Amint elkezdtük ezt a beszélgetést, idejött egy fiatalember, és azt mondta: „kamázom magát, doktor úr.” Rendszeresen megszólítják az utcán?
Igen, elég gyakran. Megállítanak, közös fényképre kérnek, ilyesmi.
Élvezi a celebséget?
Nem vagyok én celeb. Szakértőként szoktam véleményt nyilvánítani, ha kérdeznek. Sosem akartam celeb lenni, és nem köteleztem el magam soha, se jobboldalra, se baloldalra. Ez az egész rivaldafény akkor kezdődött, mikor odakerültem a Péterfybe, a toxikológiára osztályvezetőként, és bekerült pár híres ember is; politikusok, színészek, ilyesmi. A sajtó odaszokott, engem is kérdezgettek erről-arról. És rájöttek, hogy velem nem nehéz interjúzni, mert nem hebegek-habogok, hanem beszélek, az embereket meg érdekli, amit mondok. A járvány alatt pedig azért szerepeltem viszonylag sokat, mert más aktív orvos nem nagyon nyilatkozott.
A médiában szereplő szakemberek többnyire a szakterületükről beszélnek, ön viszont nyilatkozik a magánéletéről is. Nemrég azt is megtudhattuk, hogy új felesége van. Ez azért már eléri a celebkedés határát, nem?
Nem haknizok a magánéletemmel, és nem teregetem ki a privát szférámat. Ez a történet annyi, hogy kint voltunk a Szigeten, lefotóztak minket együtt, és látták, hogy nem a gyerekem édesanyjával vagyok. Igen, jó pár éve elváltam, újranősültem, és tök jól vagyunk. Ettől még jó a kapcsolatom az első feleségemmel is, szóval ez nem egy örihari-történet. És azért kilencvenöt százalékban a szakterületemről beszélek.
Tehát semmi szereplésvágy vagy exhibicionizmus?
Semmi ilyesmi. Baromira szeretem, amit csinálok, szívesen beszélek róla, és ha van véleményem valamiről, azt szívesen osztom meg, ennyi. Ráadásul nekem soha, senki nem írja elő, hogy mit mondjak vagy mit gondoljak.
Az orvosok egy részének előírják?
Ma az orvosok többnyire nem beszélhetnek a nyilvánosságban, mert azzal az egzisztenciájukat veszélyeztetik.
Ha mégis beszélnek, nem mondhatnak bármit, kőkemény engedélyeztetési procedúra van.
Akkor elég kivételes a helyzete. Tegnapelőtt hívtam fel, azt mondta, hogy oké, és most itt ülünk. Nem kellett megkérdeznie legalább a főigazgatót a hatvani kórházban?
Nem. Nyilván megszokták, hogy beszélek, és nagyjából azt is tudják, mi várható tőlem.
Menjünk vissza történet elejére: első nekifutásra nem vették fel az orvostudományi egyetemre, erre beállt műtősfiúnak, inkubátorokat pucolt a nőgyógyászati klinikán. Mikor dőlt el, hogy gyógyítani akar?
Sosem volt kérdés. Apám is orvos volt, ebben nőttem fel. A fiam már azért nem akart orvos lenni, mert azt látta kiskorában, hogy apa ügyeletes, apa hétvégén is dolgozik, apát éjjel is hívják, ha gond van, és akkor elmegy, szóval sosem ér rá. Persze én ugyanezt láttam, csak számomra ez hallatlanul izgalmas volt. A fiam inkább építészmérnöknek ment. Jól tette, nagyon büszke vagyok rá.
Több interjúban a fiatalok drogfogyasztásának egyik motivációjaként említi az elhanyagoltságot. Azt mondja, átlagban napi hét percet beszélnek a magyar szülők a gyerekeikkel, és ez rémisztően kevés. Ez most az „apa sosem ér rá” mondatáról jutott eszembe.
