Nagy volt a sóhajtozás olyan bő tíz éve, mikor először felbukkantak közöttünk a metroszexuálisnak nevezett férfiak, azaz akik az addig női princípiumnak tartott tollázkodásra, piperészkedésre ugyanúgy jogot formáltak, mint a szebbik nem képviselői. Sosem feledem azt az estét, mikor egy jó barátomnál egy időre kisajátítottam a fürdőszobát. Húsz perc múlva finom kopogás hallatszott.
Bocs, még sminkelek
– szóltam ki, mire jött a megdöbbentő válasz:
Semmi gond, én is csak azt szeretnék, elég nagy a falitükör.
És valóban: bejött, elővette a férfialapozót, a korrektort, a finom, a női nude-sminket felülmúló – azaz láthatatlanul csinosabbá varázsoló – palettát. Ma már nem csodálkozunk azon, ha egy pasinak olykor komolyabb szépségapparátusa van, mint nekünk. Egész iparág épül az addig furának tartott, mára már az igényesség fokmérőjének is előlépett dolognak. Ki tartaná furcsának, hogy egy férfi manikűröshöz jár, hogy legalább annyira ad magára, mint egy jól ápolt hölgy.
A média hamar válaszcsapással felelt, megjelentek a retroszexuálisok, azaz a másik véglet, ahol az egyedek gyakorlatilag mindent sutba dobnak, ami a külsejük csinosítgatásával kapcsolatos. Bátran izzadnak, hiszen az olyan vadállatiasan vonzó, kedvvel festenek úgy, mint egy kanadai favágó, borostájuk minden szála másfelé mered, és copfba fogott hajukat ki tudja, mióta nem látta fodrász. Aztán ez a hullám is elült, és divatja lett a geekeknek, akik nem láttak túl a farmer-tornacipő-hülyeszemüveg kombón, csak éppen az nem volt mindegy, milyen minőségű, és milyen márkájú ez a gondosan megkomponált nemtörődömség.
Nem sokkal később újra hódítani kezdtek a borbély-üzletek, és a magára valamit is adó férfiak nagy, tömött és rendkívül kifinomult módon ápolt szakállal grasszáltak közöttünk. Egyszóval folyamatosan változik, éppen mi a menő. De egy dolog azért állandó maradt. A férfiak a legritkább esetben tájékozódtak a színes magazinokból, nemigen hagyták magukat a marketingesek és a ravasz szerkesztők által manipulálva.
Ami számított, és ami megtöltötte a kimondottan férfiaknak szánt divatlapokat, azok is főképp a státusszimbólumnak számító dolgok körül forogtak, nevezetesen a jó óra, klassz kocsi, drága öltönyök szentháromságában voltak értelmezhetőek. Persze fontos volt eddig is, hogy edzenek, gyúrjanak, vigyázzanak az egészségükre, ápoltságukra. De soha nem tapasztaltam olyasmit, hogy a hapsik a ruhamodellekre óhajtanának hasonlítani testfelépítés tekintetében.
Nem hallottam még férfit azon lamentálni, hogy a férfimodellek rontanának az önképükön. Vagy, hogy amiatt lett táplálkozási betegségük, mert hasonlítani vágynának a divatos, androgünnek ható vagy éppen lányos arcú modellekre. Számomra elképesztő lenne, ha egy pasi azon keseregne, hogy jaj, sérült a testképe a sok sima arcú kamaszfiú láttán. Az elénk kitett férfiak vonatkozásában amúgy is változatos a kép. Ugyanúgy nők bálványa lehetett a nem éppen a kidolgozott izomzatával, hanem a humorával taroló Woody Allan, mint a szuperizmos Schwarzenegger. Lehet a legvonzóbb George Clooney már idősen is (tudjuk, az őszes halánték), és a metszett arcú Mads Mikkelsen. Teli a média szuper férfiakkal, akiknek testalkatuk, koruk, arcuknak lágysága vagy durvasága más és más.
Mivel nem lehet már több kategóriát kitalálni, ami pörgethetné az üzletet, hát bedobták Zach Mikót, az első úgynevezett férfi plus size modellt. Azt értem, női vonalon miért volt erre szükség, többször írtam már az eltorzított modellről, amiért a média is felelős. Igenis szükség volt olyan nőket is megmutatni, akik közelítenek ahhoz a képhez, amit a tükörben vagy az utcán látunk. Ám a férfiak tekintetében eddig ez nem volt kérdés.
Számomra nagyon rossz üzenete van ennek a kezdeményezésnek. Semmiképp nem annak, hogy úgymond hús-vér pasit tolnak elénk, mert abban eddig sem volt hiány, hanem annak, hogy ezt aláhúzzák, kihangsúlyozzák. Eddig nem pörögtél azon, hogy nem vagy elég jó? Hát itt az idő, hogy parázz! Látják ezt a feleségek, barátnők is, és a fejükben elültetődik a gondolat, hogy valami nem stimmel, és kétségbeesetten elkezdik majd alakítgatni a partnerüket. Legalábbis gondolatban. Mert szerintem egy igazi férfival úgysem boldogulnak. Az nem ül fel ezeknek a baromságoknak.
Amúgy meg az lenne az igazán merész lépés, ha esetleg a szuperférfias (vagy szuperlágy), de mindenképpen tökéletes alanyokkal szemben azt mutatnák meg, milyen egy valódi férfi. Sokszor már harmincévesen pocakos, ritkuló hajú – csak hogy a legszembetűnőbbeket említsem. És tegyék hozzá, hogy
Nem attól fog örülni egy nő az „ő nagy macijának”, mert pár divatguru most engedélyt adott rá. De azt is remélem, nem ezért fogja más nő agyonszekálni a vékonyka partnerét. Csak abban reménykedem, hogy a férfiak – akiknek azért nem elsődleges prioritása a divat – megmaradnak a józan gondolkodásnál. Épp elég nő akad, akinek fél életét kitölti a külsőségek fölötti szorongás. Nem kell, hogy az egyenlőség jegyében a pasik is csatlakozzanak hozzájuk.
