Még a háborús-inflációs-szankciós hírzaj közepette is jókora izgalmat, sőt afféle hoppá-érzést keltett a január végén megjelent hír, miszerint a római katolikus egyházfő kijelentette: nem bűn a homoszexualitás. A kommentszekciók aktív közössége (azok közé tartozom, akik szerint értelmes tevékenység kommenteket olvasni), mint megszoktuk, pillanatok alatt markáns és egymást undorral szemlélő táborokra oszlott. A hírt szenzációnak érzékelő olvasók egyik fele lelkendezett („Riszpekt!” „Hát ő is kimondta!” „Végre egy igaz keresztény!” „Na, Orbán, erre varrjál gombot!”), a másik fele pedig mély csalódását fejezte ki. („Ezt is megvette a buzilobbi.” „Mit csodálkozol, a migránsoknak is a seggét nyalta.” „Mivaaaaan, a pápa elárulja az egyházat???”)
Persze, nem csak a közösségi felületek laikus népe reagált: számos reakció született a fősodratú médiában és egyházi lapokban is, az Associated Press cikke szerint pedig melegjogi szervezetek is mérföldkőként méltatták Ferenc nyilatkozatát.
De mit is mondott valójában a pápa, és mi következik abból, amit mondott?
A nyelvi csavar
A pápa az AP hírügynökség kérdéseire válaszol a nevezetes interjúban, és valóban elhangzik a szájából, hogy homoszexuálisnak lenni nem bűn. Ez így első hallásra – főleg, ha csak hírsorból, vagyis egymondatos címből tájékozódunk, ami elterjedt és sajnálatos szokás – mellbevágó lehet azoknak, akik az egyház hagyományos tanítására támaszkodva vallják az ellenkezőjét.
Az egyházfő azonban folytatta a gondolatmenetet, és a bűnkérdést megvilágította más oldalról is. Az interjúban ez a szövegrész szimpla tükörfordításban így hangzik: „Homoszexuálisnak lenni nem bűn, hanem bűn.”
Az egyházfő a melegség megítélésére alkalmatlannak találja a „crime”, viszont alkalmasnak a „sin” kifejezést. A pápa egy ponton azt javasolja a riporternek, tisztázzák ezeket a fogalmakat, merthogy szerinte a „crime” a törvény által üldözendő cselekedeteket jelöli, a „sin” pedig olyan helytelenséget, amely erkölcsileg elítélendő, és amely Istent sérti. Nyilván ez utóbbi állítás is elég éles, amit a pápa aztán azzal próbál tompítani, hogy a jótékonykodás elmulasztása is efféle vétek.
Ebben az interjúban a homoszexualitásról két fontos megállapítást is tesz, mégpedig azzal az igénnyel, hogy mindkettőnek meglegyenek a gyakorlati következményei. Érdemes ezeket az állításokat külön-külön elemezni.
Egy a zászló, sok a tábor
Az, hogy a homoszexualitás nem bűn a szó jogi értelmében, a világ sok országában egyáltalán nem magától értődő. Gyors és kényelmes asszociációként az iszlám országokra gondolhatunk, hiszen a legkirívóbb kriminalizáció többnyire az iszlám törvénykezés, a saría által meghatározott országokban tapasztalható; az AP a The Human Dignity Trust kutatására utal, amely szerint világszerte 67 ország kriminalizálja valamilyen módon az azonos neműek közti szexuális tevékenységet, s ezek közül jó néhány kiszabhat ezért halálbüntetést is. (Ha Jemen, Irán, Brunei, Mauritánia, Nigéria, Katar, Szaúd-Arábia, Afganisztán, Szomália, Szudán, Pakisztán vagy az Egyesült Arab Emírségek területén melegként élsz, kivégezhetnek érte.)
De nem csak erről van szó, hisz’ ezekben az országokban vajmi csekély a pápai szó ereje. Az Egyesült Államokban viszont több mint egy tucat államban még mindig léteznek melegellenes törvények (például az úgynevezett „Don’t Say Gay” törvény korlátozza a szexuális irányultságról és a nemi identitásról szóló oktatást), annak ellenére, hogy azt a Legfelsőbb Bíróság egy 2003-as döntése alkotmányellenesnek nyilvánította.