Azért bármennyire elfoglalt volt is, apánk mindig szakított ránk időt, ha csak tehette. Nem sokat, de annak legalább volt igazi tartalma, én nagyon jó beszélgetésekre, programokra emlékszem. És én is ugyanerre törekedtem a fiammal, egy csomó helyre elmentünk együtt, és most is megvan a kapcsolat. Miután elváltam, minden évben kiszakítottunk magunknak egy apás hetet, ahol a már felnőtt fiammal elhúztunk valahová kettesben, és nagyon jól éreztük magunkat. Tegnap is együtt ebédeltünk, jókat dumálunk, szinte bármiről.
Mi viszont beszéljünk kicsit a politikáról, jó?
Muszáj?
Nem, de azt mondta, nem köteleződött el egyik oldal felé sem…
Így is van.
Pedig fideszes politikusként tevékenykedett a ’90-es években: volt önkormányzati képviselő, aztán bekerült a Pest Megyei Közgyűlésbe.
Sőt, Budapesten is bizottsági tag voltam fideszesként, de mindennek roppant egyszerű az oka: családi ismeretség révén kerültem kapcsolatba velük. A Fidesz akkoriban növögetett, és olyan helyzet volt, hogy „valakit indítani kéne”, hát szóltak, hogy próbáljam meg. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, bejutottam. De ez még az MSZP-kormányzás idején volt, abszolút kisebbségben volt a Fidesz az önkormányzatban, az ember bármit mondhatott abban a tudatban, hogy úgyis leszavazzák. A közgyűlésben már többségben volt a Fidesz az MDF-fel és az SZDSZ-szel összefogva. Mindenesetre négy évig csináltam, és elegem lett. Rájöttem, hogy ez nem az én világom.
Mi tetszett az akkori Fideszben?
A lendület, a fiatalosság, a szókimondás és az eltökélt antikommunizmus. Ugye, az én korosztályom bőven a rendszerváltozás előtt szocializálódott, és láttuk, hogy szivárognak vissza a régi rezsim arcai.
Utálta a komcsikat?
Mondok egy sztorit: ’73-ban, amikor a nagy ellenzéki tüntetés volt március 15-én a Petőfi-szobornál, odakeveredtem én is. A Deák térre jártam suliba, mentem hazafelé úttörő-egyenruhában, és beszorultam a Haris köz és a Párizsi utca közé, ahová a kardlapozó rendőrök nyomták a tömeget. Engem ott, tizenhárom évesen a rendőrök úgy megvertek, hogy eltört a kulcscsontom. Jó körülmények közt nevelkedtem, középosztálybeli zsidó család gyerekeként, a kommunizmusból addig csak annyit értettem, hogy vannak úttörőtáborok, ahol tényleg jól tudtuk érezni magunkat. De akkor megláttam ennek az egésznek a sötét árnyékát.
Nem a kommunistákat, hanem a diktatúrát utáltam. Amikor felgyógyultam, a szüleim elmesélték, hogy apámat annak idején elvitték három hónapra, és nem tudhatta anyám sem, mi van vele.
Egyébként engem a fater ötvenhatos múltja miatt nem vettek fel elsőre az egyetemre. Mikor a Parlament előtt volt a sortűz, apám is ott volt, benyomták hirtelen a 8-as kapun, hallotta a puskaropogást, a jajveszékelést, és aztán látta a halottakat szanaszét. Ott feküdt egy férfi, apámnak egész életére tudatába égett az a kép: valószínűleg a Hold utcai piacról jöhetett, a kezében bevásárlószatyor, és a krumpli ott volt szétgurulva a Parlament lépcsőjén a vértócsák között.
Mi az, ami nem tetszik a mostani Fideszben?
