Győztünk
– mondta a mikrofonba Orbán Viktor 2018. április 8-án a Bálnánál felállított színpadon, és ezzel valójában keveset mondott el a Fidesz brutális sikeréről. A kormánypárt sorozatban harmadszor is megszerezte a mandátumok kétharmadát, az ellenzék pedig totális vereséget szenvedett. A kiütés másnapján megjelent elemzésünkben azt írtuk: „Az ellenzék minden értelemben megbukott, a Jobbik gyökeresen más politikával centire ott tart, mint négy éve, a baloldal pedig atomjaira hullott. (…) Ez Orbán Viktor és a Fidesz országa.”
És most, három évvel később, éppen úgy elképzelhető, hogy szóról szóra közölhető lesz ugyanez az összegzés egy esztendő múlva a választások utáni reggelen, minthogy végül leváltják a miniszterelnököt, és felszámolják rendszerét.
Miért ennyire megjósolhatatlan ma az eredmény?
Azt minden előtt fontos leszögezni, hogy a politika gyors tempóban képes változni, egy „őszödi beszéd” egyetlen pillanat alatt fordíthat föl mindent, amit most látunk. Ami viszont az, hogy nagyjából két hasonló méretű tábor vetélkedését mérik a közvélemény-kutatók.
Hogy egyáltalán két táborról beszélünk, az már meg is üzeni, mi ennek a ciklusnak a radikális fordulata. A centrális erőtér végét is jelentő politikai változás, hogy a baloldali-liberális-zöld pártok (DK, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) és az egykor szélsőjobboldali, rasszista és antiszemita, mára konszolidálódott Jobbik szövetségre lépett, ezzel egyúttal a régi világ (DK, MSZP) és az új politika (Jobbik, LMP, Momentum, Párbeszéd) is békét kötött. Az érintettek ezzel a Fidesz magabiztos választási győzelmének garanciáját számolták fel.
A kormánypárt első kétharmados sikere után erősítette meg a többségi elvet a magyar választási rendszerben. Ennek köszönhetően legnagyobb kisebbségként az örökkévalóságig nyerhette volna a választásokat, mivel tőle balra és jobbra olyan erők helyezkedtek el, amelyeknek egymással kötött szövetségére nem volt semmilyen sansz, ahogyan arra sem volt esélyük, hogy önmagukban fölé kerekedjenek.
Érdekesség, hogy a Jobbik néppártosodásnak nevezett mérséklődési folyamata mégis ebbe a politikai irrealitásba vetett hit volt. Vona Gábor akkori Jobbik-elnök fölismerte, hogy a Fidesztől jobbra nincs elegendő szavazó ahhoz, hogy a pártja hatalomra kerüljön, így elindult a mérséklődés és a centrum irányába, ahogyan egyébként Orbán tette a kilencvenes évek közepén, amikor rájött, hogy radikális liberális pártként plafon van fölötte, így átvezette politikai közösségét az akkor vezető és szervezettség nélküli jobboldalra. Vona tévedése ugyanakkor az volt, hogy egyedül is képes a Jobbik a Fidesz fölé kerekedni. Ezt az elképzelést a választók beárazták 2018 tavaszán, a pártelnök pedig – a magyar politikában szokatlan módon – vállalta a felelősséget a kudarcért, s távozott a párt éléről és a pártpolitikából egyaránt.
Vona ugyan vesztett, de – paradox módon eredeti stratégiájával ellentétesen – elindította a Jobbikot azon az úton, amely elvezetett az ellenzéki oldalon ma látható hatpárti szövetségig, az ellenzéki koalíció létrejöttéig, a centrális erőtér végéig. Ennél rosszabb forgatókönyv nem volt a Fidesz számára. Az antiorbánizmus azonban elégséges kötőanyagnak bizonyult, hogy lebontsa az egyes pártok közötti személyes konfliktusok, régi sérelmek, gyűlöletek, ellenérzések falát.
