Majd a 2002. november 7-i kormányülésen visszatérünk rá – szokta mondani Orbán Viktor miniszterelnök akkor, amikor olyan kérdések merülnek fel, amelyek kormánya népszerűségét és a Fidesz-MPP választási esélyeit rontják. A kormányfő arra utal, hogy a következő parlamenti és önkormányzati választások után lesz legközelebb ereje húsba vágó témákat megnyugtatóan megoldani. Ám a dolgok természete olyan, hogy nem mindig lehet évekig halogatni a döntést. Minden jel arra mutat, hogy az idén legelőször a villamos energia ára igényli a legmagasabb szintű beavatkozást.
Sötétedő KaliforniaGray Davis, Kalifornia kormányzója nem sokat pihenhetett a karácsonyi ünnepek alatt. December 26-án a kormányzó Washingtonba repült, ahol a kaliforniai árampiac problémáiról két órán keresztül tárgyalt Alan Greenspannel. Egy nappal később a Fehér Házban Clinton elnökkel ugyanerről tanácskozott. Ha az ország közvéleményének figyelmét az még nem is keltette fel, hogy a fények kialudtak az állam hivatalos karácsonyfáján, a Greenspannel és Clintonnal folytatott megbeszélésekre – mint afféle ébresztőre – már biztosan felkapták a fejüket a kaliforniaiak. A dél-nyugati állam villamosenergia-piacának válsága áramszünetekkel, égbe szökő árakkal, továbbá a két legnagyobb szolgáltatót fenyegető csődhelyzettel olyan veszélyt rejt magában, ami bőven túlmutat az “Golden State” határain.
Márpedig korántsem mindegy, mi történik Kaliforniában, amely az Egyesült Államok GDP-jének 13 százalékát adja. Ha az árampiaci zűrzavar tovább folytatódik, azt bizonyosan megsínyli majd a helyi gazdaság is. “Kalifornia borzasztóan ingatag helyzetbe került, s az események könnyen kicsúszhatnak a hatóságok ellenőrzése alól – mondja Kenneth Lay, az energiakereskedelemmel foglalkozó Enron cég elnöke -, aminek nagyon komoly következményei lehetnek mind Kalifornia, mind az Egyesült Államok egészének gazdaságára nézve.”
SZÖRNYSZÜLÖTT.
A válság gyorsan tetőzött. December 27-én az Edison International dél-kaliforniai részlege pert indított a szövetségi energetikai szabályozó bizottság (FERC) ellen azért, hogy visszaszerezze azt a 4,9 milliárd dollárt, amennyivel eladósodott – az erőműveknek fizetett összegek miatt. Egy másik cég, a Pacific Gas and Electric (PG&E) hasonló okokból 4,6 milliárd dollárért indított pert. Szintén december utolsó napjaiban történt, hogy mindkét szolgáltató arra kérte a kaliforniai közüzemi vállalatokat felügyelő hatóságot, hogy támogassa a díjak 30 százalékos emelését. Miközben ez a lépés biztosan kiváltja majd a fogyasztók felháborodását, a díjak emelése nélkül valóban elképzelhetetlen a szolgáltatók pénzügyeinek stabilizálása.
Davis most mindenesetre annak a politikai rémálomnak az elűzésére összpontosít, amely 1996-ban, az árampiac deregulációjával kezdődött. Ez a korábbi magas árak helyett alacsonyabb tarifákat és jobb szolgáltatást ígért, mivel a versenyt az áramtermelőkre is kiterjesztette. Az így létrejött szabályozási rendszer mégis a kompromisszumok és törékeny politikai szövetségek tántorgó tornyára emlékeztetett. Szembeállította egymással a demokrata párti törvényhozókat és az akkori kormányzót – a republikánus Pete Wilsont -, a fogyasztói csoportokat és a szolgáltatókat. S éket vert a szolgáltatók és az immár a versenypiacon működő erőművek közé is. Wilson kormányzó és a termelők minél hamarabb át akartak állni a szabad piacra. A szolgáltatók kompenzációt követeltek az erőművekbe való beruházásaikért. A fogyasztói csoportok pedig biztosítékot akartak, hogy az árak nem mennek feljebb.