Nagyon zavar például az örökös titkosítás, hogy csak olyan infó mehet ki, amilyet ők akarnak, és ez különösen a járvány idején volt idegesítő. Az emberek nem találkozhattak a valósággal, és a kormány képes volt azt mondani, hogy azért nem mehetnek be az újságírók, mert zavarnák az osztályokon dolgozók munkáját. Mindenki, aki kórházban dolgozik itthon és világszerte, pontosan tudja, hogy ez nem igaz. Nyilván nem arról van szó, hogy bele kell nyomni a kamerát az operáló orvos arcába, meg intim helyzetekben mutatni a betegeket, de nem is volt ilyen célja senkinek. Tisztességes, tapintatos médiajelenlét mellett simán tudunk dolgozni. A dunaszerdahelyi kórházban készült megrázó dokumentumfilm forgatása sem zavart senkit, viszont nagyon fontos anyag készült, mert az embereknek meg kell mutatni egy ilyen helyzetben a valóságot. Ez itthon nagyon hiányzott, és többek közt ezért tartunk ott, hogy sokan máig nem veszik komolyan ezt a betegséget.
Azért a többség komolyan veszi.
De ez a történet nem többségről meg kisebbségről szól, ugyanis ez nem demokratikus népszavazás, hanem járvány, ahol a vírus kevés emberről át tud átterjedni sokakra. A tény az, hogy hárommillió állampolgár még mindig nincs beoltva Magyarországon, és ez iszonyú veszélyes. Márpedig akkor tudok dönteni valamiről, ha jól ismerem az alternatívákat. El kell mondani az embereknek, hogy igen, létezhet oltási szövődmény, de a dolog másik oldala az, hogy ha nem veszed fel az oltást, azzal a magad és a másik ember életét veszélyezteted.
Futótűzként terjednek olyan sztorik, hogy valaki megkapta az oltást, és mégis beteg lett…
De basszus, senki nem mondta, hogy az oltás százszázalékos hatékonyságú! Egyik sem az, tehát ilyenek elő fognak fordulni. De attól ezek még nagyon hatékony oltások.
Még olyan is van, aki felvesz minden oltást, és aztán mégis meghal koronavírusban, igen. De ha megnézzük az arányokat, akkor azt látjuk, hogy számottevő veszélyben az oltatlanok vannak.
Kialakult egy általános bizalmatlanság a tudomány emberei, az orvostársadalom iránt, és ezen nem segít, ha az a kevés ember, aki nyilatkozik, néha összevissza beszél. Kell maszk, nem kell maszk, mégis kell maszk. Lesz negyedik hullám, nem lesz negyedik hullám. Nem jó a kínai oltás, mégis jó a kínai oltás, hamut szórok a fejemre. Meglesz a böjtje a terasznyitásnak, satöbbi.
És aztán nem lett meg a böjtje. Oké, értem. Hála Istennek, nem mind jöttek be a borúlátó jóslataim. Általában kicsit sötétebben láttam a történetet, mint mások, hiszen ott voltam a halál közelében folyamatosan. Amikor folyamatosan napi kétszáz fölött van a halottak száma, azért az úgy tud lecsapódni egy sürgősségi osztályon, hogy nem az optimizmust hozza ki az emberből. Igen, én közzétenném a CT-felvételeket, hogy nézzék, emberek, ilyen roncsolást művelhet a tüdőben ez a betegség, és akkor még mindig nem rémhírterjesztő vagyok, hanem valóságközlő. Nem akarok senkit paráztatni, csak azt akarom, hogy ne bagatellizáljunk egy ilyen járványt.
Ez is más, meg az is, amikor valaki jóslatokat mond.
Igaz. Tényleg más dolog, ha valaki szakvéleményt közöl, vagy ha az ismeretei birtokában modellezi a lehetséges kimeneteleket, és megint más az, ha jósolgat.
És mivel fontosnak tartom, hogy az ember adott esetben gyakoroljon önkritikát is, elmondom: rájöttem a harmadik hullám idején, hogy jósolgatni fölösleges, legfeljebb valószínűsíteni tudunk, mert a jövő végső soron kiszámíthatatlan. Azt sem lehet megmondani, hogy a negyedik hullám hogyan fog lecsapni Magyarországra, és milyen mértékű bajokat okoz. Úgyhogy jóslásokba a továbbiakban nem bocsátkozom.
