Keserű pirula

Vajon mekkora áldozat heti négyórányi pluszmunka ugyanazért a fizetésért? A DaimlerChryslernek a néimetországi Baden-Württemberg tartománybeli Sindelfingenben dolgozó, mintegy 6 ezer alkalmazottja hamarosan pontos választ tud majd adni erre a kérdésre. Az autógyártó óriás a múlt pénteken hosszú hónapok hadakozása után csatát nyert az álláspontjukat mindaddig körömszakadtáig védelmező szakszervezetekkel szemben: elérte ugyanis, hogy az alkalmazottjai a jövőben az eddigi 35 óra helyett heti 39 órát fognak dolgozni, mi több, lemondanak a következő két esztendőben esedékes béremelésről.

Sztrájk a Daimler-Chryslernél. Harcnak indult, béke-kötéssel ért véget.

MINDENKI NYER. Aligha kérdés, hogy a DaimlerChrysler nyer az üzleten. A számítások szerint évi 500 millió eurót takarít meg az egyezség révén. Ekkora költségcsökkentésre volt ugyanis szükség ahhoz, hogy a németországi termelés nyereséges maradjon. Mit nyernek a munkavállalók? Nos, nem keveset. A cég először is kötelezettséget vállalt arra, hogy nem költözteti el a C-osztályos Mercedes gyártását az észak-németországi Brémába – vagy éppenséggel Dél-Afrikába -, ellenkezőleg, 2012-ig legalább 6 ezer munkahelyet bizonyosan fenntart Sindelfingenben. Ráadásul a nyereségesség megőrzésének köszönhetően mind a 160 ezer németországi munkahely megmaradhat. És ez még nem minden. Annak érdekében, hogy az alkalmazottaknak és a szakszervezeteknek még könnyebb legyen lenyelniük a keserű pirulát, a DaimlerChrysler egyúttal megígérte: országszerte 3 ezer menedzserének teszi „karcsúbbá” a fizetését, sőt – a német vállalati szektorban példa nélkül álló módon – még a legfelső vezetők is „bevállaltak” egy 10 százalékos jövedelemcsökkenést.

A munkaadók mindazonáltal korántsem csupán Németországban igyekeznek a lehető legdemokratikusabban eljárni a munkavállalókkal szemben. A Bosch cégnek a franciaországi Lyonhoz közeli Vénissieux-ben működő autóalkatrész-gyártó üzemében például a múlt hétfőn szavazásra bocsátották azt a kérdést, hogy a törvény által megszabott heti 35 órás munkaidőt 36 órásra bővítsék-e – ugyanazért a fizetésért. A 12 százalékos költségmegtakarításért cserébe a német elektronikai társaság ígéretet tett arra, hogy – a 40 százalékkal olcsóbb munkaerőt kínáló – Csehország helyett szintén Vénissieux-ben építi fel új, dízelmotor-alkatrészeket gyártó üzemét, és a tervekkel ellentétben 2008-ig nem 300, csupán 110 helyi alkalmazottjától válik meg. Miután a változtatásra a 820 alkalmazott 98 százaléka voksolt igennel, az eredmény várhatóan számos más céget is arra ösztönöz majd, hogy politikai szintű reformakarat híján „házon belül” próbálja javítani versenyképességét.

Ami Németországot illeti, tény, hogy az elmúlt évek recessziójára adott kormányzati válaszok mára alapjaiban felforgatták az átlagpolgár életét. Először csak az utazási támogatásokat kurtították meg, később a munkanélküli ellátás is csökkent, most pedig már a szakszervezetek „szent tehene”, a hosszú évek alatt kiharcolt 35 órás munkahét is veszélybe került. A német polgár számára mindezek a fejlemények természetesen fölöttébb kényelmetlenek. Másfelől viszont az eddigi szociális kurtítások valójában jelentéktelenek. A német munkajogi szabályozás európai összehasonlításban továbbra is átlagon felüli védettséget biztosít a munkavállalóknak.

Kulcs a hatékony szervezés Amennyiben Európa komolyan veszi a kontinens versenyképességének növelését – mindenekelőtt az Egyesült Államokkal szembeni lemaradás csökkentését – célzó, úgynevezett lisszaboni célkitűzéseket, lassan lábadozó gazdaságának nyilvánvalóan szüksége van a DaimlerChrysler, a Siemens vagy a Bosch által tető alá hozotthoz hasonló megállapodásokra. Annál is inkább, mert több, a témával foglalkozó tanulmány szerint az európaiak termelékenysége semmivel sem marad el az amerikai munkaerőétől, a tengerentúlon csupán a ledolgozott munkaórák számát tekintve vannak előnyben. Egyszerűnek tűnik tehát a képlet: az európaiak dolgozzanak többet, ha produktivitásban utol akarják érni Amerikát. Ám ennél azért bonyolultabb a helyzet. „A munkaidő a termelékenység egyik, de korántsem egyetlen tényezője. Ha egy üzemben csak a munkaidőt növelik, de ez nem párosul költséghatékonyságot szolgáló munkaszervezési megoldásokkal, akkor az egész nem sokat ér” – mutat rá Teresa de Liedekerke, a munkaadók európai szövetségének (UNICE) szakértője. Biztató, hogy a munkáltatók az utóbbi időben Németországban és Franciaországban is több nagyvállalatnál megállapodtak a dolgozókkal a heti munkaidő meghosszabbításáról. Ám a hangsúly nem a munkaidő növelésén van, hanem azon, hogy a cégek saját szükségleteiknek megfelelően választhassák meg a nekik legmegfelelőbb munkaidőt és munkaszervezést. „A legutóbbi francia és német példák jól illusztrálják, hogy a helyi szinteken, a munkahelyeken rugalmasabb munkakörülményekre van szükség” – állítja De Liedekerke, aki szerint valójában a mindenkire nézve egységes, merev szabályok okolhatók Európa versenyképességi lemaradásáért. Az Európai Szakszervezetek Konföderációja (ETUC) ugyanakkor növekvő aggodalommal szemléli azt, ami egy-két uniós tagországban történik. Végtére is a munkavállalókat gyakorlatilag kész helyzet elé állítják, amikor tudomásukra hozzák, hogy vagy ugyanannyi bérért hosszabb ideig dolgoznak, vagy a cég áttelepíti a termelését Közép-, illetve Kelet-Európába. „A helyi szakszervezetek nagyon kényes helyzetben vannak” – ismeri el az ETUC egyik szóvivője. GYÉVAI ZOLTÁN, BRÜSSZEL

