A helyzetet véleménye szerint az is rontotta, hogy a gazda-ságban rejtett egyensúlyi problémák halmozódtak fel, a ver-senyszektor fejlesztései helyett pedig állami presztízsberu-házásokra került sor. 
Ádám Zoltán, a Kopint-Datorg kutatója
A kérdés csupán az, ha a minisz-terelnök ilyen pontosan látja a jelenlegi gazdasági nehézségek gyökereit, miért folytatatta az általa vezetett kormány az elmúlt szűk másfél évben pontosan ugyanezt az elhibázott gazdaságpolitikát. Miért nem hívta fel ennek tarthatatlan-ságára már a 2002-es választások előtt a figyelmet, kormányra kerülve pedig miért nem próbálta módosítani a gazdasági fejlődés pályáját? A kormány különféle intézkedéseivel miért gerjesztette maga is a fogyasztást, és a költségvetési túlköltekezéssel miért ösztönözte a jegybankot a forintot erősítő magas kamatszint kialakítására? Végül, az inflációs célkitűzést védelmező jegybanki árfolyam-politika kudarca után, miért nem fogta vissza a saját felelősségi körébe tartozó költségvetési expanziót?
OSZTOGATÁSI KÉNYSZERBEN. Valószínűleg azért, mert nem volt hozzá elég ereje. A szocialisták kezdettől fogva támogatták a Medgyessy által most kárhoztatott “jóléti fordulatot”, és a tavalyi választásokat megelőzően – ha lehet ezt még fokozni – erősödött is a költségvetési osztogatáson alapuló fogyasztás-élénkítés melletti elköteleződésük. Medgyessy sem ígért mást, mint a társadalom szinte valamennyi csoportját kedvezően érintő jóléti intézkedéseket.
Azon persze nincs mit csodálkozni, ha egy baloldali párt a jobboldal középosztály-támogató szociálpolitikájával szemben a legelesettebbek irányába csoportosítja át a költségvetési forrásokat. Ha azonban mindezt a középosztályi privilégiumok – főként a magasabb jövedelműek által igénybe vehető adókedvezmények és olcsó lakáshitelek – fenntartásával teszi, akkor politikája egyrészt a rossz növekedési szerkezet fennmaradásának irányába hat, másrészt hitelét veszti a társadalmi igazságosság baloldali koncepciója.
Igaz, ameddig mindenkinek jut az osztogatásból, ez nem különösebben zavarja a többséget, amint azt a 100 napos programok kedvező társadalmi fogadtatása mutatta. Megnövekedtek viszont a szociális juttatásokkal szembeni várakozások is, amelyek kielégítésére a jelenlegi kedvezőtlen hazai és nemzetközi konjunkturális feltételek között nincs mód. Ennek a levét issza most a kormány és a szocialisták, miközben a megítélésüket az utóbbi hónapok botrányai és kommunikációs hibái is rontják.
A kormánypárti ürömbe azért szerencsére némi gazdaságpolitikai öröm is vegyül. Az MSZP népszerűségi fölényének elveszítése után immár senki nem hiheti, hogy pusztán a fenntartható gazdasági növekedés feltételeire fittyet hányó költségvetési expanzió révén megnyerhetőek a közönség kegyei. Medgyessynek most a jóléti rendszerváltás mámorába feledkezett szocialista képviselőkkel is meg kellene értetnie, hogy erre egy darabig nem is lesz lehetőség, de ha lenne, akkor sem érdemes visszatérni a szemünk előtt kudarcot vallott stratégiához.
A VÁLTOZÁS ESÉLYE. A kormány múlt heti döntései, ha gazdaságpolitikai fordulatnak önmagukban még nem is tekinthetők, felvillantják a változás esélyét. A vállalkozások adóterhének mérséklése, a lakáshitelek adókedvezményének csökkentése, a közszféra létszámleépítése és költekezésének visszafogása kivétel nélkül helyes döntések: a bevételnövelés helyett a kiadáscsökkentést előnyben részesítő, a takarékos-ságot a kormány saját háza táján kezdeményező gazdaság-politika képét vázolják föl, még ha ennek pontos elemei egyelőre kissé homályosak is. A társasági adófizetés terhére leírható iparűzési adó – azaz a közteherviselésből finanszírozott közteherviselés – kissé bizarr ötlete és az autópálya-építkezések folytatása körüli ellentmondások legalábbis nem éppen kiérlelt koncepciókra és döntési mechanizmusokra vallanak. Ezen azonban ma még lehet segíteni.
Az igazi kérdés most az, hogy a fenntarthatatlanul széles körűnek bizonyult jóléti intézkedések helyett a kormány képes lesz-e egy gazdaságilag racionális fejlődési pálya elérése révén helyreállítani az utóbbi hónapokban megingott tekintélyét, ami hosszabb távon jótékony hatást gyakorolhat a kormánypártok népszerűségére. Ehhez a gazdaságpolitika formálói részéről az eddiginél nagyobb bátorságra, a gazdasági szereplők részéről pedig jó adag belátásra lesz szükség.
