Részvénykibocsátásra számtalan szemipont ösztönözheti a vállalatvezetést. Ilyen esemény elképzelhető az osztalékpolitika részeként osztalék- vagy “bónuszrészvény” formájában, esetleg a részvények névértékének felemelésével. Ekkor a papírok ellenértéke nem érkezik be a vállalathoz új forrás, új pénzeszközök képében, hanem azzal csupán átcsoportosítja meglévő forrásait.
Az emisszióra a menedzsment vagy a dolgozók számára, a premizálási rendszer részeként is sor kerülhet. Ez esetben a tényleges értéknél olcsóbban jutnak vételi lehetőséghez a vállalat alkalmazottai – az árkülönbség a javadalmazásuk része. A vállalathoz pedig korántsem a teljes ellenérték érkezik.
Elképzelhető részvénykibocsátás fúziók, bekebelezések alkalmával is, amikor az új részvényekkel a másik társaság tulajdonosait fizetik ki. Mindezek azonban nem finanszírozási kérdések. Ám ha a részvény teljes ellenértékét, azaz a piaci árát kifizeti a vevő, vagy arra részletfizetés esetén kötelezettséget vállal, az már forrásszerzést jelent.
A kibocsátás első kérdése, hogy milyen fajtájú legyen az ügyletben szereplő részvény. A két fő csoport, a törzsrészvények és az elsőbbségi részvények mellett (lásd táblázatunkat) vannak még például dolgozói, kamatozó és egyéb részvények is.
Az elsőbbségi részvények kibocsátását két fő szempont motiválhatja. Az egyik esetében az osztalékelsőbbségi jog biztosításával a szavazati jog korlátozása áll szemben, azaz az ilyen papír vásárlója a vállalati döntéshozatal szempontjából beletörődik a másodrendű tulajdonosi szerepkörbe. A konstrukció alkalmazásának másik oka lehet bizonyos tulajdonosi csoportok – alapítók, többségi tulajdonos, állam – határozott előnyhöz juttatása.
Ez rögtön a második kérdéshez vezet: azaz milyen körnek szánja részvényeit a társaság. A két lehetőség a nyilvános, illetve a zártkörű kibocsátás (jellemzőiket lásd táblázatunkban). Ez utóbbinál a lehetséges befektetők körét egyedileg határozzák meg. Ha a kibocsátás nyilvános akkor legfeljebb a befektetők tág csoportjait definiálják – például leszűkíthetik a kört a magyar állampolgárokra -, de az adott korlátozás mellett bárki vásárolhat.
Zárt kibocsátásnál ugyanakkor a bevonható források nagysága rendszerint kisebb, mint a nyilvánosnál. Ez a szempont nem feltétlenül zavarja a zártkörű társaság tulajdonosait. Ez a helyzet, ha a cégfejlődés kezdetén tartanak, s nem is lenne esélyük a széles közönség kegyeinek elnyerésére – ahogy az például a mai számítástechnikai multik első, “garázsban” töltött évei alatt történt. Hasonló a szituáció, ha korlátozott forrásra van szükségük, és nem is akarnak mást a jövedelmező területre beengedni – mint a Pharmavit esetében történt.
A költségek kalkulálásánál számításba kell venni az értékpapír-forgalmazónak kifizetett díjakat és jutalékokat. Nyilvános kibocsátásnál a brókercég háromfajta szolgáltatásért kér díjazást. E cégek ugyanis a kibocsátás megszervezésének lebonyolítói, az előzetes eladási garancia vállalói, és az értékpapírok értékesítői. Ezért tehát – sorrendben – lebonyolítói, garanciális vagy aláírói (underwriting), valamint eladási jutalékot kapnak.
A költségeket általában a kibocsátással bevont összegekhez mérten határozzák meg. A forgalmazónak fizetett díjak jellemzően az 1-3 százalékos sávba esnek. Az egyéb költségek inkább ezrelékekben kifejezhető nagyságúak. A költségek arányát csökkentheti, ha nagy összegű a kibocsátás, vagy ha a vevői oldal koncentrált.
BKE VÁLLALATI PÉNZÜGYI TANSZÉK