Ebben a döntésben a kritikák meg a neten terjengő kemény beszólások is segítették?
Az utóbbiakat nem olvasom, de a feleségem mondta, hogy van például egy fickó, aki rendszeresen belém áll; fogjam be a pofámat meg ilyenek. Nem húztam fel magam rajta, de azért tegyünk különbséget a kritika meg a fröcsögés közt. Ha kritikát kapok, azon el szoktam gondolkodni, akár reagálok is rá. Trollokkal viszont nem foglalkozom. Az online világ amúgy is sokaknak arról szól, hogy bárkit el lehet küldeni az anyjába, és vannak nyilvánosság-junkie-k, akik azzal szerzik meg az újabb és újabb figyelemadagjukat, hogy nevesebb embereket bekóstolnak, hátha rájuk is esik egy kis világítás. Egészségükre. Az online tér szabad, ez az előnye és a hátránya egyben. Andy Warhol beszélt a 15 perc hírnévről a tévé hőskorában, a hatvanas években. Ma már a közösségi médiában egy perc alatt híres lehetsz, akár úgy is, ha le sem teszel semmi értékeset az asztalra, csak, mondjuk, nagyobbat tudsz fingani, mint az átlag. Cserébe megvan a lehetőség, hogy ha igazán értékes dolgot csinálsz, vagyis hozzáteszel valami hasznosat a világhoz, azt is észrevegyék.
Azért szereti a feszkót, nem?
Nem, tök nyugis csávó vagyok.
Arra gondolok, hogy mindig az akut helyzetek vonzották: mentőzés, sürgősségi osztály, balesetek, akár életveszélyes mérgezések. Olyan szituációk, amikor vibrál a levegő, nagy a tét, gyors és határozott döntéseket kell hozni.
Ja, hát valóban ez érdekel elsősorban, mert ez a habitusom. Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akik ülnek a rendelőben, és náthás embereknek írnak fel gyógyszert, vagy hosszan elmélkedve raknak össze egy diagnózist, de én nem ilyen vagyok. Itt a probléma, oldjuk meg, lépjünk tovább! Ezért ülök a mai napig is a mentőben, a rohamkocsin, 61 évesen.
Ha az ember folyamatosan tragédiákat lát közelről, hosszabb távon nem sérül bele?
Én a harmincöt év alatt azt tanultam meg, hogy ezt csak úgy lehet lelkileg túlélni, ha kívül maradsz. Ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem együttérzés, de azt igen, hogy nem vonódhatok be túlságosan, mert kell az energiám a következő helyzetre is. Persze, amikor arra megyünk ki, hogy az apuka sétált a gyerekkel az út szélén kézen fogva, és a kanyarban jött egy autó, és…
Jaj.
Jaj, bizony. Főleg, hogy már nem tudtunk mit csinálni, ott volt egy halott kisgyerek, egy összeroskadt szülő meg egy sokkos állapotú sofőr; ez azért megüti az embert. És a legdühítőbb, hogy egyetlen hibás döntésen múlott. Csak annyi kellett volna, hogy a gyerek a másik oldalon menjen, ne az úttest felől. A súlyos balesetek zöme egy nüansznyi hülyeség, egy-egy kis figyelmetlenség vagy rossz mozdulat miatt történik.
Évekig vezette a sürgősségi centrumot a Honvéd kórházban, majd 2018-ban – nagy médiavisszhangot kiváltva – viharos körülmények közt távozott. Azt mondta, lehetetlen körülmények közt kellett dolgozniuk, az orvos- és eszközhiány már a betegeket veszélyeztette. A minisztérium ettől az állítástól elhatárolódott. Most pedig a hatvani kórházban dolgozik. Ott jobb?