Az AP-interjúban Ferenc élesen kritizálta saját egyháza gyakorlatát: azt állítja, hogy katolikus püspökök a világ egyes részein támogatják azokat a szerinte mélyen igazságtalan („unjust”) törvényeket, amelyek kriminalizálják a homoszexualitást, vagy diszkriminálják az LMBTQ embereket. Hozzátette: különösen a püspököknek kell változniuk, hogy elismerjék mindenki méltóságát; az AP szerint felszólította a püspököket, hogy fogadják a szokványostól elértő szexualitású embereket szeretettel az egyházban. „Még a püspökök életében is el kell jönnie egy megtérési folyamatnak”, így fogalmazott Ferenc pápa.
A homoszexualitás elítélésének hosszú története van… Nem nevezik meg konkrétan a homoszexualitást, hanem azokról beszélnek, akik természetellenes kapcsolatokat folytatnak. Rejtett módon próbálnak beszélni róla. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és Isten olyannak akar bennünket, amilyenek vagyunk… Melegnek lenni nem bűn. Homoszexuálisnak lenni nem bűncselekmény, hanem egy emberi állapot.
Nem túlzás bátornak nevezni az ilyen kijelentéseket a pápa részéről. Az az állítás, hogy az LMBTQ emberek szexuális vagy családi élete nem olyasmi, amit a világi törvény szabályozhat, szögesen ellentétes a katolikusokat világszerte jellemző jobboldali-konzervatív nézettel.
Az elmúlt évtizedekben a szexuális etika egyes területei – főként a melegjogok és a genderkérdés – váltak a legélesebb választóvonallá a jobboldali fundamentalizmus és a többi modern ideológia hívei (például baloldaliak és liberálisok) közt. A feszültség óriási, olyannyira, hogy egyházi részről a fundamentalisták zöme már az „igazi kereszténység” kritériumának tartja a melegjogi mozgalmakkal szembeni harcot.
Ennek megfelelően se szeri, se száma az egyházfő legitimitását megkérdőjelező katolikus hangoknak, de úgy tűnik, ezzel Ferenc nem igazán törődik. Mindenesetre az egyre hangsúlyosabban befogadó, miden kirekesztést és megszégyenítést elutasító pápai álláspont könnyen értelmezhető a jobboldali fundamentalizmus éles kritikájaként. Gondolhatunk akár arra is, hogy Osztie Zoltán atya melegellenes kirohanásai, vagy a saját nemükhöz vonzódó emberek kvázi lepedofilozása a magyar kormány részéről menyire fér össze a katolikus egyházfő iránymutatásával. Semennyire.
A teológiai csavar
Azonban akad néhány óvatosságra intő körülmény, hiszen a pápa nemcsak azt mondta a homoszexualitásra, hogy nem bűn (a szó közjogi értelmében), hanem azt is, hogy bűn (a szó vallási-erkölcsi értelmében). A szavai összhangban állnak a katolikus katekizmussal, amely különválasztja a „hajlamot” és a „cselekedetet.” Miközben a tanítóhivatali állásfoglalás kimondja a homoszexuális emberekről, hogy „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket, kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét”, azt is leszögezi, hogy „a homoszexuális kapcsolatok belső természetük szerint rendetlenek”, és „nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének”.
Sok protestáns közösség él hasonló teológiai csavarral. A Magyar Református Egyház vonatkozó állásfoglalása például így fogalmaz: „Magát a hajlamot erkölcsileg nem minősítjük. Ezen testvéreinket lelkigondozói tapintattal fogadjuk, mély emberi drámájukat megértéssel és diszkréten kezeljük. Őket az emberi méltóságot sértő, mindenfajta diszkriminatív magatartással szemben kötelességünk megvédelmezni.”
Szép, nem?
Aztán ugyanez a dokumentum néhány mondattal később leszögezi: „Az ilyen életvitel, vagy annak propagálása a lelkipásztori és vallástanári hivatással, valamint az e hivatásokra felkészítő képzéssel és mindennemű egyházi szolgálattal összeegyeztethetetlen. A házasság és a család védelme érdekében
egyházunk kötelessége tiltakozni az ellen is, ha a törvényhozás a házassággal azonos értékűnek kívánja tekinteni a homofil párok együttélését, lehetővé téve számukra gyermekek örökbefogadását.
Mielőtt e szövegekben búvó belső ellentmondással foglalkoznánk, érdemes felidézni a keresztény bűntan (hamartológia) egyik alapvetését, amely hagyományosan elválasztja egymástól a személyt és a cselekedetet. A leggyakoribb formula ennek alátámasztásra így hangzik: „Isten a bűnt gyűlöli, de a bűnös embert szereti.” A teológia szerint az ember eredendően gyarló (vagyis a bűnre hajlamos) és vétkes (mivel egészen biztos, hogy engedni fog a gyarlóság követelésének; „non posse non peccare”, nem tudok nem vétkezni, mondja Ágoston egyházatya). A gyarló embert az isteni kegyelem mégis képes üdvözíteni. E szellemben nyilatkozott Semjén Zsolt is, amikor arról beszélt a Telexnek, hogy a hajlam nem, csupán a „megvalósult homoszexualitás” bűn.
