Vár- és kastélyprogram – Életviteli elvek

Regéc valaha a Rákóczi-család egyik uradalmi központja és erőssége volt. A zempléni falu fölé magasodó várban, amelynek megközelítése kiadós túrát igényel, nyaranta diákok dolgoznak. A falu vezetése régésztáborokat szervez, amelyek célja a romvár feltárása. Felismerték ugyanis, hogy a műemlék olyan kulturális vonzerő, amely hozzájárulhat a gazdaságilag elmaradott, de szinte érintetlen természeti környezetben lévő falu turisztikai fellendítéséhez. A Gazdasági Minisztérium (GM) által koordinált várprogram – ebben a regéci is szerepel 15 másik várral együtt – talán segítheti a helybelieket.

A GM által elkészített, a Széchenyi-terv részeként kezelt várprogram és a szintén kidolgozás alatt álló kastélyprogram, úgy tűnik, szakít a korábban jellemző, “az eredeti állapot” helyreállítását és teljes körű bemutatását szorgalmazó műemlékes szemléletmóddal, s e helyett – az építmény hosszú távú fenntarthatóságát szem előtt tartva – a fenntartáshoz szükséges forrásokat kitermelő funkciót igyekszik találni. Kérdés azonban, hogy a program készítői mire kívánják költeni a költségvetési pénzeket, a romok állagmegőrzésére, s további feltárására, vagy netán új várakat építenének a romok helyén. Durván leegyszerűsítve ez a vita osztotta meg a műemlékes szakmát az elmúlt hónapokban, tájékoztat Déry Attila, az Országos Műemlékvédelmi Hivataltól januártól távozó szakember. Déry szerint a várépítés teljesen ellentétes lenne a műemlékvédelem eddig alkalmazott nemzetközi elveivel.

IGÉNYESEKNEK. Kovács Ferenc, a parlament idegenforgalmi bizottsága alá rendelt várak, kastélyok, kúriák albizottság fideszes elnöke szerint a funkció bővítésére elsősorban vendégfogadásra, rendezvényekre, kiállításokra alkalmas terek kialakításával van mód. A koncepció kidolgozásában részt vevő Juhász István, a GM főtanácsosa – aki évekig foglalkozott műemlékek turisztikai hasznosításával – rámutat: a várak részleges felújításával, az adott régió egyéb értékeit is figyelembe véve, a térség vonzerejét kívánják növelni, oly módon, hogy az komplex turisztikai termékként jelenhessen meg a piacon. Juhász arra is felhívja a figyelmet, hogy a várak általában gazdaságilag elmaradott területeken vannak, ahol a turizmus a kisszámú logikus fejlesztési irány egyikeként kínálkozik. A főtanácsos aláhúzza: nem a tömegturizmus, hanem az igényes belföldi turizmus fejlesztése a cél, de a koncepció tartalmazza az ifjúság történelmi nevelésének szándékát is. A megvalósításba civil szervezeteket és önkormányzatokat is be kívánnak vonni. A részletek a rövidesen megjelenő pályázatokból tudhatók majd meg.

Sokak szerint a program önkormányzati finanszírozása nehézségekbe ütközhet. Regéc polgármestere elmondta, hogy a régésztáborok most is a megyei területfejlesztési tanácstól kapnak támogatást. Ráadásul komplex turisztikai termékhez nem elég a szép környezet és a rendbe hozott műemlék, szálláshelyekre, éttermekre is szükség van. Kérdés, hogy az elmaradott térségekben ezek tisztán magánkezdeményezésből létre tudnak-e majd jönni.

De, mint erre Déry Attila is utalt, bizonytalan az is, hogy a romépületekhez milyen mértékben kívánnak a funkció kiszélesítése érdekében hozzáépíteni, hiszen a várépítés – azon túl, hogy rendkívüli módon megnöveli a költségeket – fölveti a hitelesség problémáját is.

A hitelességet kérdőjelezik meg szakértők akkor is, amikor a várprogram kapcsán mind a GM, mind Kovács Ferenc parlamenti albizottsági elnök kuruc várakról beszél. a programkészítők megfogalmazása szerint évszázadokon átívelő pozitív üzenete lenne annak, ha 2011-re, a Rákóczi-féle szabadságharc bukásának 300. évfordulójára sikerülne újjáépíteni ezeket a kuruc várakat. Ám Pálffy Géza, a Történettudományi Intézet munkatársa erre reagálva felhívja a figyelmet, hogy a helyreállítandó várak a kuruc időkben már vajmi kevés szerepet játszottak, igazi szerepüket a megelőző másfél évszázadban az európához tartozó és azt oltalmazó maradék magyarország védelmében töltötték be. A közhiedelemmel ellentétben pedig lerombolásuk sem a Habsburgok nevéhez fűződik, pusztulásuk valójában akkor következett be, amikor katonai szerepüket elvesztették. Egyébként az Európai Unióhoz történő csatlakozás idején nem túl szerencsés a kuruc időkre hivatkozni, fűzi hozzá a történész, márcsak azért sem, mert az újabb kutatások szerint a köztudatban – a nemzeti romantika időszakától mindmáig pozitívan élő – Thököly-féle kuruc mozgalom az ország történetének egyik legszomorúbb időszaka volt. Thököly az ország Habsburg uralkodóival, sőt egész Európával szembefordulva a török szövetségeseként harcolt, ami az ország jelentős pusztulásához és négy részre szakadásához vezetett – tájékoztat Pálffy Géza.