Hogy ez egy napon megtörténik, az alighanem törvényszerű volt. A választási matematika alapján világos, hogy e nélkül nem verhető a kormánypárt, ráadásul kétharmados többség nélkül megváltozhatatlan a rendszere. Hogy ez mennyire régen, mennyire egyértelmű volt, azt jelzi, hogy Karácsony Gergely jelenlegi főpolgármester 2011 júliusában, az LMP képviselőjeként beszélt a Népszabadságnak arról, hogy Zagyva György Gyulának és Gyurcsány Ferencnek is egy hajóban kell eveznie egy ideig. Azaz olyan technikai koalíciót javasolt a Jobbiktól az LMP-n át az – akkor még Gyurcsánnyal felálló – MSZP-ig, amely képes kétharmados többséget szerezni, így demokratikus korrekciót végrehajtani, hogy aztán az új keretek között újra egymással is vetélkedhessenek az együttműködésben részt vevő pártok.
Az Orbán-rendszerrel szembeni ellenállás viszont látványosan csak hét és fél évvel később, a rabszolgatörvény idején zajló tiltakozások idején egységesült, akkor került végül közel a Jobbik a hagyományos bal- és liberális oldalon mozgó pártokhoz.
Ugyanakkor nem volt kizárható, hogy a szavazók szintjén elakad a politikatechnikai megoldás, elvégre korántsem természetes, hogy a DK keménymagja hajlandó leszavazni a jobbikos jelöltekre és fordítva. Az ellenzék a 2019-es önkormányzati választáson kipróbálta élesben, hogyan reagálnak hívei, és átütő sikert ért el: a korábban évtizeden át cipóra vert pártok agyonnyerték magukat Budapesten (a főpolgármesteri poszt mellett a közgyűlési többség is a kezükbe került), valamint nagyvárosok sorát húzták be különféle formációkban.
Ez pedig világossá tette: olyan erősek az indulatok az Orbán-rendszerrel szemben az ellenzéki szavazókban, hogy a korábbi tudások, tapasztalatok, életutak nem korlátozzák őket a választásban. Véget akarnak vetni Orbán Viktor rendszerének.
Nézzük, erre miért van, és miért nincs esély.
Ami megspórolhatatlan: előválasztás
A 2010–2014-es ciklus bohóctréfára hajazó ellenzéki produkciójából sok minden következett, csak az nem, hogy innováció nélkül bármilyen fordulat elérhető. Az biztos, hogy az ellenzék humánproblémái, a rátermettek hiánya, az egyéb erőforrások hiátusa nem változik, de legalább a komédia folytatásának elkerülésére törekedhetnének. Erre szolgálhatna az előválasztás
– írtam 2015 januárjában a Népszabadságban, merthogy korábban értelmiségiek igyekeztek segíteni eldönteni, ki legyen a miniszterelnök-jelölt, pártelnökök sakkoztak hátsó szobákban, miközben önfeledten zsarolgatták egymást. Újra és újra kipróbálták, hogy ugyanazokkal a módszerekkel hogyan tudnak kikapni a Fidesztől, mire végül a 2018-as újabb totális kiütés után a demokratikus tanulás és innováció is előtérbe került. Ennek köszönhetően az önkormányzati választáson már egy az egyben álltak a Fidessszel szemben, továbbá a főpolgármester-jelölt kiválasztásánál tesztelték az előválasztást, amely esélyeik szempontjából tökéletes megoldásnak bizonyult.