Nagyon jól érzem magam. Annak külön örülök, hogy nem vagyok vezető, tehát nem az én lelkemen szárad az adminisztráció meg a kollégák munkabeosztása, hanem arra tudok koncentrálni, amiben igazán jó vagyok.
Vezetőnek nem volt jó?
Nem tudom, erről az egykori beosztottjaim tudnának nyilatkozni. Nekem nem panaszkodtak.
A Honvéd kórház közleménye azt állítja, hogy amíg a sürgősségi centrumot vezette, több mint kétszáz szakember távozott onnan, részben ön miatt.
Ez egy tök alaptalan lejáratási kísérlet. Összesen huszonhárom éven át vezettem kórházi osztályt, és zömében mindig pozitív visszajelzéseket kaptam, arról meg végképp nem tudok, hogy bárki miattam ment volna el. Aki most Hatvanban a sürgősségi osztályt vezeti, a beosztottam volt a Honvédban, ahogy, kapaszkodjon meg, a jelenlegi orvosigazgató is, meg az egyik intenzíves orvos. És remekül kijövök velük meg a többi kollégával is. Egyszerűen azért jobb, hogy most nem vezetőként dolgozom, mert többet tudok a betegekkel foglalkozni. Nem kell értekezletekre járnom, átveszem a műszakot, végigdolgozom, elmegyek a Zagyva-partra futni, aztán húzok haza. Ezenfelül ott van az oktatás, az igazságügyi szakértői munka, a mentőzés – szóval szép kerek az életem.
Viszont Hatvanban csinálta végig a harmadik hullámot, amiről többször is nyilatkozta, hogy pokoli volt.
Az volt a pályám eddigi legkeményebb időszaka. Hétfőn mentőztem, kedden volt a szabadnapom, szerdán reggel indultam Hatvanba, és volt, hogy szombaton jöttem csak haza, meg olyan is, hogy vasárnap. És akkor otthon csak ültem, néztem ki a fejemből, várva, hogy kezdődjön újra a rémálom. És nem csak a munka, meg hogy megint meghalt egy, és megint, és megint, és alig állsz már a lábadon a fáradtságtól, és a kollégáidon is látod, hogy az összeomlás szélén vannak; ez mind iszonyú, de a hozzátartozókkal való kommunikáció is baromi nehéz. Felhívni valakit azzal, hogy jó napot, Zacher Gábor vagyok a hatvani kórház Covid-osztályáról, sajnálom, de az édesanyja vagy a testvére vagy a gyereke meg fog halni, jöjjön be elbúcsúzni tőle; vagy meghalt, fogadja részvétemet. Ennyi rossz hírt életemben nem közöltem emberekkel, mint akkor ott.
Egyébként ott szembesültem először azzal, még mielőtt az oltást megkaptuk volna, hogy bassza meg, hát ebbe én is belehalhatok. Hiszen kollégánkat temettük, akivel pár hete még együtt dolgoztunk, és munka közben megfertőződött, és azon az ágyon feküdt, amelyik mellett korábban ő állt orvosként a páciens fölé hajolva; és aztán mi lélegeztettük, de nem tudtuk megmenteni. Fiatalabb volt nálam négy évvel.
Volt olyan, hogy este tízkor leadtam a műszakot, jöttem haza, egyszer csak félreálltam az autópályán egy pihenőbe, és csak ültem a kocsimban háromnegyed órát. Az összes cinikus járványbagatellizáló laptophuszárnak azt kívánom: öltözzön be, nézzen végig egy ilyen napot; garantálom, hogy utána másként fog beszélni.
Megváltoztatta az az időszak?
Sokkal többet gondolok az élet mulandóságára. Ott látod a harminc körüli fiatalokat is, levegőért kapkodva, szederjes arccal, kétségbeesetten, lélegeztetőgépen, és azt mondod, hogy ez is a gyerekem lehetne meg az is. És ezért hiányoltam a kommunikációt. Amikor kijössz egy ilyen műszakból, és az jut a füledbe, hogy nyitni kéne, meg hogy elég volt a vírushisztiből meg a maszkviselésből, arra azt mondod, hogy ilyen nincs. Meg kellett volna mutatni, hogy emberek, nézzétek meg, ide juthattok.
