Napjainkban a könyvesboltok polcain nagy bőségben található önéletírások, emlékiratok, naplók hamar gazdára találnak. Népszerűek a politikusok, tudósok, sportolók, színészek és más “válogatott cigánylegények” memoárjai, bizonyítván: minden (híres) ember élete kész regény, és sokaknak okulásul is szolgál(hat). Ha pedig így van, különös érdeklődésre tarthat számot az országszerte jól ismert Béres József életútját bemutató kötet, amely a “keresztségben” egy szép Marcus Aurelius idézet után kapta a kissé fellengzős “Szirtfoknak lenni” címet. A főhős élete valóban érdemes a megörökítésre, hiszen olyan “nehéz emberről” van szó – emlékezzünk Kovács András 1964-ben bemutatott filmjére -, aki nem a szokványos úton, nem a szokásos iskolákat elvégezve, nem az elismert vélt avagy valódi szakemberek csoportjából kiemelkedve és azokra támaszkodva, hanem éppen velük szemben küzdött elszántan találmánya, a Béres-cseppek elismeréséért.
KERTÉSZ ÉS OSZTÁLYIDEGEN. Az 1920-ban Záhonyban született, szerény cipészkisiparos családból származó ifjú életének első szakasza nem sokban különbözött kortársaiétól. Mindig szeretett tanulni, emellett – saját megfogalmazása szerint – mozgékony természetű, megbízható és tisztelettudó volt, aki a rábízott feladatot igyekezett pontosan elvégezni. Szakkertész lett, majd közbejött a háború. Megsebesült, de mint a “sors kegyeltje”, azt is megúszta. A békében első dolga volt folytatni korábban elkezdett gimnáziumi tanulmányait, és 1948-ban megszerezte az érettségi bizonyítványt. Bár – mint állítja – a napi politika mindig is távol állt tőle, megmagyarázhatatlanul azzal vádolták, hogy Szálasi szárnysegédje volt, holott a “nemzetvezetőt” soha még csak nem is látta. Végül is rehabilitálták, lakására hozták párttagkönyvét, s eltörölték az osztályidegenség súlyos bélyegét.
Kutatásait egy gépállomás laboratóriumában kezdte; számos különféle szaktanfolyam látogatása mellett és után 1965-ben, 45 éves korában agrármérnöki diplomát szerzett, majd letette a doktori szigorlatot általános élettanból és agrobiokémiából. Az eddigiek is bizonyítják: egyetlen percre sem hagyta abba a tanulást, és mindeközben különféle agrárkutatásokat is végzett. Érdekes megjegyzése: “Amikor kutató lettem, a burgonyaleromlás okaira kerestem választ. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha nevem összekapcsolódik a daganatkutatással.”
Mégis így történt. Kutatási eredményeinek összegzésében – egyebek mellett – ezt olvashatjuk: “Felismeri a rák kialakulásáért felelős kórokozókat, amelyeket tulajdonságaiban nagyon hasonlatosnak talál a növényi kórokozókhoz.” Továbbá: “Létrehoz egy komplex nyomelem-készítményt, amely kedvező hatást gyakorol az emberi szervezet immunrendszerének működésére.” Így tehát 1972-ben előállította a később Béres-cseppnek nevezett humángyógyászati készítményt. És ezzel a kálváriája is elkezdődött. A feltaláló először meg akart győződni szerének ártalmatlanságáról, azt elsőként saját magán próbálta ki. Ezután adta ezt rákos beteg húgának, akiről az orvosok gyakorlatilag lemondtak, de a beteg a műtét után még több mint 35 évig élt. Mivel pedig a jó hírek is gyorsan terjednek, megindult az emberek rohama a “csodagyógysze-rért”. Eközben a feltalálót, aki saját költségére gyártotta a cseppeket, s akin tudott, segített, eretnekséggel, sarlatánsággal, sőt kuruzslással is megvádolták.
Az országos felzúdulás hatására politikusok is állást foglaltak, a “hivatalos szakma” képviselőinek többsége kétségének adott hangot, egymást követték a vitacikkek a sajtóban, a támadásokra ellentámadások válaszoltak. És bár az ügy 1978-ban annyiban legalábbis nyugvópontra került, hogy attól fogva a Béres-cseppeket bárki megvehette, valójában számos szakmai kérdés mindmáig megválaszolatlan maradt.
Ezért is szóljunk írásunk valódi tárgyáról, magáról a könyvről, amelynek műfaja meglehetősen szokatlan. Az ugyan jól ismert, hogy neves személyiségek visszaemlékezéseiket profi társszerzők közreműködésével írják, arra azonban nem igen akad példa, hogy apa-fiú párbeszédekből, a fiú felesége által összeállítottan készüljön el egy könyv. Ez azért baj, mert ily módon elkerülhetetlen a nagymérvű elfogultság a jeles személyiség iránt, és ezért – no meg a gyakorlatlanságnak betudhatóan is – egy fennkölt stílusú, erőteljesen szubjektív hangvételű mű született. A cseppek története természetesen elválaszthatatlan alkotójának történetétől, de az olvasót nem elsősorban a szakmai problémák érdeklik, hanem Béres József nem éppen szokványos személye. Ám róla itt leginkább csak annyit tudunk meg, hogy határozott, céltudatos, kemény személyiség, aki jó értelemben vett megszállottsággal harcol igaz ügyéért. Az eszményített kép homályban hagyja azt a tényt, hogy Béres József is esendő ember, erényekkel és hibákkal, s nyilvánvalóan sokkal teljesebb, sokoldalúbb egyéniség az e könyvben megjelenítettnél.
EGYOLDALÚAN. És még valami indokolta volna, hogy ez a hasznos életrajz ne szűk családi vállalkozásban készüljön. Ez pedig a jogos igény, hogy a cseppek ügyében meghallgattassék a másik fél. Ma már – bizonyos történelmi távlatból – elmondhatta volna talán véleményét a hivatalos szakma valamely nem elfogult képviselője is. Ne felejtsük: évente mintegy 35 ezren halnak meg Magyarországon rosszindulatú daganatok okozta betegségekben. A téma tehát, bármennyire kényes, továbbra is aktuális. Egy ilyen szélesebb, nagyvonalúbb megközelítés jócskán növelte volna e könyv mondandójának hitelét. –
