Midőn Csányi Sándor 1992-ben elfoglalta az OTP Bank elnök-vezérigazgatói posztját, a bank számítástechnikai rendszere meglehetősen ósdi volt. A legnagyobb hazai pénzintézet nemhogy folyószámlával, de jóformán egyetlen korszerű termékkel sem tudott szolgálni. Az új vezető az akkor még világbanki finanszírozás és az ennek keretében történő versenyeztetés helyett gyorsított tenderkiírást irányzott elő. Azt akarta ezzel elérni, hogy amikor a lakossági piacon a verseny igazán kiéleződik, az OTP Bank korszerű eszközökkel tudjon ennek megfelelni. Már akkor világos volt számára, hogy a folyószámla az a lakossági termék, amelyhez a legtöbb korszerű banki szolgáltatás kapcsolódik, és amely minden igényt ki tud elégíteni – legyenek azok megtakarítások vagy a gazdálkodás körébe történő átutalások. Emellett kapcsolható hozzá a telebank, a home banking, a call-center és a bankkártya. Ezért az OTP Bank kezdettől fogva a folyószámlát jelölte meg vezértermékként, és az egész számítástechnikai rendszere fejlesztését is úgy ütemezte, hogy először a lakossági, forintalapú folyószámla kerüljön rá a számítógépes, Unisys-típusú rendszerre. Szakértők szerint ilyen léptékű technológiaváltásra a magyarországi bankrendszerben nem került sor, mi több, a rendszer európai viszonylatban is egyedülálló.
“Úgy vélem, az OTP Bank sikerének fő titka, hogy minden más bankot megelőzve tudott létrehozni egy országos integrált, on-line rendszert, s már 1992-től, mondhatni, folyamatosan jelentős erőket mozgósítottunk az akkor még átutalási betétszámlának nevezett termék ügyfélkörének megszerzésére” – mondja Csányi Sándor. Így amikor elkészült a rendszer, az OTP-nek már jelentős ilyen ügyfélköre volt. Persze azt az elnök-vezérigazgató is készséggel elismeri: szerencséjük volt azzal, hogy 1996-ban “kitört” a konvertibilitás. Így meg tudtak jelenni az ilyen alapú kártyákkal, ráadásul mindez egybeesett azzal, hogy be tudták jelenteni: az OTP Bank az addigi zöld kártya helyett – ami az átutalási betétszámlához kapcsolódott és csak Magyarországon lehetett használni – Eurocard és Visa kártyákat egyaránt képes ügyfelei rendelkezésére bocsátani. Csányi szerint a lakossági piacon akkor sikerült igazából hosszabb távra megalapozni vezető pozíciójukat. (A kártyaüzletben még egyszer az OTP Bank mellé szegődött a szerencse, a készpénzforgalom visszaszorítását célzó kormányzati intézkedések következtében a bank “plasztiklapos” ügyfelei közé olyanok is szép számmal kerültek, akiknek eszük ágában sem lett volna ilyen szolgáltatást igénybe venni. Az örömbe persze üröm is vegyül, mivel a tömeg fizetési napon nem egy esetben lelassította a sokat dicsért Unisys-rendszert. Nyilvánvalóan ennek kiküszöbölésére bővítették 30 százalékkal a kapacitást, s költ a bank több mint 5 milliárd forintot a jelenleginél korszerűbb hardverre, amelyet ősszel helyeznek üzembe.)
A lakossági üzletágban zászlóshajónak számító folyószámlabetétek valóban igen dinamikusan bővültek; ma már arányuk a lakossági betéteken belül megközelíti az 50 százalékot, ami értelemszerűen az egyik legolcsóbb forrás az OTP Bank számára. A lakossági folyószámlák száma ma már 2,2 millió, s hasonló nagyságrendű az OTP által kibocsátott bankkártyáké is. Ráadásul 1997 elejétől – amikor a folyószámla-szolgáltatások ingyenessége megszűnt és bevezetődött a differenciált jutalékrendszer – a folyószámlák is “megtisztultak”, miután az alvó számlákat megszüntették tulajdonosaik. Ezzel párhuzamosan bevezették a folyószámlához kapcsolódó hiteleket, az úgynevezett A- és B-hitelt, amelyek átlagos állománya dinamikusan nőtt. A folyószámla-szolgáltatások bővülő köre és folyamatosan javuló minősége megalapozta, hogy a bank részesedése a lakossági folyószámla-piacon ma is 75 százalékos.
