A magyar kozmetikai és háztartás-vegyipari piacon egyensúlyi helyzet alakult ki, miután a multinacionális cégek megszerezték elérhető piaci részesedésüket – állítja Fekete István, a Henkel Magyarország Kft. ügyvezető igazgatója. Szerinte az eredmények általában megegyeznek a cégek várakozásaival. Európában is egyensúly alakult ki a versenytársak között, és a magyar helyzet ettől nem tér el lényegesen. Ennek a stabilizációnak eddig a kis, a piacra elkötelezettség nélkül beszálló importálók lettek a vesztesei. Az ágazat szereplői és márkaösszetétele mára lényegében egybeesik a nyugati képpel. A Henkel igazgatója úgy véli: egyedül az várat még magára, hogy a nagy áruházláncok saját nevük alatt forgalmazott termékeikkel lépjenek színre, ezek a márkák ugyanis a fejlett országokban az itteninél jelentősebb piaci részesedéssel bírnak.
Színesítik viszont a palettát a magyar kézben maradt vállalatok, amelyek közül a Caolának és az Egyesült Vegyiműveknek (EVM-nek) van komolyabb részesedése. Velük – Fekete István szerint – igazából most kerültek versenypozícióba a multik, amikor a vásárlóerő csökkenése, a piac szűkülése nyomán a világcégek is az olcsóbb, az árával teljesítményarányos termékekkel léptek a fogyasztók elé. Az igazgató ugyanakkor nem számít arra, hogy az ebben a kategóriában jelen lévő Caolától vagy EVM-től jelentős részesedést hódítanának el. Ez óriási erőfeszítéseket igényelne, ami olyan sokba kerülne, hogy nem állna arányban az eredménnyel. A mostani lépésnek szerinte sokkal inkább piacmegtartó szerepe van. Ilyen körülmények között a Henkel-vezetés elégedett az 1995-ös, stagnáló volumenű magyarországi értékesítéssel.
A forgalom mélyrepülése nyomán azok a társaságok kerülhetnek kritikus helyzetbe, amelyeknek nincs több, erős pozíciójú márkájuk. Fekete István arra számít, hogy a piaci helyzet márka- és cégfelvásárlásokat eredményez majd, érvényesül a “ha nem tudod legyőzni, vedd meg” elve. 1996 első felében a szakember a piac további szűkülésére számít, és csak az év második részében valószínűsíti az élénkülés első jeleit.
A Henkel igazgatója nem hisz a bérmunka jövőjében, ez csak az együttműködés korai szakaszának a lehetősége. Felhívta a figyelmet arra, hogy a multinacionális cégek a régióban is koncentrálják termelőkapacitásaikat, így igyekeznek bázisaik számát a lehető legkisebbre csökkenteni. Fekete István úgy látja: a szükséges termelőkapacitásokat szinte minden nagy versenytárs kiépítette már, és a gyártást ezeken a helyeken fogja fejleszteni. A világcégek – így a Henkel is – megkezdték Európa keleti végeinek a meghódítását, és bár a pozíciók megszerzéséért folytatott harc még nem ért véget, Fekete István az ide irányuló nem multinacionális hátterű magyar export jövőjét megkérdőjelezi. E cégek számára inkább az Európán kívüli piacokon lát terjeszkedési lehetőséget. Ami a keleti szomszédokhoz történő gyártás-áttelepítést illeti, Fekete István azon az állásponton van, hogy az csak akkor éri meg, ha egy egész új országcsoportot lehet ellátni általa és a jelenlegi kapacitásoktól kellő távolságra van, illetve ha az ottani termelés jelentős előnyt nyújt a piacon.
A Henkelnél biztosnak látszik a magyar gyártás továbbfejlesztése. 1996-ban a hazai cég először válik nettó exportőrré, és a tervek szerint forgalma a tavalyi 11 milliárdot meghaladó értéket újabb néhány milliárddal múlja majd felül.