A katolikus regula a homoerotikus vonzalommal bírók számára önmegtartóztatást, vagyis cölibátust ír elő. Ennek legfőbb indoklása szerint Isten megsértődik, ha két azonos nemű ember testi kapcsolatot létesít, és ez a szentírási hagyományból levezethető. Valójában összesen hat helyen említ a Biblia homoszexuális aktust, és minden esetben elítélően, ez tény. Léteznek hermeneutikai kísérletek arra, hogy ezeket a bibliai szövegeket lágyabban próbáljuk értelmezni, de elég nehéz megengedővé magyarázni például azt a passzust, miszerint „férfiúval ne hálj úgy, ahogy asszonnyal hálnak; utálatosság az”.
Szétfeszítené a téma részletes taglalása ennek az írásnak a kereteit, mindenesetre míg az egyház továbbra is a Bibliából kiragadott több ezer éves mondatok, az azokra épülő hagyományos írásmagyarázat, meg az úgynevezett „természeti törvény” alapján ítéli meg a „homoszexuális cselekedeteket”, emberek tömegeinek fog súlyos és fölösleges szenvedéseket okozni.
Nem kevesen vannak olyan keresztények, akik őszinte szívvel szeretik Jézust, de a velük azonos nemű párjukat is. Előttük nincs sok lehetőség: elbújhatnak, vagy megvallhatják a másságukat – és akkor többnyire megaláztatással, majd kiközösítéssel néznek szembe, a keresztényi szeretet nevében.
A legkeményebb belső ellentmondás abban áll, hogy a diszkriminációt a tanítóhivatal egyszerre tiltja és írja elő. Ma már egyre inkább látszik, hogy ezek a gyakorlati teológia területére vonatkozó állítások nem állják ki a valóság próbáját. Sem a konzervatív közösség, sem az egyház nem tud egyszerre küzdeni
- azért, hogy a meleg kisebbség jogfosztás, kirekesztés és megbélyegzés nélkül élhessen,
- és azért, hogy a meleg kisebbség el legyen zárva a házasság és családalapítás lehetőségétől.
A két cél közül valamelyiket el kell engedni. Jézus azt tanította, hogy legyen az emberi beszédben az igen igen, a nem pedig nem.
Az idők jelei
Sok helyütt a nyugati egyházakban, sőt a konzervatív politikai vezetők között is érezhető a korábbinál sokkal megengedőbb hozzáállás melegkérdésben. Emlékezetes David Cameron egykori brit miniszterelnök nyilatkozata: „Éppen azért támogatom a melegházasságot, mert konzervatív vagyok.” Németországban a konzervatív alappártok (a Kereszténydemokrata Unió és a Bajor Keresztényszociális Unió) hasonló véleményen vannak. Leo Varadkar, Íroszág keresztény-konzervatív miniszterelnöke nyíltan vállalja melegségét.
Európa tizenegy országában (Ausztria, Belgium, Franciaország, Írország, Lengyelország, Luxemburg, Málta, Olaszország, Szlovénia, Portugália, Spanyolország) van döntő többségben, akár nyolcvan százalék körül a római katolikus lakosság, és ezek közül mára csak Lengyelország maradt, ahol még nem engedélyezik meleg pároknak a házasságkötést. (A teljes magyar lakosság körében a 2011-es népszámláláskor csupán 37 százalék volt a római katolikusok aránya.)
Németországban a legkényesebb a helyzet: a német püspöki kar elnöke, a Ferenc pápa által kinevezett Georg Bätzing egészen odáig ment, hogy nemrégiben tízpontos útmutatót adott ki a plébánosoknak, amelyben többek közt leszögezi:
Nemcsak férfi és nő között létezik szexualitás, hanem nő és nő között, férfi és férfi között, vagy olyan emberek között, akik sem férfinak, sem nőnek nem érzik magukat. Az Egyház dolgozói örömmel fogadják, ha ezek a párok partnerségükre Isten áldását kérik.