A járvány mindenesetre alaposan letesztelte a magyar egészségügyet.
Igen, és a magyar egészségügy kitűnően vizsgázott. Megmutatta, hogy egyáltalán nem annyira szar, mint sokan mondják.
Mint ahogy például Zacher Gábor is nyilatkozta évekig? A Honvéd kórházas sztori idején többször is a rendszer egészéről beszélt, egy év múlva meg azt mondta, akkorák a hiányosságok, hogy öt éven belül bedőlhet a magyar egészségügy. Most meg nem annyira szar? Mi történt közben?
Sok minden. Megemelték az orvosok fizetését, kivezették a hálapénzt, és a harmadik hullám idején tényleg volt elég eszköz és ágy a kórházakban, kaptunk lélegeztetőgépeket, fertőtlenítőszereket, infúziós pumpát, monitorokat, satöbbi. És még egyszer mondom: azt, hogy milyen egy rendszer, az ilyen kemény próbatételek mutatják meg; ez most azt mutatta, hogy kibír egy emberfeletti terhelést.
Akkor vissza kell vonnia a korábbi nyilatkozatait?
Mit kéne visszavonnom? Amikor arról beszéltem, hogy kevés az orvosok fizetése, tényleg kevés volt. Amikor azt mondtam, hogy kevés az eszköz, tényleg kevés volt. Nem fogom ugyanazt hajtogatni akkor is, amikor változik a helyzet. És most sem azt állítom, hogy minden szép és jó, csak azt, hogy nem olyan rossz, mint korábban. Van még csomó hiányosság, persze. A középkádereknek is rendezni kell a fizetését, mert hiába kap azt orvos sok pénzt, ha nincs nővér. És az is igaz, hogy még néhány hetet bírtunk volna maximum. Az őszinte kommunikáció hiánya volt a legnagyobb baj, meg persze a felelőtlen ígérgetés, amikor például a miniszerelnök azt mondta, hogy aki megbetegszik, azt meggyógyítjuk, és aztán meghalt harmincezer ember.
Szóval értem az igényt, hogy a Zacher gyakoroljon önkritikát, de az ilyen szavakkal hogyan lehet elszámolni?
Az egymillió lakosra vonatkoztatott Covid-halálozás szempontjából Magyarország a világon a második, csak ezzel nem büszkélkednek odafönt.
De ha nem olyan rossz a magyar egészségügy, miért ilyen extrém magas a halálozási ráta?
Azért, mert a lakosság általános egészségi állapota pocsék. A negyedik legelhízottabb ország vagyunk a világon, és a megelőzhető betegségek, mint például a magasvérnyomás-betegség, cukorbetegség, egyes daganatos megbetegedések miatti halálozásban elsők vagyunk Európában.
És ez sem minősíti az egészségügyet?
Az egyik legnagyobb rizikófaktor a Covid alatt az elhízás volt. A lakosság legalább fele túlsúlyos. A héten jelent meg egy vizsgálat egy neves szakmai lapban, hogy heti 150 perc mozgás 20 százalékkal tudja csökkenteni a koronavírus-fertőzés kockázatát. Egészségesebben kellene élni, és amennyiben szükséges, le kellene fogyni, ez egyéni döntés kérdése is.
Nem mindenki képes erre. Nemrég készítettünk interjút Halmy Eszter elhízáskutatóval, aki elmondta, hogy az elhízás krónikus betegség, amiről többnyire nem tehet az ember, mert nagyon sokszor genetikai okok vagy hormonális problémák állnak mögötte, esetleg gyógyszerek mellékhatásai. És még a kényszeres túlevésnek, mint magatartászavarnak is vannak olyan okai az anamnézisben, amiért nem feltétlenül helyes a beteget hibáztatni.