CSOKORBA FŰZVE. A fenti fejtegetés nem mellékes, ha költségvetési pénzeket költenek az ország kultúráját meghatározó objektumokra, ha funkciót keresnek olyan várromoknak, amelyekre turisztikai marketinget építeni, számos szakember szerint akkor lehet hatékonyan, ha csokorba fűzve, valamilyen téma köré szervezve mutathatók be.

Valamivel kevesebb dilemma adódik a kastélyok felújítását illetően, annak ellenére, hogy ezen a téren is gyökeres szemléletváltás érzékelhető. A Széchenyi-terv megfogalmazása szerint a kastélyprogram céljai közé tartozik a magántőke bevonása a kulturális örökséget megtestesítő épületek megóvásába. Ez természetesen nem új cél, hiszen a műemlék kastélyokat már többször meghirdették hasznosításra, köztük a tartósan állami tulajdonban maradó épületek listáján szereplők közül is jó néhányat, ez utóbbiaknál többnyire a vagyonkezelési jog átadásáról van szó. A leromlott állagú épületek hasznosítására azonban alig akadt jelentkező. Az érdeklődők is részben az egykori tulajdonos családok leszármazottai közül kerültek ki. Az érdektelenségen nincs mit csodálkozni, hiszen a műemléképületek felújítása óriási összegeket emészt fel, és sok kastélynak nehéz a felújítás utáni fenntartás költségeit is kitermelő funkciót találni. “Jelenleg 10 tartósan állami tulajdonban maradó épületre szóló kastélyfelújítási terv készül” – tájékoztat Kovács Ferenc albizottsági elnök, aki a nyolcvanas évek eleje óta üzemeltet szállodaként egy kastélyt a Vas megyei Sitkén. A témával foglalkozó parlamenti bizottságban egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy amíg a műemléki védettséget élvező kastélyok a jelenlegi lerobbant állapotban vannak, nem lehet számítani a magántőke érdemi megjelenésére. “Ezért a bérbeadást, illetve eladást költségvetési pénzekből finanszírozott felújításnak kell megelőznie” – magyarázza Pál Béla, a várak, kastélyok, kúriák albizottság MSZP-s tagja. A képviselő hozzáteszi, hogy a terv még átdolgozás alatt áll, így annak pontos részleteit nem ismeri, de szerinte az a kulcskérdés, hogy milyen szempontok alapján választják ki a költségvetési pénzekből felújítandó épületeket, hogyan fogják azokat hasznosítani és nem utolsósorban, mekkora kiadásokkal jár majd ez a projekt.

POLITIKAI ÉRDEKEK. Ugyanakkor a kidolgozás alatt lévő, rövidesen megjelenő programról sem a műemlékvédelem, sem a kulturális tárca vezetői nem kívántak nyilatkozni, ami szakértők szerint nemcsak a szakmai vitával, de a területet felügyelő hivatalok átszervezése miatti gazdasági és politikai érdekekkel is magyarázható.

Jócskán megváltozott tehát a korábbi, a műemlékes szakma egy része által képviselt, s a legtöbb ilyen épületben egyszerűen kastélymúzeumot eltervező hasznosítási koncepció. Azt, hogy lerobbant műemlék épület hasznosítására nehéz befektetőt találni, sokan megerősítik, kérdés azonban, hogy a végleges funkció ismerete nélkül milyen fokú felújítást lehet végrehajtani. A jelenleg hatályos műemlékvédelmi törvény több mint száz kastélyt sorol a tartósan állami tulajdonban maradó épületek közé, de sokan vitatják, hogy az állami tulajdon a műemlék-megóvás egyetlen biztos módja-e. Egyre többen gondolják úgy, hogy a megőrzés legbiztosabb módja az, ha egy épület újra méltó, élettel teli funkciót kap, olyat, melynek segítségével az állagmegóvás a jövőben megoldható, és 5, 10 vagy 20 év múlva nem kell ismét jelentős költségvetési pénzeket költeni a rendbetételre. A funkciók és tulajdonosok keresése közben arról sem szabadna elfeledkezni, hogy ezeknek az épületeknek a második világháborús államosításig több funkciójuk is volt. Legtöbbjük fenntartását a környező birtok finanszírozta, emellett a társadalmi érintkezés színtereként és kulturális központokként is szolgáltak. Az egykori tulajdonos családok leszármazottai, akik közül sokan máig figyelemmel követik az épületek sorsát, az államosítás óta semmiféle kárpótlást nem kaptak az elkobzott birtokért.