A lakossági hitelek állománya tavaly majdnem 6 százalékkal csökkent; ennek magyarázatául alapvetően a korábban felvett lakáshitelek visszafizetésének magas – a fogyasztási hitelek növekedését ellentételező – mértéke szolgál. Bár a lakáshitelezés jelenleg (még) a forrás-, kockázati és rezsiköltség felett is nyereséget hoz a banknak, e termék jövedelmezősége a befektetett eszközökhöz képest átlagosnak mondható. Ugyan a piaci részesedés itt is 80 százalék feletti, a banknál érzékelhetően nem tudnak mit kezdeni a monopolhelyzetre való utalásokkal, ugyanis 1989-től nincs sem jogi, sem piaci korlátja annak, hogy más pénzintézet is aktív szerepet vállaljon a lakásfinanszírozásban. Nagy kérdés, hogy az állami lakáspolitika, és ehhez kapcsolódóan a lakáshitelezés miként alakul át a közeljövőben (erről bővebben lásd írásunkat a 18. oldalon), hiszen az állomány érdemi növekedése – vagy akár csak a jelenlegi csökkenés megtorpanása – nem igen képzelhető el a jelzáloghoz kapcsolódó szabályozási hiányosságokkal, a jelenlegi magas lakásárakkal, a lakosság gyenge jövedelmi pozíciójával és a mostani reálkamatokkal.
“Ha valamit tartósan az OTP Bank előnyének lehet tekinteni, akkor az a kilencvenes évek első felében kialakult pozíció, amit nyilván el is lehetne veszíteni, de úgy gondolom, a szolgáltatási színvonalban ma képesek vagyunk nemcsak a Magyarországon működő bankokkal, hanem bármely más európai bankkal összehasonlítva is állni a versenyt” – állítja az elnök-vezérigazgató. Tény: noha az idén már a félszázadik születésnapját ünnepli, az OTP Bank korántsem kelti megfáradt öregember benyomását. Tavaly is dinamikusan, közel 33 százalékkal növelte adózás előtti eredményét, miközben a hazai pénzintézetek többsége érezhetően rontott. A nagybankok közül a Postabank mellett (amelynek gigantikus hiánya természetesen nem egyetlen évben képződött) veszteséges volt a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) és az ABN Amro (Magyar) Bank is, s az egy évvel korábbinál nominálisan is kisebb nyereséget ért el a Budapest Bank és a CIB Bank. Az orosz és az általános tőkepiaci válság mellett egyes pénzintézeteknél persze más egyedi tételek is szerepet játszottak (az ABN Amrónál például az új üzletágak kiépítése, a K&H-nál pedig régóta “elvarratlan szálak”), de az OTP Bank előretörése mind az eszközarányos (ROA), mind a sajáttőke-arányos (ROE) nyereség tekintetében látványos.
Mi több, piaci szakértők úgy vélik, az OTP Bank az idén ismét jelentősen javíthat. A becslések szerint a tavalyi, 1000 forintot valamivel meghaladó, nemzetközi számviteli szabványok (IAS) szerinti egy részvényre jutó eredmény (EPS) után az idei évre az elemzői konszenzus az 1200 forintot közelíti. (A pénzintézet terveiben 33 milliárd forintos, a tavalyit 29 százalékkal meghaladó, magyar számviteli szabályok szerinti adózás előtti eredmény szerepel.) Ezen belül a szóródás egyébként meglehetősen nagy; az 1100 forintos értéktől egészen az 1300 forint felettiig terjed a skála. Az idei várható eredményekkel számolva az OTP-részvény P/E-je (árfolyam/egy részvényre jutó eredmény) 8 körüli, amit a legtöbb elemző kellően alacsonynak tart ahhoz, hogy a papír vonzó legyen. A lengyel bankok átlagos P/E-mutatója ennél valamivel magasabb, pedig azok eredménynövekedési dinamikája lényegesen elmarad az OTP Bankétól, míg a hasonló nagyságú piacon tevékenykedő görög bankokra a 15-ös érték a jellemző.
