Ezen a héten egy hajléktalan ember megsegítésével kapcsolatos, szívmelengető történet kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit. A kérdésünk így hangzott:
Feladata-e az állampolgároknak foglalkozni a hajléktalanokkal, vagy ez pusztán az állam, esetleg az egyházak dolga lenne?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Farkas Pál
Buddhista-tanító (théraváda)
Az indiai hagyomány az emberi életet négy életszakaszra osztja: a tanulás, családalapítás, visszavonulás és szellemi útkeresés időszakára. Távozás az otthonból az otthontalanságba, a Buddha követőjévé vált szerzetes első lépése is. A távozás oka az a bölcs belátás, ami a rendbe befogadást kérő szerzetest a szellemi útra viszi: a szenvedésteli létforgatagból való megszabadulás lehetősége, és ennek felmutatása a többi ember számára.
A hajléktalan azonban nem bölcs megfontolásból választja ezt az életutat. Mivel nem látta és látja át szándékos tettei és azok következményei bonyolult összefüggésrendszerét, a bekövetkező életeseményeket végzetszerűen vagy sorsszerűen éli meg. Az események elsodorják és maguk alá temetik, mert nem ura tetteinek.
A hajléktalan, és vele minden elveszett ember, segítése valamennyiünk feladata, hiszen létezésünk ezernyi szállal függ össze. Az együttműködés és segítségnyújtás részben morális kötelezettség, részben pedig tisztánlátásból fakadó természetes cselekedet, ami a legmagasabb fokú együttérzésből, szeretetből és elismerésből táplálkozik, ember voltunk nagyszerűségének felismerése és értékelése.
Fotó: Berecz Valter
Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy az ítélkezés nem a mi feladatunk. Már csak azért sem, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy világosan átlássuk a kiváltó okokat, az események bonyolult hálózatát. Mint ahogyan a segítségnyújtás sem kampányfeladat vagy érdemszerző tevékenység, egyszerűen csak ember voltunk természetes következménye. Mielőtt bármit tennél, adj! – ez a Buddha tanításának egyik központi eleme. Szívleljük meg ezt a tanácsot!
Mézes Zsolt László
Evangélikus lelkész
„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” szól az Emberfia.
Az életben sokan keressük helyünket, hivatásunkat, hogy ott vagyunk-e, ahol lennünk kell, képességeink a megfelelő helyen „kamatoznak-e”? Egyáltalán, tudjuk-e, ismerjük-e otthonunkat, hajlékunkat, valódi hazánkat? Mert valójában tud-e, képes-e hajléktalanokkal az foglalkozni – legyen az emberi személy, vagy intézmény –, akinek magának nincs meg a hajléka? Más szavakkal nincs meg a helye, nem találja az életben feladatát, helyét, boldogulását?
Valamennyire tud. Nyilvánvalóan tud… De igazán csak az tud, aki tisztában van azzal, hogy mi a valódi hajlék, és azt keresi, aféle tart.
Az életet lehet erkölcsi és szociális vetületében nézni – bár manapság inkább kulturális, vagy méginkább gazdasági vetületeiben nézzük, és éljük – de az élet nem csak ennyi. Lehet ennyivé tenni, de nem csak ennyi.
Életünk azért adatott, hogy hajlékra leljünk. De nem benne, nem csak benne, hanem azért, hogy a valódi hajlékunk felé vezető utat megtaláljuk.
A jeruzsálemi bajba jutottat, akinek sem a pap, sem a lévita nem segít, sőt messze elkerülik őt, az úton lévő samaritánus látja meg, megszánja és olajat önt sebeire. Egy úton lévő, egy aktuálisan hajléktalan. Vagyis olyasvalaki, aki tudja, hogy a valódi hajlék micsoda. És megy tovább ebben a életben. De előtte még elviszi egy fogadóba a szerencsétlent, hajlékot teremt feje fölé, és megy tovább, mert úton van, az igazi hajlék felé halad…
Nem életünk vált-e az Élet hajléktalanjává?
Nem ezt tükrözik-e az egyre szaporódó hajléktalanok városaink utcáin…? Vajon mi másra ösztönözhetnek minket, mint segítségadásra… és úton létre. De ösztönöznek-e?
Radnóti Zoltán
Rabbi
Az ószövetség foglalkozik a szociális törvényekkel, az ember-ember közötti kapcsolatok rendszerezésével. Elég arra gondolni, hogy a tízparancsolat első 5 parancsa az Isten és ember közötti kapcsolatra utal, míg a második 5 az ember és embertársa közöttire, ami rabbijaink szerint azt jelenti, hogy embertársainkra legalább annyira kell figyelni, mint magára az Istenre.
A Szentírás utal rá, hogy a vendéget szívesen kell látni. Ábrahám és Sára kenyeret sütött, borjút vágott, tejet, vajat, túrót hozott a váratlan vendégeinek, míg a Példabeszédek könyve így írja: „Az adományozás (cedáká) megment a haláltól”.
A Talmud bölcsei továbbgondolták az alapelvet és aprólékosan részletezi az egyéni és közösségi adományozást és részletesen beszél arról, hogyan is kell a másik embert segíteni.
Ez első pillanatban furcsának hangzik – az adományozást törvény szabályozza???- , ám a rabbijaink leírják, ki fogadhat el adományt és ki adhat. Részletezik, hogy pl. mi az az összeg, ami már túlzás és mi az, ami megalázó.
Ezek a pontos definiálásának az egyik oka, hogy a közösségen belül ne legyen feszültség. Elfogadott alapelv szerint 8 típusú adomány létezik, mindközül a legnemesebb ha, aki kapja, nem tudja, kitől kapja, és aki adja, nem tudja, kinek adja.
