„Hogy az lett, amit pont nem akart senki” – énekli a Kispál és a Borz Grünwalsky Ferenc Visszatérés (Kicsi a bors, de erős 2.) című filmjének kezdetén. A művész vészesen komor képet fest a magyarországi viszonyokról tíz évvel a rendszerváltás után, pedig elsődleges célja nem ez volt, hanem az emberi gonoszság, a bennünk élő zsigeri indulatok felmutatása. Olyan komor képet, amelyet csak a gazdasági növekedés szigeteit körülvevő vidéket jól ismerő szociológusoktól szoktunk olvasni. És vajon tényleg tele volt a magyar lakosság reményekkel, vagy csak elhittük, hogy a kapitalizmus automatikusan azt hozza az egész országban, amit mélyhűtő-vásárláskor a Mariahilferstrassén láttunk, vagy amit meséltek nekünk róla a nyolcvanas években?
Évi három kivégzés
Iskolásnak hat a megszokott felsorolás, a rendszerváltásnak megvan a maga alkotmányos-politikai, gazdasági és mentális-kulturális oldala. Többpártrendszer, piacgazdaság, szabad vállalkozás, civil kezdeményezés, hogy néhány konkrét megjelenési formáját is említsük. Ám vajon hányan említenék meg azt, hogy a rendszerváltás hozta meg a halálbüntetés eltörlését is? Pontosabban az Alkotmánybíróság 1990. októberi határozata, amely alkotmányellenesnek nyilvánította azt, és megsemmisítette a vonatkozó jogszabályokat.
Hogy mindez miért és hogyan merül fel ez a film kapcsán? A rendező, aki ez alkalommal egyben vendége is volt az Anno 1989 Filmklubnak, elmondta, hogy filmjének központi alakját az egyik utolsó halálraítéltről, egy rablógyilkosról mintázta. A hetvenes-nyolcvanas években a Kádár-rezsim igazságszolgáltatása nem élt gyakran a halálbüntetés lehetőségével, évente átlagosan három ilyen ítélet született. Bár a Btk. 26 esetet nevezett meg, amelyben a halálbüntetés kiszabható, ezek közül 8 politikai (államellenes), 11 katonai és csupán 3 köztörvényes bűncselekmény volt, a halálbüntetéshez ekkor már csak a szándékos emberölés minősített eseteiben nyúltak, utoljára 1988 júliusában.
A falu lepusztulása
A film 1999-ben készült el. Nem adja a rendszerváltás értékelését, ám felvillantja a magyar társadalom rendszerváltás utáni állapotát: a vidéki Magyarországét, a sokat emlegetett félperifériás helyzetű ország egy perifériális települését. Mi köti össze ezt a kis világot a nagyvilággal? Először is a távolsági busz. Szinte minden női szereplő kifakad, itt nem lehet élni, elmegy. Hogy hova? Az mindegy, csak el, és buszra száll. Az ötvenes, hatvanas években az extenzív iparosítás időszakában szívta magába az ipar a faluról érkezőket. A magyar gazdaság foglalkoztatási szerkezete e két évtizedben lényegi átrendeződésen ment keresztül.
A hetvenes években aztán a téeszeknek, és különösen azok melléküzemágainak, illetve a vidéki ipartelepítésnek köszönhetően jelentősen javult a falu megtartó képessége, a háztájit kihasználva érezhető gyarapodás is zajlott, emeletes házak épültek. A rendszerváltás utáni első kormány nem a termelőszövetkezetekkel képzelte el a mezőgazdaság további fejlődését – így nem tudhattuk meg, mire lettek volna képesek a tőkés piaci versenyben. Mindenestre a falu elvesztette elsőszámú munkaadóját. A külföldi befektetések viszont elkerülték a vidéket, különösen a kisebb, a centrumoktól távolabb eső településeket. Az ezredfordulóig Magyarországon befektetett mintegy 20 milliárd dollárnyi külföldi működő tőkét helyszínünkön csak a kocsmával szemben felépült benzinkút képviseli.
Munkahely nincs, a buszsofőrön kívül a két kocsmárosné tűnik fel munka közben, továbbá működik az utcában egy-egy hentes és kifőzde. Előbbiben 1920 óta nem volt felújítás, utóbbi is pang. A rendszerváltás utáni években másfél millió munkahely megszűnéséről beszélhetünk. A munkanélküli statisztikák sok mindent elfednek, hiszen csak a regisztrált munkakeresőket tartalmazzák, a foglalkoztatási arány viszont jóval 60 százalék alatti. A kilencvenes évek első felében százezrek nyom nélkül tűntek el a munkaerőpiacról: jelentős részük a szociális ellátórendszerek statisztikáiban érhető utol, a „feleslegessé váló” munkavállalók korengedményes és könnyen adott rokkantnyugdíjba meneküléséhez az állam is asszisztált. A másik jelentős faktor a fekete és szürkegazdaság.
Szívósan továbbélő szadizmus
Filmünkben is van illegális munka, helyi maffia. Spitznek, a helyieket sakkban tartó pitiáner maffiavezérnek még tervei is vannak: kibővíti, felújítja a kocsmát, kerthelységet épít. Aki az útjában van, eltakarítja. Közben embercsempészettel is foglalkozik. Ez utóbbi a kilencvenes években vált virágzó üzletággá, Magyarország jellemzően tranzitország. 1999-ben például számos menekült fizetett 50-100, de akár ezer dollárt is, hogy Koszovóból, Afganisztánból eljusson nyugat-Európába. A kilencvenes évek második fele az alvilági leszámolások időszaka is volt Magyarországon: a magyar társadalom arra sem volt felkészülve, hogy fényes nappal a nyílt utcán legyen hidegvérű gyilkosságok tanúja.