Minthogy idehaza ismeretlen intézmény, az előválasztás hordozott kockázatokat, ám a pozitívumok messze hatásosabbnak ígérkeztek. Elvégre azzal, hogy az ellenzéki pártok versenyt rendeznek jelöltjeik között, kénytelenek kampányolni, beszélni elképzeléseikről, gondolataikról, miközben fölállnak a kampánycsapatok is, hiszen már a választás előtt fél-egy évvel téttel futó vetélkedőn kell részt venniük. Megépül a jelölt, aki fókuszba kerül, a folyamat mobilizálja az ellenzéki szavazókat, miközben a választással erős demokratikus legitimációt tesznek a végső győztes mögé, és egyetlen résztvevőnek sem kell fanyalognia, hezitálnia a támogatása miatt, hiszen a magyar emberek döntöttek a kihívóról. Ráadásul az ellenzék a tematizációs képességét is megszerzi, hiszen az előválasztási időszakban róla szólnak a hírek, minthogy Orbán Viktor kihívójának szerepéért zajlik a meccs.
A sikeres teszt után politikai analfabetizmus minősített formája lett volna, ha az ellenzék eldobja az eszközt a 2022-es választás előtt. Megtartotta, ezzel a jövő évi verseny kiélezettségének egy szükséges feltételét kipipálta.
Ami az ellenzéknek esély
A minimális feltételek teljesítése mellett, mint amilyen az egy az egy elleni képletek létrehozása szerte az országban, valamint az előválasztás megrendezése, az ellenzéki sanszhoz hozzájárul néhány további tényező is.
Ezek egyike az idő. Az Orbán-rendszer a következő választás idejére már tizenkét éve működik. Egy ilyen „régiség” bármilyen minőségű és bármilyen morális alapon működő kormányzásnak jelentős kihívást jelent, mert ahogyan a rendszer, úgy a választók is fáradnak, még különösebb problémák nélkül is hajlamosabbak azt mondani, nézzünk meg mást. Esetleg hozzáteszik azt is: ezek már eleget loptak. Ez hatványozottan igaz egy olyan, a mi-ők háborús logikára építő politikai modellben, amellyel Orbánék kormányozzák az országot, és amely Mészáros Lőrinctől Rogán Antalig, luxusjachttól felcsúti taomilliárdokig terjedő erkölcsi mezőn építi világát.
Ráadásul ebben a ciklusban olyan kontrollon kívüli változó is nehezíti a világ összes regnáló kormányának helyzetét, mint a koronavírus-járvány és a nyomában járó gazdasági krízis. Ennek sehol a világon nincsen „jó” megoldása, hiszen a vírusnak mindenképpen vannak áldozatai, kárvallottjai. Az egyéni és közösségi tragédiák számának legföljebb mérséklése lehetséges. Nyilván e mérséklés sikeréről zajlanak a politikai értelmezési versenyek.
Az időn kívül ugyancsak sanszot jelent az ellenzéknek a szembetűnő fegyelmezetlenség és szemérmetlenség. A Fidesz mi-ők logikája ugyanis alapvetően akkor működtethető tartósan forrponton, ha a normák áthágására fölmentést ad a lojalitás, azaz a hűség mindenekfölötti erény. Elvégre bármit is teszel, ha közénk tartozol, megvédünk.
Ez azonban hosszú távon a normák felszámolását jelenti, hiszen ha nem jár büntetés bizonyos tettekért, az azt jelenti, hogy meg lehet őket tenni. Igaz ez akkor is, ha befelé vannak következmények, mert normák nem tudnak épülni belső elszámolásokon, hiszen a politikai közösség tagjai nem értesülnek arról, mi volt valójában rossz, mi járt következménnyel. (A Simonka-féle ügyek nyilván jelenthetnek kései korrekciós szándékot, ám ezek már nyilván nem képesek a NER-elit normakövetését visszaépíteni.)
A Fidesz-elit környékén ma láthatóan nincsen fék. Jellemző, hogy a Rogán család bő egy évvel a választás előtt elképzelhetőnek tartotta, hogy állami tulajdonú bank hitele segítségével vesz egy „fél megyényi” földet, hogy Mészáros Lőrinc nem cáfolja, dubajozni volt járvány idején, miután a miniszterelnök tudatta, ebből nem kér. Ezek az esetek is azt jelzik: azok után, hogy már régen eltüntették az erkölcsi kereteket a fejükből, még a veszélyjelzőket is kikapcsolták, mint az Emírségekbe tartó luxusrepülő jeladóját.