A játszma összes szereplője kapott is valamit. De az eredmény mégis az lett, hogy Kaliforniában olyan villamosenergia-politikát valósítottak meg, amely a legrosszabb szabad piaci elveket a hierarchikus szabályozással ötvözi. “Ez egy előre beprogramozott válság – mondja Lawrence J. Malkovich, a Cambridge Energy Research tanácsadója -, a szabályozók okozták az áramszünetet.”
Lehet, hogy a szabályozók tényleg egy szörnyszülöttet hoztak a világra, de az is igaz, hogy az összes szereplő szívesen haladt előre ezen az úton.
A mából visszatekintve a kaliforniai árampiaci szabályozás legnagyobb hiányossága az volt, hogy a szolgáltatók megállapodtak a magáncégekkel a kapacitások nagy részének eladásáról. A szolgáltatók továbbá a szükséges áramot egy új, az állam által felügyelt, de attól függetlenül menedzselt elektronikus tőzsdén keresztül vették meg. Az e mögötti megfontolás az volt, hogy a fogyasztókat megóvják az erőművek építésének esetleges fiaskójától és azoktól a hosszú távú szerződésektől, amelyek a szolgáltatók és az erőművek között magas áron köttettek.
TELJES CSŐD. De az egész visszafelé sült el. Az áram napi vásárlása a szolgáltatókat a piac viszontagságainak vetette alá. Mind a felügyeleti szervek, mind a kaliforniai rendszer független kutatói azt mondják, hogy ezek az utolsó pillanatban történt vásárlások az erőműveket arra ösztönözték, hogy visszatartsák az árameladást. Ezzel vásárlási őrületet idéztek elő, ami felfelé lökte az árakat. Az erőművek persze azt állítják, hogy ők nem tartották vissza az áramot. Bármi legyen is az igazság, a rendszer a szolgáltatókra igencsak pusztítóan hatott. “Egyszerűen túl sok áramot vettek meg az utolsó pillanatban a lehető legmagasabb áron” – mondja Lynn Ledicky, a kaliforniai erőműveket tulajdonló houstoni Dynergy kormányzati kapcsolatokért felelős alelnöke.
De nem az “utolsó pillanat” vásárlásai jelentették az egyetlen problémát. A dereguláció előtti években a szolgáltatók és az állami hatóságok azon vitatkoztak, hogy Kaliforniának szüksége van-e új erőművekre, és ha igen, akkor kiknek kell azokat felépíteniük. Az eredmény: az építkezések akkor érték el csúcspontjukat, amikor a kereslet – a high-tech boom idején – a tetőpontján állt.
Az egész rendszer a szolgáltatók szeme láttára mondott csődöt. A szolgáltatók sikeresen érveltek amellett, hogy kompenzáció illeti meg őket a milliárd dollárokat érő erőművekért, amelyeket még akkor építettek, amikor a piac szabályozott volt. Hogy ezt az igényt kielégítsék, a kaliforniai hatóságok befagyasztották a villamos energia árát, mivel azt feltételezték: a nagykereskedelmi tarifák csökkeni fognak. Úgy tűnt, a szolgáltatók nyereséget könyvelhetnek el azáltal, hogy tartják a különbséget a szabadpiaci ár és a között, amit ők a fogyasztóktól beszedtek.
Ez mindaddig jól működött, amíg a nagykereskedelmi árak nem nőttek. De amint az utóbbiak megugrottak, a szolgáltatók számára veszteség jelentkezett a befagyasztott fogyasztói és a növekvő nagykereskedelmi ár miatt. Most a PG&E és az Edison azt követelik, hogy kompenzálják őket azért a 9,5 milliárd dollárért, amit az erőmű építésébe beleöltek.
A megoldás egy hosszú tárgyalássorozat lehet a szolgáltatók és az erőművek között, ami után elképzelhető az árak emelése is. Addig is, a mostani helyzet valóságos politikai rémálom Davis kormányzó számára, ráadásul nem csupán helyi szinten, de országosan is fenyeget.
