Látványos tempóban változik az Európai Unióban (EU) az acélipar szerkezete, a sorozatos vállalatfelvásárlások nyomán ma a nyersacéltermelés 60 százalékát mindössze 5 konglomerátum adja. “Ezek évente tíz-tizenkétszer több nyersacélt állítanak elő, mint a Eurofer egyetlen magyar tagja, a Dunaferr-csoport” – mondja Dietrich von Hülsen, aki több mint tíz éve irányítja az európai acélipari vállalatok 95 százalékát összefogó Eurofert. A hazai acéltermelés négyötödét adó Dunaferr a közép- és kelet-európai vállalatok közül elsőként csatlakozott az egyesüléshez, eleinte társult tagként. Az Eurofer igazgatója a következő évezredre is a szerkezetátalakulás folytatódását prognosztizálja, annak révén az unióban egyre inkább tisztán európai vállalatok alakulnak ki. Hogy e folyamatban a Dunaferr privatizációja milyen eséllyel sikerülhet, arról Dietrich von Hülsen nem kívánt nyilatkozni.
A szerkezetváltás másik eleme a specializáció, vagyis az a folyamat, amelynek során a vas- és acélipari cégek egyre kevésbé a gyártott termékek széles skáláját tekintik célnak, inkább aszerint szakosodnak, hogy mely termékcsoportnak találtak jó felvevőpiacot, vagy éppen mit tudnak a leggazdaságosabban termelni. Mivel a munkaerő ára igen magas Európában, a kontinens cégeinek a legkorszerűbb technológia alkalmazásával kell felvenniük a versenyt a távol-keleti gyártók alacsony bérköltségeivel. Az egységnyi termékre jutó költség leszorítását lehetővé tévő fejlett technológiák kidolgozásához viszont sokat kell a kutatás-fejlesztésbe invesztálni.
Az unió acéliparára az év második felében a konszolidáció volt a jellemző, emellett a tagállamokban általános gazdasági fellendülés vette kezdetét. Ennek folytatódását prognosztizálják az ezredfordulóra, ami várhatóan a 2000. évi közösségi GDP 2,9 százalékos növekedését teszi lehetővé majd. Az infláció stabilizálódni látszik az 1,6 százalékos szinten, miközben a belső fogyasztás növekedése az előrejelzések szerint eléri a 3,1 százalékot. Az acéltermékek felhasználói közül az építőipar és a gépjárműipar termelésének felfutásával az acéltermékek iránti igény tartós bővülésével lehet számolni. Mindezen kedvező változások valószínűleg csak részben tudják enyhíteni azt az importnyomást, amely az EU-tagállamokra nehezedik, elsősorban Ázsiából, illetve a közép- és kelet-európai országokból. Az EU piacainak havonta 1,1-1,2 millió tonna saját gyártású acélárut kell felszívniuk, miközben az exportlehetőségek korlátozottak.
Szűkebb régiónk acélipari vállalatai az uniós piacokon teljes mértékben liberalizált formában kereskednek, s ennek során a fent említett hatalmas vállalategyüttesekkel kell felvenniük a versenyt. A Dunaferr Rt. teljes exportjának 75 százaléka az unióba irányul, vagyis már most is érezhető jelenléte az EU piacán. Magyarország csatlakozását követően e vállalat új helyzetbe kerül, mivel meg kell felelnie a közösség belső piaci követelményrendszerének. A Eurofer jogi végzettségű igazgatója úgy látja: noha a magyar acélipari termékek már most is megállják helyüket az unióban, a belépést megelőzően számos tennivaló akad. Mindenekelőtt meg kell felelni a jogi és kereskedelempolitikai elvárásoknak, valamint eleget kell tenni a szigorú környezetvédelmi normáknak.
A csatlakozási tárgyalások éppen aktuális szakaszában a magyar acélipari társaságoknak – köztük a legnagyobb szereplő Dunaferrnek is – figyelemmel kell kísérniük azoknak a magyar mentességi kérelmeknek a sorsát, amelyek a hazai ipar fejlődési esélyeinek megóvása szempontjából lényeges piacvédelem kérdését érintik, azaz a vámunió intézkedéseivel kapcsolatosak. A társaságra hárul az a feladat is, hogy megfelelő érvanyaggal lássa el a magyar tárgyalódelegációt.
