Nem véletlen, hogy honunkban a felvágós, habzó álbarokk divatja után újburzsoáziánk (nem szidalomszó, kérném tisztelettel, mint az osztályharcos időkben!) a biedermeiernél tart éppen, legalábbis a szolid értékrend kedvelői. Akik életérzésükben is kezdik hordozni polgárságukat, mintegy szükségszerűen emelik ki a stíluskorszakok közül a biedermeiert. Ez ugyanis az ő stílusuk, történelmileg is. 
Akkor alakult ki, amikor a francia forradalom és a napóleoni háborúk után Európa elfáradt, stabilitásra és nyugalomra vágyott, méghozzá bármi áron. Akár a monarchista reakció árán is, csak béke legyen. Ez a Szent Szövetség kora, a biztonságra vágyó, szolid polgárság életberendezkedésének kora. Divat lett polgárnak lenni. Királyok lettek polgárokká. Elárulom, amit tán nem kellene tennem, hogy a kifejezés annak idején gúnyos felhanggal keletkezett, a fölényeskedő sznobizmus a nyárspolgárt fitymálta vele. (Bieder-meier azt jelenti, hogy „derék polgár”, pontosabban: „a derék Meier”.) De nehogy valakinek most emiatt elmenjen a kedve, mert ettől ez még igazi „nagy stílus”, és már csak azért is szerethető, mert őszinte, proccmentes, nincs benne blöff, az esztétikumot összehangolja a praktikummal, jólesik a szemnek, egyszóval otthont lehet ezekkel a bútorokkal és tárgyakkal teremteni.
A paloták és kastélyok pompázó kényelmetlensége ellenében született a biedermeier, mely az esztétikum mellé komfortot és meleg bensőséget kínált. Kifejez egy életformát, szépséget és biztonságot áraszt, némi szelíd érzelmességgel: azaz a mi zord korunk elsőszámú hiánycikkeit! Aki tehát ma szereti a biedermeiert, az nem nyárspolgár, hanem igényes polgár. Úriember, aki szeretné az otthonában ezen értékek a tárgyi megfelelőjét látni. Ez ma a biedermeier varázsa. Ezért a nosztalgia.
Kíváncsi voltam, mit nyújt ebből a Mozsár utcai Biedermeier étterem. Először nem sok jót ígér, mert meredek szuterén-lépcsőn kell leóvatoskodnunk, de amikor leérünk, meglepően egységes miliő fogad. Kicsi a tér, de meghitt, hamisítatlan bieder szalonba kerülünk. Ódon festmények a falon, vitrinek, korabeli porcelán és egyéb tárgyakkal, az egyik órát épp akkor húzza fel kulccsal valaki, amikor belépünk. A gyakran elhanyagolt, pedig oly fontos fényt borostyánsárga lámpaernyők derengik, az ízléses asztalokon finom porcelánnak terítenek, és nem papír, hanem damaszt a szalvéta: én már meg is vagyok főzve. De ez kevés. Hogyan főzik az ételt?
A szattyánbőrbe kötött étlap olvasmánynak is jó. Nem a ma divatos költői leírások, hanem a fantáziadús ételek szűkszavú definíciója miatt. A bevezetőben megtudjuk, hogy a kor magyar szakácsművészete sokkal gazdagabb és sokszínűbb volt, mint amit ma a gulyás és halászlé vezérelte magyar konyhának nevezünk. Az ételek többsége az 1820-30-as évek szakácskönyvei alapján készül, s valóban jó, hogy a külföldi vendég is kipróbálhatja a magyar konyha sztereotípiáitól eltérő magyar konyha változatosságát. A húsleves neve „házi húslé”, a borlevest aszúgyöngyökkel adják, most azonban mandulalevest választottam birsalma gombóccal. Pompás. Végre tudja valaki, hogy minden mandulás étket egy csöppnyi keserűmandula bolondít meg igazán. Ez a rafinált, lehelet-keserű, mandulától sűrű leves, a tündéri birsalma gombóckákkal: világszám. Az előételek közül megemlítem a szarvasgombás libamájpástétomot és a nyárson sült borjúnyelvet szardella mártással (!). Főételnek hányódtam a „Gőzölt kecsege zöldcitrom mártással”, a titokzatos „Galamb befojtva” és a „Vasalt gyöngytyúkmell” között, de végül egy „Sült csukánál egreslévben” (sic!) kötöttem ki, snidlinges, édes hordóburgonyával. Jól zárta az ebédet a „Barackos kukoricagyűrű grillázsfagylalttal”. Igaz, ebéd után nem „derék polgárnak”, hanem derekasan dagadt polgárnak éreztem magam. Így indult nálunk a polgárosodás?