Business Week
Folytatva az infláció féken tartására irányuló tavalyi kormányzati politikát, a gazdasági miniszter az árampiac résztvevői számára elégtelennek tűnő áremelést hajtott végre. A helyzet kísértetiesen hasonlít a tavaly júliusira, amikor a Mol Rt. került válságos körülmények közé a gázüzletágát érintő hatósági gázáremelés miatt. A jelenlegi törvények szerint az árhatóság szerepét betöltő Gazdasági Minisztérium (GM) évente egyszer-egyszer emeli meg a villamos áram és a gáz árát. Annak érdekében, hogy a kiigazítás lehetőleg minél kevésbé keményen érintse a fogyasztókat, a gáznál július elsején, a villamos áram esetében pedig január legelején teszik közzé az esedékes korrekciót. Tavaly a Molnak – az egyetlen hazai gáznagykereskedőnek – kellett egyedül az energia megnövekedett világpiaci árának hatásaival megküzdenie, a regionális szolgáltatóknál a hatósági árban is figyelembe vették a privatizációnál vállalt 8 százalékos eszközarányos nyereséget. Az árampiacon azonban nemcsak a nagykereskedői szerepet betöltő MVM Rt. panaszkodik, hanem a hat áramszolgáltató is.
A tőzsdén is jegyzett cégek nagy figyelmet felkeltő akciója az volt, hogy a Magyar Tőkepiacban, a budapesti tőzsde hivatalos lapjában “profit warningot” tettek közzé január 10-én. A négy áramszolgáltató – a Démász, a Dédász, az Elmű és az Émász – megegyező szövegű, de külön-külön kiadott rendkívüli tájékoztatással azt hangsúlyozta, hogy a január elsejei áremelést követően az árrésük jelentős mértékben csökkent. A GM 45-49/2000. számú rendeletei ugyanis úgy szabályozzák az energiaárakat, hogy a szolgáltatók számára megítélt 6 százalékos növekedés mellett az MVM Rt.-nél átlagosan 13 százalékos emelést tettek lehetővé.
VÁLASZLÉPÉSEK. “A Magyar Áramszolgáltatók Egyesülete válaszintézkedéseket is tervez, ám megítélésünk szerint csak számítási hibáról lehet szó” – mondja Boross Norbert, az egyesület titkára, aki azt ugyancsak kifogásolja, hogy a korábbi évek gyakorlatával szemben az idén nem egyeztettek velük. Az árakat a közlönyből ismerték meg, s ez egy 400-450 milliárd forintos piac esetében Boross szerint elfogadhatatlan. “Ha eltekintünk egy-két ex cathedra jellegű előadástól, ahol számunkra részben nem elfogadható költség-felülbírálati elveket fogalmazott meg a Magyar Energia Hivatal (MEH), akkor a mai napig nem kaptunk érdemi tájékoztatást a számításról” – panaszolja Boross. A döntés szerinte 22 milliárd forintos, árrésben jelentkező veszteséget okoz az egyesület tagjainak.
Hasonlóan komolyan látják a helyzetet a ConCorde elemzői is, akik az eddigi erősen vételre ajánlott minősítés helyett már csak tartásra javasolják a Démász-részvényt. A brókercég a szolgáltatókhoz hasonlóan lefelé módosította az eredmény-előrejelzést. A Démász esetében a korábbi 6,9 milliárd helyett ma már csak 5 milliárd forintot valószínűsítenek.
