Van egy rendkívül szimpatikus vonása a Hannoveri Expónak: a kiállítók kínosan ügyelnek a megkülönböztetés látszatának elkerülésére. Magyar szem soha ennyi nem-fehér arcot és nem-háziasszony szerepet játszó nőt nem látott még kiállítás részeként. A “Víziók planétája” pavilonban a XXI. századba egy fekete riporternő vezeti be a látogatót, a Siemens-pavilonban afrikai tanárnő ünnepli meg születésnapját üzletember apjával az interneten keresztül, a Bertelsmann-nál arab kislány keres választ interneten egy kisfiú kérdésére, s a magyar pavilon filmjén cigánycsalád táncol a szabadban, hétköznapi ruhában, vagyis nem a megszokott, népviseletben nótázó képet erősíti. Toleranciát sugall a Krisztus-pavilon is, amely ökumenikus istentiszteletek helyszíne. Ha ez az igyekezet nemcsak a világkiállításon lesz tapasztalható, hanem a XXI. század valóságában is – a Hannoveri Expo az új évezredről lenne hivatott képet alkotni -, akkor jó úton járunk. A kiállítók egyébként is többnyire optimisták, szerintük a jövő jólétet, demokráciát és egészséges környezetet hoz számunkra. Ám ha az ember a felhőkarcolóktól hemzsegő nagyvárosok képét nézi, nem biztos, hogy oda vágyik. Mintha az e-gazdaság némelyek számára csak techno-világban, zsúfoltságban lenne elképzelhető, s az sem biztos, hogy jó, ha apa és lánya az összeölelkezés lehetősége nélkül, két különböző kontinensen üli meg a már említett születésnapot. –
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