Fotó: Neményi Márton
A pénzbeli adományozás mellett hasonló fontossággal bír a jótettek gyakorlása, olyannyira, hogy a Talmud szerint a világ három oszlopa, az Istenszolgálat és a Törvény megtartása és a jótettek gyakorlása.
Ez nem odadobott alamizsna, hanem segítség, aminek segítségével a támogatott talpra tud állni – pl. szakma megtanítása, kamatmentes kölcsön, vagy akár egy jó tanács.
A világot úgy kell emberivé változtatni, hogy az Örökkévalót lehozni az emberek közé, azaz önzést és egoizmust kitörlöm a szótáramból.
Minden emberre számítunk, hogy tudása, képességei szerint segítse a rászorulókat, ám ez nem jelenti azt, hogy az államnak, az önkormányzatoknak ne lenne KÖTELESSÉGE, hogy támogatást nyújtson.
A különbség, hogy mi (MAZSIHISZ), közvetlen segítséget (ételosztás, ruhaosztás) nyújtunk, azaz segítünk a földön fekvő embernek felállni, míg az államnak segítséget kell adnia ahhoz, hogy meg is állhasson a lábán.
Mint látjuk a zsidó vallásban (is) az ember támogatása az alapelvek közé tartozik, és együttműködve, vagy egymás mellett működve tudunk segíteni!
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
Az iszlám vallás úgy tekint az élet eseményeire, mint próbatételekre, amelyek Isten akaratából érik az embereket. Van, akit Isten szegénységgel, s van, akit gazdagsággal tesz próbára. A szegény embernek türelmet kell tanúsítania, de eközben törekednie kell helyzetének javítására becsületes és megengedett munkák végzésével. A gazdagoknak ezzel szemben kötelességük a szegényekkel való törődés, hiszen az iszlám az élet alapvető feltételeihez való jogot minden emberre kiterjeszti. Allah azt mondja a Koránban: „És javaikban méltányos joguk van a szűkölködőknek és a nincstelenek.” (51:19)
Továbbá az iszlám öt pillére között található a zakát, ami a vagyon meghatározott részét jelenti, amelyet minden évben a szegények kell adni. A zakát nem jótékonyság, hanem vallási kötelesség, a szegények jogos része.
Ezen túlmenően létezi az önkéntes adakozás (szadaka), amellyel kapcsolatban Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Óvakodjatok a Tűztől (a Pokoltól) akár egy fél datolya adakozásával is, és aki azt sem talál, akkor akár egy jó szóval.” (al-Bukhári, Muszlim)
Az iszlám szerint a szegényekkel, a hajléktalanokkal való foglalkozás minden ember felelőssége, amiben lehetőségeihez mérten részt kell vennie. Ha nem képes segíteni, akkor legalább szépen viselkedjen velük. Ugyanakkor az állam – mint a nép képviselője – is felelős, hiszen az állam feladata azon problémák megoldása, amelyet az egyének vagy az egyének különböző csoportjai nem tudnak megoldani (pl. munkalehetőségek, megfizethető lakhatás stb. biztosítása). De soha nem szabad elfelejteni, hogy a segítség, a megoldás Istentől jön, ha az emberek őszinte elhatározással nekilátnak a probléma megoldásának, ahogy Allah mondja a Koránban: „Bizony Allah nem fogja megváltoztatni egy nép helyzetét addig, amíg ők nem változtatnak azon, ami bennük van.” (13:11)
Gandharvika préma dászi (Szilaj Péterné)
Vaisnava (krisna hívő) lelkész
A Védák, azaz az ősi indiai szent iratok úgy jellemzik a társadalmat, mint az emberi testet. A test minden egyes részének megvan a maga funkciója, azonban mind ugyanazt a célt szolgálja: a test egészségét. A négy varnának, vagyis társadalmi rendnek hagyományosan megvan a maga sajátos feladata, szerepköre a társadalomban, melyek közül mind hasonlóan szükséges, és egyik sem magasabb rendű a másiknál. Ha azok minden tagja felelősséggel végzi a kötelességét, akkor az így létrejövő egészséges közösségben valamennyi ember biztonságban érezheti magát.
Nincs olyan társadalmi réteg, intézmény, vagy személy, akinek a segítő szándékára ne lenne szükség. Ami azonban egyedül a vallásos emberek sajátja, az a lelki gondozás: a lehajolás, meghallgatás, megértés, vigasz, reménység, végső soron a szeretet, és hit közvetítése. Közel jutni az emberekhez, gondjaikhoz, azokra pozitív alternatívát adni nem könnyű egy olyan világban, ami alapvetően nem igazán alkalmas a felhőtlen boldogság elérésére. A hit által azonban olyan eszközt tudunk adni a bajba jutottak kezébe, mellyel az életük, a világszemléletük, tehát saját sorsuk is megváltoztatható. Eszközeinkkel ki tudjuk vezetni őket a pszichés betegségekből, a kilátástalanságból, vissza tudjuk adni önbecsülésüket és mindenki által elérhető célt tudunk mutatni.
Fotó: Kummer János
Ahogyan a testet is apró, együttműködő sejtek alkotják, úgy a társadalom egésze is egyénekből áll, a kisebb-nagyobb emberi közösségek tagjai tehát mind-mind felelősek egymásért. Ha az egyének tudatosak arról, hogy róluk is Isten gondoskodik és minden javukra az Ő jóváhagyásával tesznek szert, akkor képesek lesznek nem csupán a maguk jólétéért élni és dolgozni, hanem megosztani másokkal, amit kapnak. Egy ilyen Isten-központú társadalomban mindenkinek jut étel és biztonságos fekhely.