De ha a nagy képet nézzük, az ember tud változtatni az életmódján, szóval sürgősen el kéne kezdeni mozogni, tudatosabban táplálkozni, és sokkal egészségesebbek volnánk már csak ettől is. És ebben sokat segítenének a pozitív példák. Van olyan vezető politikus, ugyebár, aki az elmúlt tíz évben huszonöt-harminc kilót hízott.
Orbán Viktor fogyjon le?
Hát miért is ne? Sokan rajonganak érte.
Ha azt mondaná, emberek, fogyjunk egy év alatt huszonöt kilót, és végigcsinálná, rengetegen utánoznák.
Huszonöt kilót lefogyni egy év alatt nem egy teljesíthetetlen feladat, nekem ne mondja senki.
Könnyen mond ilyeneket az, aki eleve szikár alkatú.
Én sem így néznék ki, ha nem sportolnék rendszeresen. Korábban én is beleestem ebbe a csapdába, elmaradt a mozgás, sokat ettem és elértem a 100 kiló feletti súlyt. A szembesülés kegyetlen volt, a visszaút pedig nehéz, de meg lehet csinálni. Nézze, tudom, hogy ez egy összetett probléma, de az egyéni felelősséget ne vegyük ki a képből. Ha valaki minden igyekezete ellenére nem tud lefogyni, arra is vannak terápiás megoldások, de akkor el kell menni az orvoshoz, mert az otthoni üldögélésből nem lesz terápia.
Esetleg térjünk rá a szakterületére, ami ugye a toxikológia.
De akkor ezt mindjárt tegyük is tisztába, mert toxikológusként lettem ugyan ismert, de alapvetően sürgősségi orvos vagyok, erről szól a szakvizsgám, a toxikológia pedig csak része a sürgősségi orvostannak. Alaposan beleástam magam, de attól még ilyen önálló szakorvosi ág, hogy toxikológus, nem létezik. De értem, hogy a drogról akar kérdezni, úgyhogy hadd mondjam el gyorsan azt is, hogy a magyar kábítószerhelyzet kissé túl van hájpolva. Annyira azért nem gáz.
Erről nem mást mondott korábban? „Tízmillió függő országa vagyunk… ”
Persze, én is függő vagyok: csoki-, dohány- meg sportfüggő meg munkaalkoholista. De most a drogosokról beszélek. A klasszikus drogos az, aki ott ül az utcasarkon, koszos, dzsuvás, szétszúrt félhajléktalan, szaknyelven szólva problémás szerhasználó. Tudja, mennyien vannak országosan? Körülbelül ezernyolcszázan, maximum kétezren. Nem arról beszélek, amikor a gyerek a buliban háromhetente betol két extasyt, mert attól ő még nem feltétlenül válik függővé. Ez az alkalmi droghasználó kategóriája, akivel sokkal kevesebb gond van. Konkrétan a drogfüggők kábé húszezren vannak, és közülük 12–13 ezer ember füvezik. Egy marihuánafüggőn pedig nem látszik a problémája, ha ő szembejön az utcán, nem fog pénzt tarhálni, nem fogja a néni válláról letépni a táskát. Éli az életét, mint bárki más.
De mondjuk a heroinista elég látványosan és gyorsan pusztítja önmagát meg a környezetét.
Igen, de Magyarországról a heroin szinte teljesen eltűnt. A régi herkás junkie-k vagy kihaltak, vagy le tudtak állni, utóbbiak gyakran dolgoznak segítőként rehabokon. Magyarország egyedülálló abban, hogy az intravénás szerhasználatban nem a heroin, morfin, fentanil vezet, hanem az amfetaminhoz hasonló stimulánsok. És ezek addikciós potenciálja, vagyis a függővé válás esélye baromi nagy. A marihuánáé sokkal kisebb. Attól, hogy valaki elszív időnként egy spanglit társaságban, nem lesz függő. Itt a fő veszélyt a szintetikus marihuánaszármazékok jelentik, amik követhetetlenek, könnyen beszerezhetők, olcsók, és durva mérgezést tudnak okozni, viszont a fiatalabb korosztály körében is egyre jobban terjednek.