Ha ugyanis már nincs is tudásuk arról, mit erkölcsös tenni, legalább a politikai logikájuk még működhetne, de láthatóan a vagyonba belerészegedett kör immár kívül van a valóság minden értelmezési tartományán. Ennek megfelelően politikai károkat okoz.
Mindemellett a nemzetközi környezet sem a Fidesznek ideálisan alakult, kikapott Donald Trump az Egyesült Államokban, és a kormánypártot az országgyűlési választás előtt egy évvel penderítették ki az Európai Néppártból. Ma nem belátható, bármelyik fordulatnak lesz-e érdemi politikai hatása a következő évben, de az biztos: a Fidesz kockázatai ezekkel nem csökkentek, hanem nőttek.
Ami a Fidesznek esély
A Fidesz Magyarország legerősebb, legjobban szervezett és messze legtöbb erőforrás fölött diszponáló pártja ma is. Ez olyan objektív versenyelőny, amely messze meghaladja az egyéb hátrányokat, így a 2022-es választás esélyese továbbra is Orbán Viktor pártja.
A tényezők közül ki kell emelni a brutális erőforrástöbbletet, amely kivételes esetben leküzdhető, de alapvetően irtózatos versenyelőnyt garantál a Fidesznek. A – Török Gábor kifejezésével – hatalomgyár, amelyet felfoghatatlan pénzből finanszíroznak, lényegében legyártja a győzelmeket.
A megvásárolható politika tudások összességével (kutatások, adatok, tanácsadók és így tovább) működtetett szisztémában ipari méretekben mérik a választók preferenciáit, gyártanak ehhez üzenetet, juttatják el az árut a propagandamédián keresztül a felhasználókhoz, miközben az úgynevezett elemzőiktől az országgyűlési képviselőiken át a miniszterelnökig mindenkinek megvan a kommunikációs feladata, amelyet példás fegyelmezettséggel hajt végre.
A választó nem láthat vitákat, kérdéseket, dilemmákat, problémákat, csak egy egységes politikai közösséget, élén megkérdőjelezhetetlen vezetőjével, háta mögött dermesztő gazdasági erővel. Ez a hatalomüzem gyártja le azt a politikai valóságot, amelyet eddig elegen hittek el valódi valóságnak ahhoz, hogy magabiztosan nyerje a Fidesz a választásokat.
Merthogy idehaza valójában nem a Facebook a legerősebb közösségi médium, hanem a Fidesz-valóság, amelynek elegendő a lájkolója, és amelyen belül, az „üzenőfalán” mozog az ellenzék éppúgy, mint a kommentelő szavazók. A spektákulum egyelőre képes körbekeríteni saját ellenzékét is, amely így e látványtéren belül marad, ami kódolja kiszolgáltatottságát és alávetettségét, egyúttal valójában kiüríti a konfliktusok terepét, pacifikálja a politikát azzal, hogy ebbe az álvalóságba zárja.
Még az előnykörbe sorolható lenne a kormányzóképesség, valamint az ahhoz kapcsolódó közösségi hit, hogy tudniillik, „ezek legalább kormányozni tudnak”, ami nagyon fontos versenyelőny egy biztosan törékeny hatpárti koalícióval szemben. Ám nagy kérdés, hogy az utóbbi fél-egy évben mutatott teljesítményt hogyan ítélik meg a választók, milyenek lesznek a tapasztalásaik például a járványkezelésről, amelynek során olyan jelenetek követték egymást, amelyek a 2009-es, összeomlóban lévő Gyurcsány-kormányt idézték. Valójában bajban látszik, ki, milyen teljesítményre képes: akkor súlyos világgazdasági válságban tántorgott az ország, most a koronavírus jelent történelmi kihívást. Mindezzel együtt úgy gondolom, a kormányzóképességébe vetett hit, a kormányzati tapasztalat, a hatpárti formáció látható törékenysége a Fidesz oldalán jelentkezik majd versenyelőnyként.
