Egy meghallgatáson találkoztam vele először, énekesnőt keresett egy zenekar. Nem ő lett a kiválasztott; nem is látszott rajta, hogy az éneklés különösebben izgatná. Aztán eltelt 10 év, és a Facebookon rábukkantam. Kiderült, hogy azóta a világ legkülönbözőbb pontjain lép fel énekesként, világjárása pedig csak egy apró részlete mozgalmas kis életének.
Akkor még polgári nevén hívták, amit most nem árulhatunk el; ma pedig Guru Gina / Gina Rubik néven ismert, és a két időpont között történt egy s más vele: volt Indiában zenész, Bulgáriában kutató, Pakisztánban műsorvezető, Zalában biokertész. Volt már modell, rendezett filmet, írt regényt, foglalkozik spirituális gyógyítással. És Rubik Ernő unokahúga.
Amikor olyan 15 éve utoljára találkoztunk, egy szóval sem említetted, hogy világjárásra készülsz.
Felvételiztem a Színművészetire, színész szerettem volna lenni. Nem vettek fel, úgyhogy gondoltam, ha már itthon nem tudok érvényesülni, külföldön megpróbálom. India gyerekkori álmom volt. 2006-ban nekiindultam.
Ezt hogy kell érteni?
Hol busszal, hol vonattal, hol meg stoppal mentem. Meg akartam nézni a közbülső országokat.
Hogy a viharba’ indultál neki egy ilyen útnak?
Egyetlen kontaktom volt Indiában. A felső szomszédom volt a kereskedelmi attasé, és ő megadott egy irodai telefonszámot a konzulhoz.
De miért pont India?
A zenészek, színészek közül sokan Amerikában, nyugaton próbálnak szerencsét. Ott könnyebb lehet munkát találni, engem viszont ez a világ vonz. Ami anyagi értelemben nem értékes a mai világban, az engem vonz.
Mik voltak a közbülső állomások?
Bulgária. Aztán Törökország. Ott találkoztam egy klarinétossal, aki nagy hatással volt rám, egy ideig ott maradtam Isztambulban. A törökök nagyon szeretik a zenéjüket, még a kamionsofőr is népzenét hallgat. Aztán eljutottam Iránba, ahol egy magyar festőnővel találkoztam, aki egy filmrendező felesége volt. Egyik felesége.
Mit csináltál Iránban?
Elvittek a Film Citybe, ahol a nagyfilmeket forgatják. Épp casting volt, de nekem pont lejárt a vízumom. Mentem tovább.
India?
Nem, előbb Pakisztán. Ott nem stoppoltam, mert problémás. A pakisztániak egyébként azt javasolták, ne menjek tovább, mert Indiában nem tisztelik a nőket, főleg a filmiparban. Maradjak csak ott, mert sokkal vallásosabbak, én meg jobban tudnék érvényesülni. Persze én tovább akartam menni, de beteg lettem és visszaküldtek Pakisztánba. Egy tévés színésznőn keresztül eljutottam Karacsiba, ott egy telefonhívásra máris küldtek repülőjegyet, harmadnap már a kamera előtt álltam.
Bocs, de Karacsiról szerintem a legtöbb embernek a lövöldözés ugrik be.
Hát persze, hogy van lövöldözés. Az benne van a pakliban. Amikor elindultam a helyi tévébe és beszálltam a riksába, nem tudhattam, hogy még aznap hazajutok-e.
Ööö… nem féltél?
Nem. Tudtam, hogy sokan várnak a munkahelyemen, és úgy nem indulhatsz munkába, hogy lehet, hogy meg fogsz halni. Ha meg van írva, meg fogok halni, ha nem – nem. Volt olyan, hogy Lahore-ban forgatás után jöttem haza, beszálltam a riksába, de le volt zárva az utca. Mondták, hogy az egész piacot felrobbantották a közelben.
Erre mit léptél?
Felhívtam egy gitáros barátomat, hogy nála alhatok-e. Aztán ebből persze probléma lett, mert ott nem úgy szokás, hogy egy nő csak úgy ott alhat egy férfinál. Kicsit bonyolult ott az emberek lelkivilága.
Indiában mi fogott meg leginkább?
A zene, ami ott tényleg élő tradíció. Családi hagyomány. És privilégium: ha egy mester elfogad, az óriási dolog. Sokszor megnézik az ember horoszkópját, hogy beválik-e zenésznek. A zene imádkozás: ha éneklek, kapcsolatot teremtek Istennel. Ott nem olyan egy fesztivál, mint nálunk, hogy belépő, meg karszalag. Az utcán, spontán zenélésből alakul ki – letáboroznak, hoznak matracot. Jó, nyilván van pénzes fesztivál is.
Mennyi időt töltöttél kint?
Hat évet. Jöttem-mentem. Néha hazajöttem, mert ugye hiányzott a család, a barátok.
Fel tudod sorolni, hogy a hat év alatt hány foglalkozásod volt? A zenélésen kívül.
Tanítottam a külügyminisztérium óvodájában. Modellkedtem. Ott még megfelelek a modell-kritériumoknak, nem kell vékonynak, magasnak lenni. Meg tévéztem – szerkesztés, műsorvezetés, ilyesmi.
Térjünk rá Rubik Ernőre.
Ő egy távoli nagybátyám. Hát, még túl sokat nem segített. Múltkor voltam benn az irodájában, azt mondták, hogy Amerikában van. Én ezt nem is tudtam. Zalában ahol vagyok, ott se internet, se kép, se hang.
Várj-várj, Zalába hogy kerültél?
Zala sok tekintetben olyan, mint Pakisztán, még a telefonkódjuk is ugyanaz. Az emberek ugyanolyan misztikusak, furcsák. Ősi tudást lehet ott megtalálni. A legnagyobb összefüggő erdőterület is ott van. És szerintem a természet, a tudás és a művészet egy és ugyanaz. Lehetsz zenész vagy kutató, mindegy, hogy kapálsz vagy basszusgitározol; a tudás a Teremtő által mindenkinek a kezében van.
Értem, de továbbra sem tudom, hogy kerültél Zalába.
A párom, Paraji ott dolgozott kertészként. Én pedig bekapcsolódtam a permakultúrás termesztésbe. Meg kellett tanulnom kaszálni, mert ott egy menyecskének egyedül is meg kell oldania az ilyesmit.
De a párod segít, nem?
Ő misztikus körülmények között eltűnt.
De jól van, meg minden…?
Jól, csak nem mondja meg, hogy hol. De már csinált ilyeneket.
Akkor ezt ne feszegessük?
Ne. De most egy családnál lakom, roma zenész az apuka, jósnő a felesége, nyakláncból megmond rólad mindent.
Elviszel hozzájuk?
Mindenképp.
De akkor ne tűnj el évekre!
Bollywoodba szeretnék menni, de Zalát még megmutatom.