A filmben ábrázolt erőszak azonban teljesen más, mint amit megszokhattunk, annyira valóságos, kétkezi, zsigeri. Grunwalsky Ferenc Móricz Zsigmond parasztábrázolásait idézte fel, aki a rendező szerint nagyon ráérzett a pásztori-paraszti társadalomban szívósan továbbélő szadizmusra, amely ha feltör, kegyetlen módon és lelkiismeret nélkül öl. Sokat kárhoztatják a rendszerváltást a médiát elárasztó szenny miatt. A szocialista sajtóban ugyanis a bulvár csak nagyon finoman jelenhetett meg. A lapok között nem volt valóságos verseny, a lappiacot, a példányszámokat a sajtóirányítás és nem az olvasók ítélete alakította. Elmozdulást az új gazdasági mechanizmus hozott, mivel a lapkiadásban is bevezette a nyereségérdekeltségi rendszert.
Megváltozott az erőszak „bemutatása” is
Ez bizonyos nyomást gyakorolt a kiadókra, hogy eladható magazinokkal, különszámokkal, bulvár, „szenzációhajhász” tartalommal jelentkezzenek. Ennek egyik területe természetesen a bűnügyi tudósítás volt. A szaftos eseteket is bemutató Kék Fényt a Központi Bizottság lapjának belpolitikai rovatvezetője, Szabó László szerkesztette, és nem hiányozhatott belőle a nevelő szándék. Az 1965-ben induló műsor – illetve a szocialista televízió – nem mutathatott be öncélú erőszakot, de még a drogfogyasztás is évekre tabusítva lett, mert az illetékesek attól tartottak, hogy az pont a kérdés taglalása révén terjed tovább. A rendszerváltással ezek a korlátok is ledőltek.
Ha a bűnözési statisztikákra pillantunk, azt látjuk, hogy 1989 után hirtelen megugrik az országban elkövetett bűncselekmények száma. „Csak abban a statisztikában hiszek, amelyet saját kezűleg hamisítottam” – szól Churchill sokat idézett mondása. Tény, hogy a bűnügyi statisztikában csak az egyik tényező a bűncselekmények számának alakulása: sokat számítanak a statisztikai nyilvántartás szabályai, a jogszabályi feltételek, a bűnüldöző szervekbe vetett bizalom, a bűnüldöző szervek érdeke. A rendszerváltás nagyon hamar duplájára ugró bűncselekmények mögötti elsődleges ok nyilvánvalóan az volt, hogy a Kádár-rendszer alatti kontrollált társadalom fellazulásával a bűnözés visszaállt egy „normális” szintre.
Mindig is sokat ittunk
A film cselekménye a kocsma, illetve annak birtoklása körül zajlik. Számtalan kistelepülésen ez jelenti az egyetlen közösségi helyet, a hatvanas-hetvenes években felhúzott művelődési házak működtetésére mind kevesebb a pénz. Az alkoholizmust sem az elmúlt húsz év „termelte ki” a magyar társadalomban, és természetesen nem csak Magyarországon vagy tőlünk keletebbre hódít. Az előző rendszer több kampánnyal is kísérletezett. A Politikai Bizottság 1986. áprilisában tárgyalta az alkoholfogyasztás elleni küzdelem kérdéseit, ám a jelentés megállapította, a probléma 1960 óta hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de napirenden van.
A dokumentum ijesztő adatokat tartalmazott, így a lakosság jövedelmének 10–11 százalékát alkoholvásárlásra fordította, élenjárt az alkoholfogyasztási és halálozási statisztikákban. Ez 1989 után sem változott. A film készítésének idején mintegy 40 ezer nyilvántartott alkoholista élt az országban, de becsült számuk 800 ezer felett volt. Az alkohol számlájára írt halálesetek száma évente stabilan 135 ezer körül alakul.
Rosszabb lett
Reménytelenség, állóvíz jellemzi a filmben bemutatott közeget, amelyből saját erejéből senki sem tud kiemelkedni. Ha az egyéni kitörési kísérletek kudarcra vannak ítélve, az alkohol mellett a hősök ígérik a megoldást: a múltból visszatérő rabló, a Rózsa Sándort – vagy az amerikai westernek koreográfiáját – idéző népi hős, aki jön, lát és győz, megszabadítja a falut a rajta élősködő maffiavezértől. A mai magyar társadalomnak nagyon erős a hősigénye – a politikában is. Nagyon „sikeresen” kondicionálódott az előző rendszerekben, hogy felülről – az államtól, egy-egy nagy formátumú politikustól – várjuk a megoldást.
Nem változott itt semmi, hangzik el a filmben többször is. De igen, rosszabb lett, hangzott el a rendező, a közönség részéről is. Mindez annak a filmnek a kapcsán, amely a rendszerváltás utáni két évtized körüli értékelésekben rendre a sikeresnek elkönyvelt kilencvenes évek végén játszódik. Mindez azt mutatja, hogy a nyilvánvaló fejlődés számtalan melléktermékét, ellentmondását vajmi kevéssé dolgozta fel, vitatta ki őszintén a társadalom és a politika.
Tolerancia évad
Az Anno 1989 Filmklub véget ért, de nem alszunk téli álmot: két hét múlva, november 18-án szerdán 18 órakor új sorozattal, a Tolerancia Évaddal jelentkezünk. A következő 12 film kapcsán – meghívott vendégeink segítségével – lehetőség nyílik a kisebbség és többség kapcsolatának, az együttélés feszültségeit és annak pozitív és negatív megoldási módozatainak megvitatására.