Ami az ellenzéknek hátrány
Az ellenzéki mínuszok közül éppen az jelenthet komoly hátrányt, ami az előnyök oldalán versenyképességük fundamentuma: a hatpárti együttműködés.
A 2019-ben meghódított települések közül több helyen is látszik, hogy nagyon törékeny koalíciók jöttek létre a hatpárti együttműködésben, a kölcsönös zsarolások gyorsan emésztik fel a bizalmi tőkét. Egy ilyen széles kooperáció esetén már az is kérdés, hogy a kampány idején kitart-e a fegyelem, nemhogy az esetleges kormányzás esetén, amikor – jelenlegi tudásunk szerint – előfordulhat, hogy frakció nélküli vezetője is lehet a kormánynak (esetleges Karácsony-indulásnál és -győzelemnél például), miként az is opció, hogy a kormányfőtől legtávolabbi képviselőcsoport a legnagyobb (lásd DK-Jobbik viszonylat). Ezeket a kockázatokat már a választás napjáig is nehéz elkenni. Természetesen a Fidesz mindent meg is tesz, hogy ne lehessen erről nem beszélni. Esetleges kormányzás esetén pedig olyan politikai dodzsemezést is hozhat egy ilyen felállás, ami a Fidesz gyors és erőteljes visszatérést vetíti előre.
Ez arról szól, hogy: mi, magyarok, akik ragaszkodunk a normális élethez (e körben ez tradicionális emberképet éppen úgy jelent, mint a bevándorlás jelentette társadalmi változások elutasítását), a családokra építve újra fölemeljük Magyarországot úgy, hogy közben a saját utunkat járjuk, a saját akaratunkat érvényesítjük, és nem engedünk külső erők nyomásának, legyenek azok kulturális, pénzügyi vagy politikai hatalmak (ezeket szimbolizálja a gendertéma, Soros György és Brüsszel). Ez egy egységes történet, amelyen sokan akarnak belül lenni, azaz azokhoz tartozni, akik e sorvezető mellett képzelik el Magyarországot. Olyan elbeszélés, amelyből Orbán a gender elleni küzdelmet és Mészáros Lőrinc gazdagodását, az SZFE elleni szellemi ostromot és a stadionépítést egyaránt le tudja vezetni. És ráadásul minden fideszes politikus képes fölmondani a sarokpontjait, mert érti és egyetért vele.
Ilyen nagy elbeszélése az ellenzéknek ma nincs, és hatpárti koalícióban a választásig már aligha is lesz. Legfeljebb opponálni tudja majd e nagy történet vadhajtásait.
Ami a Fidesznek hátrány
A Fidesz talán már 2019-ben megnyerhette volna a 2022-es országgyűlési választást, ha simán nyeri az önkormányzati megméretést, megtartja Budapestet és a nagyvárosok jelentős többségét. Ám ez nem sikerült neki, amiért most éles versennyel fizet.
Ez a gondolat sok addicionális előnyt jelentett a Fidesznek. Nagyban hozzájárult az ellenzéki kontraszelekcióhoz és erőforráshiányhoz. A tehetségek sokáig nem mentek az örök vesztesek közelébe, ahogyan senki sem, akinek volt veszítenivalója a NER-ben. Se barátot, se üzletet, se állást nem érte meg kockáztatni egy kilátástalan helyzetben lévő, intellektuálisan is kiüresedett ellenzékért.