A szociális piacgazdaság vívmányai azonban – a magas bérek, a rövidebb munkaidő vagy például a bonyolult felmondási procedúra – mind-mind drágítják a német munkaerőt, következésképpen csökkentik a versenyképességet, és lassítják a növekedést. A globális világban működő németországi vállalatok mindezek után nem tehettek mást, el kellett gondolkodniuk azon, hogyan nyerhetik vissza a munkaerőpiac rugalmatlansága miatt egyre romló versenyképességüket. A középkori német lovagokhoz hasonlóan az utóbbi időben a német vállalatok is a Drang nach Osten, vagyis a keleti terjeszkedés előnyeit kezdték mérlegelni. A legtöbb elképzelés mostanában arról szólt, hogy az Európai Unióhoz újonnan csatlakozó országokba szeretnék áttenni termelőegységeiket. Csakhogy a gazdasági gondok súlyosbodása – a lassuló növekedés nyomán az 5 milliós határhoz közelítő, azaz jóval 10 százalék fölötti munkanélküliség – miatt e törekvések belpolitikai vihart kavartak. Hiába van ugyanis esély arra, hogy 2004-ben beindul és akár az 1,8 százalékos ütemet is eléri a gazdasági növekedés, annak forrása a világgazdasági konjunktúra, a belső piaci reformok változatlanul késnek. Ha a globális lendület kifullad, Németország azonnal ismét válságba süllyed. Márpedig Gerhard Schröder kancellár kormányának minden próbálkozása ellenére stagnálnak, sőt lassan fölfelé kúsznak a munkanélküliségi mutatók. Berlin jobb híján az elbocsátási szabályok szigorításával próbálkozott, ám ezzel éppen az ellenkező hatást érte el: csak fokozta a vállalatok „érdeklődését” a külföldi telephelyek iránt.

A KEZDET. Márciusban a legnagyobb német elektronikai cég, a Siemens azzal állt elő, hogy bocholti és kamp-lintforti egységeinél leépíti mintegy 2 ezer dolgozóját, és a termelést Magyarországra helyezi ki. A tárgyalásokon a Siemens-alkalmazottakat képviselő IG Metall szakszervezet végül bő egy hónapja 2 éves garanciát kapott a németországi termelés továbbvitelére, cserébe a dolgozók beleegyeztek a 40 órás munkahétbe a jelenlegi bérek fenntartása mellett.

A Deutsche Bahntól a Volkswagenen és a MAN-on át az Opelig több társaság is kapva kapott az alkalmon, és kemény alkudozásba kezdett a szakszervezetekkel, ám a DaimlerChrysler ért célt a leghamarabb. Igaz, ehhez a stuttgarti székhelyű cégnél „történelmi” kompromisszumokra volt szükség. Az alkut az „ész diadalaként” értékelő Gerhard Schröder lelkesedése érthető. A német gazdaság motorjának számító vállalatok távozása esetén ugyanis a kancellár búcsút mondhatott volna az éppen hogy csak kibontakozó konjunktúrának, azaz a megegyezéseknek köszönhetően kisebbfajta politikai válságtól menekült meg. Az elemzők már jóval kevésbé elégedettek, hiszen az eseti példák mögött nem látják a nemzetgazdasági koncepciót. „A fizetések időnkénti csökkentése vagy a munkaidő végtelen növelése nem oldhatja meg a német vállalatok versenyképességi problémáit” – hiányolta továbbra is az átfogó reformokat a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozó Steffen Lehndorff, a gelsenkircheni munkaügyi és technológiai intézet (IAT) szakértője. Ami a szakszervezeteket illeti, ők is óvatosan elégedettek. Úgy vélik, a tárgyalások végső soron eredményesek voltak, hiszen azok az elkövetkező években biztosítják a dolgozók munkahelyét. Csakhogy kérdés, nem találják-e hasonló helyzetben magukat ismét két-három év múlva, ám már alacsonyabb szociális alapról indulva, ahonnan még fájdalmasabb minden további engedmény.