A menedzsment terveiben – tudtuk meg Spéder Zoltán alelnöktől, aki vezérigazgató-helyettesként a stratégiai és pénzügyi divízióért felel (a további négy vezérhelyettesről lásd képösszeállításunkat) – egyébként az összpiaci pozíció megtartása mellett 1,6 százalékos ROA és 17 százalékos reálértelemben vett ROE (azaz az inflációtól megtisztított sajáttőke-arányos nyereség) szerepel. A CSFB elemzése ennél lényegesen optimistább: 23 százalékos ROE-mutatóval számol, és elemzők szerint ezzel az utóbbi éveknek megfelelően a közép- és kelet-európai átlag kétszeresét teljesítheti újra az OTP Bank.
A legnagyobb hazai hitelintézet a többi nagybankhoz képest meglehetősen speciális helyzete miatt (vagyis, hogy forrásainak kiemelkedően magas aránya, 68 százaléka származik a lakosságtól) komoly haszonélvezője lehet az idei év kettős tendenciájának: a megtakarítások a reálkeresetek növekedéséből adódó bővülésének, valamint a reálkamatmarzs emelkedésének. Az OTP Bank nettó kamatmarzsa egyébként 5,6 százalék volt tavaly – a banki átlagnál 1 százalékponttal magasabb -, ami az átlagosnál kedvezőbb forrásköltségeknek tulajdonítható.
A másik nagyon fontos tényező a belső hatékonyságjavulás. A létszám és működési költségek csökkentése már tavaly is látványos volt. Csak az elmúlt évben 3 ezer fővel apadt a dolgozói létszám (ez egyébként valamivel nagyobb karcsúsítás, mint amilyent a bank menedzsmentje tervezett); ma már alig 9 ezren dolgoznak az anyabanknál, szemben a privatizáció előtti 15 ezres létszámmal. A személyi jellegű ráfordítások 1998-ban összességében alig 9 százalékkal, azaz az inflációtól messze elmaradva emelkedtek. Szigorú volt a beruházási politika is; az elmúlt évben gyakorlatilag csak az új üzletközpontokban nyitottak OTP-fiókokat. Az eredményességet növelte az is, hogy a kockázati költségek csökkentek, a céltartalékképzés a hitelállomány százalékában 1998-ra az előző évi 1,60 százalékról 1,22 százalékra javult. A bank egyelőre stabilan őrzi 24,0-24,5 százalékos piaci pozícióját; mérlegfőösszege tavaly – hosszú idő után először – az 1998. december/decemberi inflációnál valamivel nagyobb mértékben, 13,6 százalékkal nőtt. A konkurencia korábban sokak által várt erősödése sem igazán veszélyeztette a bank lakossági piaci pozícióját: a lakossági betétek mintegy 43 százaléka landolt összességében az OTP Banknál, ami mindössze 1,5 százalékpontos visszaesést jelent. Kérdés persze, hogy a piaci részarány megtartása mennyiben köszönhető az OTP jó működésének, s mennyiben a többi, egytől egyig külföldi stratégiai-szakmai tulajdonosok által dominált nagybank “ügyetlenségének”. Hiszen a privatizáció jegyében egyre több, addig szinte kizárólag vállalatfinanszírozással foglalkozó hitelintézet került magánkézbe, s nyitott a lakosság felé. Az ügyfelek is azt várták, hogy valódi verseny alakul ki, szélesedik a kínálat, s javul a szolgáltatások színvonala, így az OTP Bank is lépéskényszerbe kerül. Ezzel szemben 1999 tavaszán azt lehet tapasztalni, hogy miközben az OTP Bank valóban javította szolgáltatásait, felkészült a versenyre, a többiek nem az elvárt mértékben fejlődtek, s eleddig nem honosították meg azt a többletet, amit reméltek tőlük. Csányi Sándor ezt részben azzal magyarázza, hogy a többi hitelintézet egészen 1996 végéig nem vette komolyan a lakossági üzletág jelentőségét, nagyon jól meg tudott élni a vállalati – főként devizaalapú – finanszírozásból, amihez az anyabanktól viszonylag korlátlanul álltak rendelkezésre források. Csak ezt követően, a forintfinanszírozás iránti igények felerősödésekor ébredt fel a többi bank, hiszen ahhoz forrásokra volt szükség. Emellett drasztikusan lecsökkentek a vállalati finanszírozásban a kamatmarzsok, aminek nyomán a bankok rájöttek arra, hogy aki tartósan talpon akar maradni, az nem kerülheti meg a hálózatépítést és a forrásgyűjtést. Ez persze kétélű fegyver, ami által nemcsak tartós stabilitást lehet biztosítani, hanem tönkre is lehet menni. “Aki nem tud elérni egy kritikus tömeget, s nem képes kitermelni egy ilyen fejlesztés, no meg az üzemeltetés költségeit, az nyilvánvalóan tartós veszteségekre készülhet fel” – figyelmeztet az elnök-vezérigazgató. Az elmúlt év ennek egyik előjele volt.