Az egyházfőnek az egész római katolicizmust képviselnie kell egy olyan helyzetben, amikor sokan egyházszakadásról beszélnek a szexuális etika úgymond „felhígulása” kapcsán. Egy ilyen hatalmas és sokszínű egyházszervezetet egyben tartani nyilván nem könnyű feladat, de benne van a munkaköri leírásban. Ennek megfelelően a pápa eddigi megnyilatkozásai, ha egymással összehasonlítjuk őket, meglehetősen ellentmondásosak.
Your own personal Francis
Idén lesz tíz éve, hogy kimondta Ferenc a következő, nagy vihart kavart mondatot a meleg papokról: „Ha elfogadják az Urat és jóakaratúak, ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?” Addig maga a téma is – mármint hogy létezhetnek homoszexuális papok az egyházban – tabunak számított, nemhogy egy ilyen elfogadó álláspont. Nagyon úgy tűnt, ezzel a pápa megadja a katolikus toleranciaszimfónia alaphangjait, hogy 2014 decemberében, karácsony közeledtével felcsendüljön a nyitány. Akkor a meleg gyermekek szüleiről mondta a La Nacion nevű lapnak: „Meg kell találnunk a módját, hogy segítsünk az apának vagy anyának, hogy kitartson az ilyen fia vagy lánya mellett.” Hasonlóképpen nyilatkozott 2022-ben is.
Viszont a dallamív gyakran megtörik. A pápa 2015-ben az Ez a gazdaság öl című könyvében a genderelmélet hatásait nukleáris háborúhoz hasonlította, majd közvetlenül támogatta a szlovák egyház részvételét egy melegházasság-ellenes népszavazáson. 2018-ban viszont azt mondta, hogy a melegeket jobban be kell vonni az egyház életébe. Hát ki tud itt eligazodni?
Ferenc pazar diplomata, aki szándékosan kétolvasatú szövegeket tesz közzé, hogy a szemben álló táborok számára egyaránt hivatkozható legyen. Mint láttuk, a tanítóhivatali állásfoglalások sem nélkülözik az igényt, hogy használhatók legyenek a politikai stratégia eszköztárában; ki-ki megtalálja a kedvére való passzust, amit kiragadhat és a többi rovására hangsúlyozhat. De miközben ezt a játékot a pápa is kitűnően játssza, a megnyilatkozásaiban – ha döccenőkkel is – kirajzolódik valamiféle folyamatjelleg. Érzem a kockázatát, hogy afféle vágybeszédnek tűnik ez az elemzés, de tény: arra még sosem volt példa, hogy melegjogi kérdésekben a diszkrimináció tilalmát olyan élesen hangsúlyozza egy római katolikus egyházfő, mint Ferenc tette a múlt heti AP-interjúban.
Amint a könyvei is tükrözik, Ferenc nemcsak afféle diplomáciai spíler, hanem szuverén személyiség: úton levő, tépelődő, töprengő ember. Minden kérdésre megkeresi azt a választ, ami összehangolható a lelkiismeretével és az egyházi hagyomány legfontosabb elemeivel is. Nem lehet, hogy a megtérés, amire a homofób püspököket hívta a legutóbbi interjú során, egyben a belső, lelki zarándoklatáról szóló vallomás?
Ha így lenne, gyors egyháztörténeti fordulat akkor sem állhatna be a pápai megtérés nyomán. Az egyház fordulatai – ha beköveteznek is olykor – lomhák és nehézkesek. Az elméleti és jogi lehetőség persze megvan, hogy egy megtérési folyamat végén sajtónyilatkozatok helyett súlyosabb állításokat, akár enciklikát adjon ki a pápa melegkérdésben.
Ne feledjük, a római katolikus egyház erősen hierarchizált szervezet, amelynek feje e rendszer alapvető hitvallása, a pápai primátus elve szerint Krisztus helytartója, „vicarius Christi”. Sőt, egy viszonylag új keletű dogma szerint a pápa „hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen”, ami nem jelenti ugyan, hogy soha nem lehetnek emberi tévedései, azt viszont igen, hogy ha ünnepélyes formában, a tévedhetetlenség igényével (Péter székéből, azaz „ex cathedra Petri”) és a püspökök akaratával összhangban tenne kinyilatkoztatást, az valóban kötelezné az egyházat. Egy ilyen különleges aktusra persze tényleg csak elméleti eshetőség van.
Ami – így vagy úgy – az eddigiek fényében várható: Ferenc, míg ereje bírja, újabb lépéseket tesz majd afelé, hogy a legnagyobb jelentőséggel bíró keresztény egyház nyitottabb, befogadóbb, gyűlölködéstől mentesebb, vagyis krisztusibb legyen. És már ez is nagy szó.
