van szüksége. Az aforizmát a hazai grafikusok egyik kiválósága, Szerényi Gábor idézte fel nemrégiben a televízió képernyőjén, a művészekről és az alkotás folyamatáról meditálva. A bölcs megállapítás napjainkban a hazai bankélet történéseiben is tetten érhető. A parányi magyar bankpiac felosztásáért – mások mellett – Európa tíz legnagyobb bankcsoportja is harcba szállt, így 1997 végén, túl a bankok konszolidálásán és a privatizáció dandárján, még úgy tűnt, hogy eztán profik versenyének lehetünk szemtanúi. Ám a bankok tavalyi (és korábbi) eredményességéről eddig nyilvánosságra került számok már mutatják, hogy bizony rajtoltak a mezőnyben lelkes amatőrök is. Ők még mindig az ihletre várnak, a profik pedig időközben elhúztak mellettük.
Míg tavaly a bankszektor összteljesítménye némileg javult, egy-egy bank között egyre radikálisabban ütköznek ki az eredménybeli különbségek. Az eddigi publikációk szerint a K&H-nál, az ABN Amro-nál és az ING-nél a veszteséget, az OTP-nél és a CIB-nél a nyereséget lehet milliárdokban mérni. A veszteségek oka azonban nem lehet csupán a költséges piacépítés. A mezőnyben vannak olyan külföldi pénzintézetek, amelyek hazájukban kétségkívül hatékonyan működnek, ám az itteni lehetőségeket vélhetően túlértékelték, a várható küzdelem tempóját és keménységét pedig alulbecsülték. A nemzetközi piacon tekintélyesnek számító ING itthon csak nemrég fogott egy eredményesebb működéssel kecsegtető profilmódosításba, a belga dominanciájú K&H még idáig sem jutott el, egyelőre a válságmenedzseléssel bajlódik, az ABN Amro pedig évek óta egy helyben topog, s mindeközben valaha volt jó vállalati és lakossági pozíciói lassacskán erodálódnak. A rossz teljesítményekben – a tulajdonosok erőtlen vagy a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó stratégiája mellett – oroszlánrésze van a bankmenedzserek rossz kiválasztásának is.
Igazságtalan lenne azonban elhallgatni azt az előleget, amelyet a profik kézhez kaptak az indulásánál. Legyen szó az élbolyhoz tartozó Raiffeisenről, Citibankról vagy CIB-ről, tagadhatatlan, hogy a valaha jegybanki és külföldi vegyes érdekeltségként startoló bankok éveken át olyan előnyöket élveztek, amelyekkel ügyesen sáfárkodva az igazi versenyhelyzet kialakulására jó ügyfélkört és kedvező pozíciókat építhettek maguknak. Az OTP méreteiből és ügyfélstruktúrájából fakadó előnyeit sem lehet vitatni. Ám az is kétségtelen, hogy ezek a bankok időben felvették a kesztyűt és évek óta eredményesen fialtatják a rájuk bízott pénzt.
Néhány hónapja még erősen eltúlzottnak tűnt az egyik hazai bankvezető jóslata, mely szerint 3-5 éven belül nálunk is legfeljebb tíz bank marad állva a jelenlegi mintegy harmincból. Az említett eredmények azonban jelzik, hogy bár ma még türelmesnek mutatkoznak a tulajdonosok, a fúziós hullám a magyar piacot sem kímélheti. A kérdés persze nem ilyen egyszerű, hiszen a nemzetközi bankok itteni leányai aligha olvadhatnak össze anyabankjuk érdekeinek ellenére. Várhatóan az olyan köztes megoldásnak tekinthető események szaporodnak meg, amilyen például az ING lakossági üzletágának leválasztása és értékesítése. A rossz stratégiák korrigálására, a vadhajtások nyesegetésére a nagy (anyabankok közötti) fúziók bekövetkeztéig is szükség lesz. És persze az ügyesebb amatőrök mindeközben profivá nőhetik ki magukat. –