Különösebb piacvesztéstől rövid távon továbbra sem kell tartania az OTP Banknak. Pedig a bankprivatizáció felpörgése idején többen is úgy vélték, hogy csak a külföldről érkezett stratégiai-szakmai befektetők tudnak jó bankot “csinálni”. Mégis, a magánkézbe került nagybankok közül az elmúlt években annak az OTP-nek nőtt a leginkább az eredménye, amelynek részvényeit – az általános irányzattal szemben – pénzügyi befektetők birtokolják, magyarán a vezetőség szabadon valósíthatja meg elképzeléseit. Csányi Sándor emlékeztet arra, hogy korábban sohasem állították – és ma sem gondolják így -, hogy minden olyan tudással rendelkeznek, amely a banki tevékenység bármely területén a legjobb. Azt szokta mondani: ha úgy érzik, hogy a munkájukhoz kell szakmai támogatás, akkor azt meg lehet venni; legyen az akár dolgozó, akár szakértő. Az OTP Bank sok pénzt elköltött külső tanácsadókra, többek között az ő segítségükkel sikerült elérni az elmúlt években tapasztalt fejlődést. Ugyanakkor az kétségtelenül előny, hogy a bank vezetői valóban szabadon dönthetnek, mely technikát alkalmazzák vagy mely megoldásokat választják. Nincsenek kényszerek, mi több, más prioritások, amelyek jócskán lehetnek adott esetben egy külföldi anyabanknál, amely esetleg saját rendszerét, megoldásait kívánja leánybankjára ráerőltetni, még ha arra Magyarországon nincs is igény, vagy nem feltétlenül az a szóba jöhető legjobb megoldás.
A fogyasztási hitelek területén az OTP Bank jelenleg a piac egyötödét birtokolja, de Spéder Zoltán szerint az idén szeretnék jelentősen növelni részesedésüket. A javuló ügyfél-nyilvántartási rendszernek köszönhetően egyébként a kockázatok is mérséklődnek: a banktól fogyasztási hitelt felvevők alig több mint 6 százaléka törleszt késedelmesen, ami – legalábbis magyarországi viszonylatban – kedvezőnek nevezhető (Figyelő, 1999/14. szám).
Noha sokak tudatában az OTP még ma is a “kisemberek bankjaként” él, az adatok tanúsága szerint már egy ideje a vállalatok banki kiszolgálásában is komoly tényező. “Lehet, hogy kicsit nagyképűen hangzik, de ha mi valamibe belefogunk, akkor azon a területen piacvezetőknek kell lennünk” – mondja erről Csányi Sándor. Ezt diktálja egyrészt a bank mérete, azaz, hogy szinte korlátlanul állnak rendelkezésére a forint- és devizaforrások, másrészt – állítja az elnök-vezérigazgató – a meglévő technikai, szellemi kapacitás. Ebből következően már 1992-ben azt tűzték ki a Nádor utcai központban, hogy az OTP Bank piacvezető lesz a vállalatfinanszírozásban és megtartja vezető szerepét az önkormányzati üzletágban is. Ennek érdekében tudatosan választották ki az e célok megvalósításához szükséges személyeket. Körülbelül a kilencvenes évek közepére állt össze az a csapat, amely eséllyel vette fel a versenyt a többi bankkal, immár valamennyi piaci szegmensben. A Unysis-rendszer e téren is segített; általa sikerült olyan környezetet teremteni a vállalati számlavezetésnek is, amely mellé már biztosítani lehetett a szinte alapvető igényként megfogalmazott ügyfélterminálokat, s minden, mások által is nyújtott szolgáltatást.