Miért kezd anyagozni egy gyerek?
Alapvetően a szociális minták a meghatározók, tehát hogy miben nő fel az a gyerek, mit lát, mi lesz a természetes számára. A szegregátumban azt látja, hogy „apám ki van dőlve a piától, anyám tolja a ricsit, én meg szívom a biofüves cigit százötvenért”, mondjuk nyolcévesen. És egész falvak élnek így. Ott kellene nagyon komoly felvilágosító munkát végezni. A városokban, a középosztálybeli családokban pedig azt látja a gyerek sokszor, hogy apa ideges, feszült, és olyankor bekap egy nyugtatót; ez is függés, és meghatározó minta a gyereknek, ahogy az is, ha a szülő minden este szorgosan nyitogatja a hűtőt, és issza számolatlanul a söröket. Egyébként ezt a jelenséget a járvány is erősítette, ami mentálisan sokkal több embert érintett, mint fizikailag: szorongás, depresszió, alvászavar lépett föl sokaknál, tehát elképesztő mennyiségű nyugtató fogyott a patikákból és alkohol a boltok polcairól. A SOTE Magatartástudományi Intézetének volt egy felmérése, hogy a 30 százalékos depressziós ráta 49 százalékra emelkedett a Covid alatt. Ötszázezer dobozzal több szorongáscsökkentő fogyott 2020-ban, mint 2019-ben.
Erre mondják, hogy nem kellett volna rémhíreket terjeszteni.
A szorongás ellen nem az a jó módszer, hogy eltitkoljuk a valóságot, hanem az, hogy szembenézünk vele, és a magunk szintjén próbálunk tenni azért, hogy kisebb legyen a veszély.
Hogyan kéne a felvilágosító munkát elkezdeni egy olyan világban, ahol mindenki függ valamitől? Oda kell menni a gyerekhez, és azt mondani, hogy a drog rossz?
Nem, a dolog szerintem úgy kezdődik, hogy beszélgetni kell a gyerekekkel, leülni közéjük dumálni. Mikor beszélget velük ott a végeken bárki is? Azt, hogy a társadalmunk a hétperces gyerekek világa, nagyon jól lehetett látni a toxikológián, ahol hihetetlenül erős körkép rajzolódik ki. Abba a hét percbe, amit az átlag szülő naponta tölt a gyerekével, csak rutinkérdések férnek bele. Mi volt az iskolában? Semmi. Jó volt az ebéd? Igen. Kész a leckéd? Ja. Ez nem beszélgetés.
Az elhanyagoltság elég erős háttérmotívuma a drogos karriernek. Az átlag szülő nem tudja, mi érdekli a gyereket, mit olvas, kikkel beszélget, minek örül, esetleg mitől fél.
A szülő általában a saját világába akarja bevonzani a gyereket, elmeséljük a katonatörténeteket, meg olvastatjuk A kőszívű ember fiait. Nem azt mondom, hogy hanyagoljuk el a kötelező olvasmányt, de alapvetően meg kéne fordítani a dolgot: a szülő tanulja meg azokat a játékokat, amikkel a gyerek játszik, nézze meg a filmeket, amiket szeret, hallgassa meg a zenéket, amik a füleséből szoktak szivárogni, és akkor lesz miről beszélgetni. Ez a világ már úgyis róluk szól, nem rólunk; mi csak legürizzük még ezt a pár évet, aztán csá. Jó volna, ha nem úgy emlékeznének ránk, hogy „apám volt az az ideges figura, akit láttam néha a nappaliban”, hanem, hogy „apám volt az az ember, akire mindig számíthattam.” Akinek az utóbbi élménye van, az kiegyensúlyozottabb lesz, és talán normálisabb világot fog építeni a saját gyerekeinek.
