Egy hónap telt el az utóbbi 10 év legnagyobb, a Richter-skála szerint 7,1 erejű mexikói földrengése óta, mely több mint 280 halálos áldozatot követelt. Azóta kezd helyreállni a rend, az ország lassan visszatér a rendes kerékvágásba. A metrón ülő emberek újra idegenként viselkednek: nemrég még olyan emberek voltak, akik közös fájdalomban osztoznak és segítik egymást.
Egy mexikóvárosi épület összeomlásakor rengeteg önkéntes mentőegység segítette a romok eltakarítását, és a túlélők keresését – akkor is, mikor már alig maradt remény. Mindenki tisztelettel bánt velük, hisz áldozatos, önzetlen munkát végeztek, saját létfenntartási igényeiket napokra háttérbe szorítva, néha akár életüket kockáztatva. Az egységeket vezető nőkkel beszélgetett a Vice még a mentés alatt, ezen az oldalon képeket is lehet látni az önkéntes hősnőkről.
Ana Rosa Lorenzo reggel 7 óta van talpon, pontosan 12 órája kezdett, és addig marad, amíg bírja energiával. Mindenki segíteni akar, de muszáj pihenniük a mentőknek is. Egy olyan épületben dolgoznak, amely bármelyik pillanatban összedőlhet.
A Los Topos mentőszervezet 15 önkéntese dolgozott a mentésen, de rengetegen jöttek segíteni még Spanyolországból vagy Dél-Koreából is. Az itt dolgozó nőket egyrészt a segítő szándék vezérelte, másrészt szeretnék megmutatni, hogy a nőkre minden helyzetben számítani lehet, és egy ilyen nehéz szituációban is megállják a helyüket. A legtöbben anyák, és gyermekeik bíztatásából nyernek erőt.
Sharon Terán, civil önkéntes 19 órája volt szolgálatban, amikor megkérdezték, hogy érzi itt magát. A földrengés óta különféle helyeken dolgozott önkéntesként, például a gyűjtőközpontban.
Mi egy nagyobb jóért dolgozunk. Minden helyen, ahol jártam önkéntesként belegondolok, hogy ami előtte ott volt, örökre elveszett. Sebek a szívünkben és sebek a városban, az utcákban, ahol éltünk. És akik az összedőlt épületekbe szorultak, teljesen tehetetlenek. Azért akarok segíteni, hogy véget tudjak vetni a szenvedésnek, melyet a hozzátartozók arcán látok.
A mentés után sem maradnak tétlenül az önkéntes segítők, rengeteg tennivaló akad, például gondoskodni kell azokról a túlélőkről, akik otthon nélkül maradnak, és összezsúfolva nyomorognak. Újra kell szervezni sokmindent, egy csomó épület azért dőlt össze, mert nem felelt meg a szabványoknak. Tenni kell azért, hogy ne fordulhasson elő újabb, hasonló mértékű katasztrófa.
A társadalom magát szervezi, és talán a világon először valósul meg, hogy az ország egyáltalán nem igényli a kormány segítségét. Mindenki segít, a szomszédok gyalog jönnek át, hogy megnézzék, bírjuk-e még, rajzokat kapunk számunkra ismeretlen gyerekektől, nemzetközi brigádok hoznak felszerelést.
María De Los Ángeles Ruiz azért a pillanatért dolgozik, mikor egyikőjük felkiált, hogy “élő ember”, és tudja, valakinek most óriási szüksége van rá. A mentés alatt az önkéntesek közt nincs különbség, mindenki egy emberként küzd a közös célért. Nemre, korra, identitásra való tekintet nélkül segítik egymást, alszanak, ahol tudnak, dolgoznak, ameddig bírnak.
Zuri Navani Garcia szintén a Los Topos önkéntese és prímán bánik a fúróval, betonvágóval, csiszológéppel. Itt nincs különbség a nemek között, jössz, dolgozol, mindenkitől ugyanazt várják. A műszakot reggel 6-kor kezdi, és éjjel 3-kor fejezi be. Igen, ez pontosan 3 óra alvást jelent, ha nem számoljuk az étkezésre és egyéb tennivalókra szánt időt.
Menteni jöttem, nem pedig kifogásokat keresni. Egyszer csak rájössz, hogy emberéleteket tartasz a kezedben, és megvan benned az erő, hogy megmentsd őket.
– mondja arra a kérdésre, hogy mennyire bírja a feszített tempót.
Luisa Ribero, a civilek koordinátora semmit nem aludt a mentés alatt, 30 órája volt műszakban a beszélgetés pillanatában, és egyáltalán nem panaszkodott a körülményekre.
Bár fizikailag mindenki igen kemény a mentőegységben, lelkileg sokukat megviseli a helyzet. Paola Delfínt például könnyen elragadják az érzelmei, és folyton attól retteg, hogy nem tud megmenteni valakit, aki számít a segítségére. Nehéz látni a rengeteg szenvedést.
A mentális sokk általában a mentés végeztével éri el az önkénteseket. Akkor döbbennek rá, hogy mekkora veszélyben voltak, vagy milyen kockázatot vállaltak, mikor egy embert húztak ki a romok alól. A legtöbb mentő arról számolt be, hogy a legnehezebb pillanatban nem érzett félelmet, egyszerűen nincs idő ilyeneken gondolkozni.
Kiemelt képünk illusztráció: gettyimages.com
