügyeinken, és nézzünk el a lehető legmesszebbre. Akkor talán látható lenne, merre is van a legjárhatóbb út.