KÖLTSÉGSAPKA. Kaderják Péter, a MEH főigazgatója nem vitatja ezeket a számokat, de szerinte még így is 13 százalékos lesz az érintett szolgáltatók tőkére vetített eredménye. Ez pedig – tekintve, hogy szabályozott piacról van szó – a főigazgató szerint elfogadható nyereség, mert az ilyen szabályozott piacokon inkább az állampapírok hozamát tekintik összehasonlítási alapnak a profitvárakozásoknál. Kaderják szerint az áramszolgáltatók esetében nem árrés-csökkenésről kellene beszélni, hanem árréstömeg-mérséklésről. A különbség nem szemantikai, hiszen arról van szó, hogy tavaly zárult le az a négyéves periódus, amelynek végén az addig érvényes költségsapkát (price cap) – vagyis a figyelembe vehető költségek szerkezetét – felülvizsgálták. A MEH főigazgatója állítja: az egyre inkább hatékonyan tevékenykedő szolgáltatók a négy év óta változatlan price capnek köszönhetően az utóbbi években 20-30 százalékos tőkére vetített nyereséget értek el. “A 2001-es visszaesés ennek a következménye” – érvel Kaderják, aki szerint ellentételként a szolgáltatók azt kapják, hogy négy évig nem vizsgálják felül a költségstruktúrájukat. Vagyis a várható hatékonyságjavulás gyümölcsét a következő években élvezhetik a szolgáltatók. (Az évenkénti költség-felülvizsgálat módszerét a hivatal vezetője a kulákoknál alkalmazott padlássöpréshez hasonlította, mint amely a sűrű ismétlődés miatt elvette a kedvet a termeléstől.)
Bár a gazdasági miniszter a MEH ajánlására hozta meg az árkorrekciós döntést, ismerve a kormány elszántságát a lakosságot érintő árak maximálisan 6 százalékos növekedés kikényszerítését illetően, kézenfekvő a feltételezés, hogy a végső szám már a vizsgálat kezdetekor megvolt. Ezt a MEH vezetője határozottan cáfolja, a számítások szerinte megállják a helyüket. Kaderják olyan nemzetközi példákra utal, ahol a szabályozó hatóság drasztikus lépést hajtott végre; így például Nagy-Britanniában a liberalizáció előtt a Power Gen árait 23 százalékkal csökkentette a helyi energiahivatal. “Tudom, hogy nálunk francia és német befektetők vannak a szolgáltatóknál, s ezek anyaországaiban nincs független regulátor az árampiacon. Viszont remélem, idővel belátják, hogy a lépésünk nemzetközi mércével mérve is megfelelő volt” – mondja Kaderják. Ugyanakkor elismeri ő is, hogy a kormány inflációellenes politikájának ára van, amelyet jelenleg az MVM Rt. fizet meg. Minthogy azonban az áram-nagykereskedő cég 100 százalékos állami tulajdonban van, a kormány a saját vagyonával azt tesz, amit akar.
Ezzel a látásmóddal egyet tud érteni Katona Kálmán, az MVM Rt. elnöke is, ám a döntés számára komoly finanszírozási gondokat okoz. Nem csupán arról van szó, hogy csökkenne a társaság profitja – egyenesen veszteségessé válik a működés. A jelenlegi számítások szerint a 2001-es veszteség 40-50 milliárd forint körül alakul majd, amit nem kompenzál az a 10 milliárd, amelynek tőkeemelés formában történő juttatásáról a kormány már határozott. Ám ez nem elegendő a problémák megoldásához, és ezzel nemcsak az energiahivatal, hanem a tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. is egyetért.
DUPLA TEHER. Már a novemberi, a nagyfogyasztókat érintő gázáremelés is veszteséget okozott az MVM Rt.-nek. Ám az összes bevételnek “mindössze” 0,76 százalékát kitevő, 2,4 milliárd forintos eredménycsökkenéssel – ami nem egészen két hónap alatt keletkezett – az MVM Rt. saját maga is meg tudott birkózni. Az idén azonban ezen felül szembe kell nézniük az árrés-csökkenéssel is: miközben átadási áraik csak 13 százalékkal nőttek január elsején, addig az erőművektől kapott energiáért 18 százalékkal kell többet fizetniük. “Azt vállaltam, hogy megállítom az MVM Rt. viszszafejlődését, s pályára állítom a céget – mondja Katona -, ilyen feltételek mellett azonban erre nincs lehetőség.”
Az MVM Rt. vezetője bízik abban, hogy a kormány elfogadja érveit, s rendelkezésére bocsátja a szükséges tőkét. A szolgáltatók viszont nem sok mindenben bízhatnak.