Apró szépséghiba, hogy a vállalkozói hiteleken belül a kisvállalkozói kihelyezések hosszú évek óta csökkennek; ebben Spéder Zoltán szerint csak óvatos elmozdulás várható az idén. Persze a kiscégekkel így sem járnak rosszul, hiszen jelenleg 300 ezer vállalkozásnak vezetnek folyószámlát, ami igen komoly díjbevételt jelent.
A magyarországi univerzális banki modellel összhangban az OTP Bankcsoport tagjai mind több terméket kínálnak és a leányok eredményessége is érezhetően nőtt. A Merkantil-cégek és a Garancia Biztosító (amely a hazai biztosítási piacnak már egytizedét birtokolja, és hosszú idő után tavaly először komoly nyereséget ért el, s amelyet Csányi – bár tudja, hogy ezzel komoly felhördülést okoz a konkurenseknél – pár éven belül a piacvezető mögé a második helyre vár) az idén még nagyobb mértékben járulhatnak hozzá a konszolidált nyereséghez. Az egy évvel korábbihoz viszonyítva minden bizonnyal javít majd mérlegén a brókercég is, amely egyébként tavaly az orosz válság utáni tőkepiaci megrendülés ellenére is több mint 2 milliárd forintos pluszt ért el.
Persze a sikerhez nemcsak makulátlan gazdálkodási háttér szükségeltetik; a legnagyobb hazai bank vezetőjének “illik” jóban lennie a politikusokkal. A viszony azonban korántsem volt mindig felhőtlen. Amikor 1992-ben felkérték az OTP első számú vezetőjének, Csányi Sándor kikötötte, hogy csak akkor mond igent, ha nemcsak a vezérigazgatói, hanem az elnöki posztot is betöltheti. Ennek ellenére az akkori gazdasági kabinet 1993-ban hozott egy döntést a két poszt szétválasztásáról, amire azután végül állítólag magának Antall József néhai miniszterelnöknek a közbenjárására nem került sor. Két évvel később Bokros Lajos éppen aktuális pénzügyminiszter tett egy újabb, ismét sikertelennek bizonyult kísérletet. A viszony ambivalenciájára utal az is, hogy hiába szerette volna megvenni annak idején az OTP Bank a K&H-t (amikor a Postabank hasonló terveket szövögetett a volt Magyar Hitel Bankkal kapcsolatban), éppúgy kudarcra ítéltetett, mint amikor tavaly, Princz Gáborék kiebrudalása után bejelentette igényét a Postabank lakossági üzletágára. “Ezeknek az ellenlépéseknek szerintem az az oka, hogy túl nagynak látszunk” – véli Csányi Sándor, hozzátéve: azt elismerés övezi, hogy stabil az OTP Bank és elég sok adót fizet, de azt, hogy ennek a pénzintézetnek az élén egy – független – ember áll, általában nem szeretik. Mindenesetre a kívülállók számára úgy tűnik fel, hogy az OTP-nek a viták ellenére mostanában jó a kapcsolata a politikusokkal, ami persze, megfigyelők szerint a bank szempontjából csakis üzleti alapokon nyugszik; e helyütt elég csak a Torgyán József vezette Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummal kötött megállapodásra utalni (Figyelő, 1999/15. szám).
Ami pedig a terveket illeti, Csányi Sándor szeretné, ha 2004-ben az OTP Bankcsoport is igen erős lenne, más szóval több lábon állna. Addigra például a Garancia Biztosítónak a másodiknak – vagy épp az elsőnek – kell lennie szektorában, ezáltal jelentős jövedelemmel járulhatna hozzá a bankcsoport teljesítményéhez. Az alapkezelő és a brókercég pedig a remények szerint erősödő tőkepiacon egyre inkább meghatározó szerepet játszhat. Így az OTP Bank nemcsak a hagyományos banki szolgáltatásokban, hanem a tőkepiaci műveletekben is komoly tényező lehet. Ezt az elnök-vezérigazgató arra alapozza, hogy a biztosítónak jelentős tartalékai lesznek, amelyeket be kell fektetni, emellett az OTP Bank által alapított önkéntes, illetve kötelező nyugdíjpénztárak már ma is a legnagyobbak a maguk piacán.
