Meglengetheti a győzelmi zászlót Schröder néimet kancellár, holott néhány hónappal ezelőtt még megalázó részleges választási vereségeket volt kénytelen elszenvedni. A múlt héten tartott “félidei beszámolójában” büszkén jelentette be, hogy “eltakarítottuk a reformok elé emelt gátakat”.
A kancellár pragmatikus magatartása és kompromisszumok iránti érzéke az utóbbi hetekben valóban egy sor sikert hozott a koalíciót vezető szociáldemokratáknak.
AZ ATOMERŐMŰVEKTŐL AZ ADÓREFORMIG. Az atomerőművek fokozatos leállításáról hozott döntéssel megtalálta koalíciós partnere, a Zöldek radikalizmusa és az ipar ellenkezése közötti középutat: Berlin “kiszáll”, de csak nagyon lassan. A határidő 2021. Hasonló taktikát alkalmazott a német cégeknél a háború alatt foglalkoztatott kényszermunkások kártalanításának ügyében A költségeket fele-fele arányban megosztják a nagyipar és a kormány között. A sorozatra feltette a koronát, hogy sikerült elfogadtatnia a német adórendszernek a második világháború vége óta legjelentősebb reformját. A változtatások a következő öt évben kerek 60 milliárd márkával csökkentik a német polgárok és a vállalatok adóterhelését.
Ez volt az utolsó csepp a jobboldali pohárban. Schröder sikersorozata szinte megrázta a német belpolitikát. A konzervatív ellenzék soraiban nyílt válság robbant ki.
A közvetlen kiváltó ok: az adóreformot a szociáldemokrata kormány a törvényhozás felsőházában, a Bundesratban is el tudta fogadtatni, noha ott a számszerű erőviszonyok a konzervatív pártszövetségnek (CDU-CSU) kedveznek. Öt olyan szövetségi állam van, amelyben a CDU-CSU a felsőházban részese a hatalomnak, s ebből három az adóreform elfogadása mellett szavazott. A CDU bajor testvérpártjának, a nála jóval radikálisabb CSU-nak a főnöke, a kancellári álmokat dédelgető Edmund Stoiber a három “szökevényt” (Brandenburg, Bréma, Berlin) árulással vádolta és “komoly következményekkel” fenyegetett. Stoiber a lelke az úgynevezett “konfrontációs kurzusnak”, amely a Schröder-kabinettel szemben nyílt összecsapások kikényszerítését sürgette.
A CDU új vezetője – Kohl utódja -, Angela Merkel a szociáldemokrata kancellár sikersorozata után nyomban politikai fordulatot hirdetett. A nyílt konfrontációról – mondotta – át kell térni a mérsékeltebb “ellenőrzött offenzíva” módszerére a kormánnyal szemben. A múlt héten, a konzervatívok rendkívüli kríziskonferenciáján össze is csapott a két irányzat, de döntés nem született. Így most a konzervatívok soraiban éleződnek ki olyan fajta belső ellentétek, amelyek korábban a szociáldemokratákat gyötörték.
Schröder és az SPD politikai áttörése feltűnő külpolitikai változásokat is gerjesztett, különösen az SPD és az új típusú brit munkáspárt (New Labour) kapcsolatában. Eredetileg a “Harmadik út – az új közép” című közös deklarációjuk idején még Blair brit miniszterelnök volt e kapcsolat meghatározó személyisége és Schröder pozícióját balról támadta a Lafontaine vezette belső pártellenzék. Mára Schröder az SPD vitathatatlan vezetője és Blair helyzete gyengült meg. Azzal vádolják, hogy pusztán “PR-manőverekkel” operál és nincs átgondolt, hosszú távú politikai koncepciója. Sőt, olyan követelések is felbukkantak, hogy amennyiben a New Labour netán mégis megnyerné a következő választásokat, akkor Blair a ciklus közepe táján adja át a miniszterelnöki széket Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszternek.
Annyiban továbbra sincs különbség a német és a brit modell között, hogy mindkettő elszakad a régi hagyományos szociáldemokrata elvektől, s egy neokonzervatív jegyeket is mutató liberális centrum felé közeledik. Úgy tűnik azonban, hogy a német szociáldemokratákra jellemző, a Blair által képviselt kurzusnál nagyobb szociális érzékenység és a túlzott jövedelmi egyenlőtlenségekkel szembeni határozottabb ellenállás az a tényező, amely Schröder helyzetét brit kollégájához viszonyítva megerősítette.
ISMÉT ERŐS A NÉMET-FRANCIA TENGELY. Ez a pozícióváltozás egyben azt is jelenti, hogy Schröder és az SPD közeledni látszik a francia szociáldemokráciához, amelynek vezető politikusa, Jospin miniszterelnök annak idején éppen a szociális érzékenységet hiányolta a közös angol-német koncepcióban. A hangváltást a kormánypolitikában is érezni lehet. Néhány napja, a “félidei beszámolóban” Schröder régen nem hallott lelkesedéssel ismét a francia-német együttműködést nevezte az “európai fejlődés motorjának”.
Egy vezető londoni kutatóintézet, az Európai Reformközpont igazgatója a minap így jellemezte a helyzetet: “A Labour, a német SPD, meg a francia szocialisták egyaránt a centrumból akarnak kormányozni. De a centrum Németországban máshol van, mint Nagy-Britanniában, és ismét másutt Franciaországban”.
