A nyolcadik kerületi öreg bérház lépcsőháza nem túl bizalomgerjesztő. A megsüllyedt, kopott lépcső ugyan tiszta, a falak szürkék, feketék, graffitisek. Eleinte a levegővételt is szeretné minimálisra csökkenteni az ember, de 4 emelet gyalog épp az ellenkezőjét kívánja. A célban hirtelen teljesen eláll a lélegzet.
Mintha csak minket várt volna egy fekete cica, ahogy felérünk, megkezdi vakmerő bemutatóját. Könnyedén felkapaszkodik a körfolyosó korlátjára és ügyet sem vetve a halálos mélységre, elegánsan végigvonul a vékonyka vasrúdon. Felocsúdni sincs idő, a Macskavilág Alapítvány vezetője, Szépvölgyi Zoltán zúdítja ránk dióhéjban, mit lehet tudni a macskabarát nyugdíjasról, akit ő két éve ismert meg.
Fotók: Kummer János
„Akkor még itt rugdosták le a macskákat az emeletről, nagyon durva volt. Sorra jelentgették fel Józsi bácsit. Annyian támadták, hogy eleinte minket is ellenségként kezelt, amikor segíteni akartunk. Nemrég maga is belátta, változtatnia kell, ő maga kért segítséget.”
„Őt fogom a legjobban sajnálni”
Zoltánék most arra készülnek, hogy ivartalanítják és örökbe adják a cicák többségét. Valószínűleg csak ez mentheti meg a nyugdíjast attól, hogy az utcára kerüljön. Behívták az önkormányzathoz, figyelmeztették, hogy a szomszédok panaszai alapján szerződést bonthatnak vele. A jövő héten megy tárgyalni.
A körgang majd minden pontján látni cicát, mi oda megyünk, ahol a legnagyobb a macskasűrűség. A lakás ablakához érve már kiszagolható, merre lehet a nagy macskatanya.
Józsi bácsi csöppnyi otthonában olyan izgatottan fogad minket, hogy a bemutatkozás is elmarad, gyorsan sorolja – az idegenek érkezése miatt riadtan elsuhanó – cicák neveit:
„Doris, Mirr-Murr, Mirjam… az meg a ferde nyakú. Őt fogom a legjobban sajnálni, megmondom őszintén, mert ő este mindig odabújik a hónom alá és akkor simogatom.”
A pici konyhában pajkos kölyökcica pofozgatja a tűzhelyről lelógó játékot. Itt még egy tál macskakaja és egy doboz alom árulkodik arról, hogy állatok is laknak itt. A szomszéd helyiségben már az is látszik, hogy nem kevés. Cicaszőrrel borított szinte minden bútor. A pár perce még sokként érő bűz azonban mintha tovaszállt volna. Lehet, hogy csak megszoktuk.
Az apró szoba csaknem 20 lakójából alig vannak most itthon, a nappalokat inkább a szabadban töltik.
Noha a környék tele van kóbor macskákkal, ezek a cicák már mind Józsi bácsinál születtek. A háznak csak egy éve van bejárati ajtaja, előtte szabadon jöttek-mentek az emberek és persze az állatok is. Józsi bácsi évtizedekkel ezelőtt fogadta be az első kóbor cicákat. Akkor még élt a felesége és a lányuk is otthon lakott. Elmondása szerint 15 macskával és két kutyával osztották meg a 27 négyzetméteres lakást. Korábban sem rajongtak a lakók a szokatlanul nagy állatfarmért, de mostanra Józsi bácsi is belefáradt a harcba.
Lista a temetettekről
„Feljelentgetnek, kikezdtek és jöjjön nézze meg, ide volt nyomva a macskapiszok” – mutatja kívül a falon a szégyenfoltokat. Csak a vakolattal együtt lehetett eltűntetni a mocskot.
A 80 éves mérnök nehezen birkózik meg a konfliktusokkal. „Én mindig emberszerető voltam, meg állatszerető, meg természetszerető” – mondja. Szavait hitelesíti a szeméből áradó jóság és béke. Ez az érzékenység azonban most nagy teher számára.
„Túl lelkis vagyok, nehezen dolgozom fel azok elvesztését, akiket szerettem.” Nem is akarja felejteni azokat, akik fontosak voltak az életében. Egy kék noteszt vesz elő a példásan rendezett szekrényből. Abban gyöngybetűkkel nevek és a halál időpontja.
„Több, mint 100 cicát temettem már el ” – mutatja ennek dokumentálását.
Noha alig van a házban valaki, aki az idős ember mellett állna, nagy a kötődése a helyhez.
„Négyéves korom, 1938 óta élek ebben a házban” – mondja és jönnek is az emlékek sorban, a világháborús bombák okozta sérülésekről, 56-ról, az egész életéről. Előkerül a nagypapa első világháborús fotója, 5 éve elhunyt feleségének képe és sok más réges-régi felvétel Józsi bácsi utazással teli, színes múltjából.
Az élménybeszámoló közben a cicák ki-bejárkálnak, egy csapat az ablakban napozik, a legszelídebb meg a konyhaszekrényen elterülve várja, hogy tévedjen felé a gazdi keze. Az első simításra nyávogással reagál, Józsi bácsi pedig szemüvegért nyúl, hogy megvizsgálja korábbi sérülését.
„Jól van csillagom, nincs semmi baj – mondja. – A babakrém begyógyította a sebedet.”
Orvoshoz nagyon ritkán kell vinni a házi kedvenceket, de így is van velük feladat elég.
„A cicák éltetnek”
„ Minden áldott nap lemegyek alomért” – mutatja a szépen tisztán tartott cicavécét a konyhában és kint a gangon. Csak emlékeztetőül: nincs lift a házban.
Az etetőtálakban most épp konzerv van, de gyakran kapnak csirkefejet a cicák, mert gazdájuk szerint az a kedvencük. És, hogy mennyibe kerül mindez? Sokba, de Józsi bácsi ügyesen kigazdálkodja a pénzt.
„Kínai boltban vásárolok. Nagyon jól főzök, néha kis tojáslevest vagy paradicsomlevest, csak szerényen és akkor futja a nyugdíjból. ”
Józsi bácsi nyugdíjas évei elején még önkénteskedett is, templomban vállalt javításokat és kreatív ember lévén, otthon is sokat barkácsolt, ma már teljes egészében a cicák töltik ki a napjait. Aggódik is nagyon, hogyan lesz nélkülük.
„Amikor majd a cicákkal nem kell foglalkozni, akkor már nincs miért. Ez éltet engem, a gondoskodás róluk. Én csak azt kérem, hogy ne öljék meg őket! Azt mondják, humánusabb elaltatni őket, de….. A mondatot nem tudja befejezni, mert a háttérben beszélgető Zoltán rögtön felkapja a fejét: ”De Józsi bácsi, mondtam, hogy találunk gazdit a cicáinak. Ne féljen, nem lesz baj!”
