A hőskorban, az azóta Kemal Atatürkhöz hasonlóan stadionnak is nevet adó, Ali Sami Yen kapitánykodása után külföldiek kezébe került a staféta: a Galatasaray megalapítóját a skót Billy Hunter követte, majd hosszabb-rövidebb ideig Tóth Béla, az angol Fred Pegnam és James Elliot Donnelly, illetve Molnár Ignác következett.
Az első komolyabb előrelépés az olasz Sandro Puppo regnálása idején következett be. Az Inter egykori játékosának a kezei alatt a válogatott a kontinens középcsapatai közé lépett elő, első részsikerként Puppo és tanítványai a németek otthonában arattak figyelemfelkeltő diadalt, majd a spanyolok elleni hármas csata után kijutottak az 1954-es világbajnokságra.
A fejlődés azonban megakadt. A később a Barcelona és a Juventus kispadján is megforduló Puppo, akárcsak a török földön szintén otthonos Molnár Ignác, ugyan több alkalommal is visszatért – korábbi eredményeit nem tudta megismételni. A tehetséges, ám rendre fegyelmezetlen játékosokból többek között az 1957-ben próbálkozó Székely László, s a majd 30 esztendővel később nekigyürkőző Mészöly Kálmán (1985) sem tudott masszív csapatot faragni. A török válogatott hiányában zajlottak a nagy nemzetközi tornák. Egészen 1996-ig.
Hakan Sükür, a válogatott legsikeresebb játékosa: 51 gól 112 meccsen
Az 1996-os Európa-bajnokság selejtezőiben a törökök az egykori tanítómesterek hazájában, a Népstadionban kezdték a kvalifikációt, s bár a magyarok 2-0-ra is vezettek, végül 2-2 lett a vége. A törökök tartása már ekkor sok mindenről árulkodott. A masszív izlandiakat a folytatásban 5-0-ra verték, s bár Svájc ellen hazai környezetben szenvedtek vereséget (1-2), a svédek elleni győzelem (2-1), a helvétek elleni idegenbeli siker (2-1), valamint a Magyarország elleni kétgólos győzelem (2-0) után a török továbbjutás gyakorlatilag biztosítva volt. Fatih Terim csapata végül a svájciak mögött a második helyen kvalifikálta magát Angliába.
A nottinghami City Ground stadionban a Rüstü – Vedat, Alpay, Tolunay (Sancakli, 88.), Tugay – Ogün, Rahim, Sergen, Hakan Sükür, Arif (Mandirali, 82.), Abdullah csapat a hajrában bekapott góllal kikapott Horvátországtól – igaz, a törökök Vlaovic góljáig partiban voltak a balkániakkal, más kérdés, hogy erejüket elsősorban a védekezésre összpontosították. A portugálok elleni 0-1 után Sükürék a dánok ellen már továbbjutási remények nélkül léptek pályára, s a Brian Laudrup vezérelte Eb-címvédő 3-0-ra legyőzte az Eb-újoncot (a dánok azonban a portugál-horvát 3-0-s „paktumnak” köszönhetően szintén kiestek).
Négy évvel később a belga-holland közös rendezésű Eb-n tértek vissza a korábban az írek elleni pótselejtezőt megnyerő törökök. Az olaszok ugyan kemény diónak bizonyultak Arnhemben (1-2), ám a svédek elleni eindhoveni gól nélküli döntetlen után még élt a török remény: a továbbjutáshoz mindössze annyi kellett, hogy Mustafa Denizli tanítványai a brüsszeli Baldouin-stadionban legyőzzék a hárompontos házigazda belgákat. Negyvenezer szurkoló előtt Sükür már az első félidő végén egy fejessel biztosította az előnyt, a szétesett játékot produkáló házigazdák ellen a másfél hónappal korábban UEFA-kupa-győztes Galatasaray gólvágója a 70. percben ismételt, s bár a belgák a hajrában minden erőt mozgósítottak, erőfeszítéseiket megtörte De Wilde kapus kiállítása. Törökország a nyolc közé jutott.
Amszterdamban a négy évvel korábbi ellenfél, Portugália várt az igencsak fogadkozó törökökre, ám a 30. percben Alpay – sokak szerint megkérdőjelezhető – kiállítása után a létszámfölényben futballozó dél-európaiak Nuno Gomes góljával térhettek pihenőre, s a Benfica csatára az 56. percben is betalált. A meccs eldőlt. A törököket ettől függetlenül hatalmas tömeg várta az isztambuli repülőtéren, s ez még csak a kezdet volt: két évvel később vb-bronzéremmel tért haza az „Ay-Yıldızlılar”.
A vb-bronzérem után némileg visszaesett a török futball – klubszinten sem születtek a Galatasaray UEFA-elsőségéhez mérhető sikerek. A török csapat a 2004-es Eb-ről és a 2006-os világbajnokságról is lemaradt, az osztrák-svájci kontinenstornára azonban biztosította a helyét.