Az önkormányzati választás azonban száműzte az országból ezt a hitet. Ezt azzal is elősegítette az ellenzék, hogy a választás után számos kis helyi NER-t felszámolt. Hosszú ideje működtek úgy komplett országrészek, hogy minden a Fidesztől függött. A helyi média és a városnak dolgozó vagy önkormányzati helyiségben működő kisvállalkozás éppen úgy, mint a közmunkás vagy az iskolaigazgató. Nem volt olyan pontja az országnak, ahol ne a totális lojalitást elváró kormánypárt jött volna szembe. Ebben a világban radikális fejlemény volt, hogy régiós központokban megkezdték a bebetonozott függőségi helyzetek felszámolását vagy éppen átalakítását, megtörték a vagyonelosztási láncokat. Ez mind több helyen szülhette meg a gondolatot: nem feltétlenül marad így örökre.
Háttérbeszélgetésekből kitűnik, a NER-es üzleti elit mind több tagja gyártja a kilépési stratégiákat, az együttműködést az üzleti alapon működő üzleti élet képviselőivel, miként mind többen próbálják kihasználni az utolsó biztos évet, és egyre meredekebb megoldásokkal kisajtolni az utolsó forintot is a rendszerből. Ráadásul e gondolkodások létjogosultságát maga a Fidesz is táplálja, hiszen az utóbbi időszakban iszonyatos tempóban kezdte kiszervezni az állami vagyont, hogy az új, demokratikusan választott kormány mind kevesebb erőforrás fölött rendelkezhessen, s mind kisebb hatalma legyen az országban. A részletekért lásd Schiffer András cikkét:
A kiélezett verseny, a Fidesz lehetséges veresége a kormánypártnak jelentős, ma még nem belátható méretű kockázat. Hogy a rizikó erősödése hogyan erősítheti fel az erodálódás folyamatát, az árulások és alkuk mennyiségét, azt nagyjából jelzi az MSZP 2010-es vereségét megelőző időszak, amely megmutatta,
Ami még fontos
Ha Orbán Viktor végül vereséget szenved 2022-ben, az nem a nagy története, ideológiai útja miatt, hanem annak ellenére lesz. Nyilván sokan jutnának majd arra, hogy „A család az család” mozgalom igazsága, a menekültek iránti irgalom, vagy éppen az egyetemi autonómiába vetett hit kellett a zakóhoz, ám meggyőződésem, hogy nem erről lesz szó.
Orbán erősen érvényesíti a Kiss Viktor által kívül/belül-ként leírt politikai logikát, nagy elbeszélése arról szól, hogy akarjunk olyan magyarok lenni, akik belül vannak, és megvédik őket a kívülről érkező migránsoktól, a gyermeket akaró homoszexuálisoktól, a nyugati javaslatra forradalmat tervező diákoktól, a genderelmélettől, Brüsszeltől, Sorostól.
A képlet nagyon is működik, az új jobboldal azonban szerintem egyszerűen túlmeséli sztoriját, militarizál, könyörtelen, túlságosan erősen rekeszt ki, túlzottan méltánytalan és igazságtalan, ami miatt nem tud új rétegeket belülre szólítani, miközben annyi sérelmet okoz, hogy kívülre taszít embereket. Jól látható, ahogyan Donald Trump lejáratta magát egyes republikánus rétegek előtt. Ez Orbánnak is veszély, de ez a helyzet következik abból, hogy a hatalomgyár sikerkritériuma a nap megnyerése, eszközkorlátai azonban nincsenek, így mind radikálisabban ront neki vélt vagy valós ellenfeleinek.
Ezzel azt is állítom, hogy ha ki is kap Orbán, nem eszmei kudarcot szenved, hanem hatalomgyakorlási módja teszi vesztessé. Mert az emberek nem tűrik tovább rendszere hangulatát, méltánytalanságát, arroganciáját, igazságtalanságát, Mészáros- és Rogán-jellegét. Talán az sem teljesen véletlen, hogy 2002-ben Medgyessy Péter győzte le a Fidesz vezetőjét. Abban biztosak lehetünk, hogy nem a karizma és a nagy elbeszélés döntött a javára.
Ha Orbán megy, a rendszere is megy?
Alapvetően csak az ellenzék – a mai számok alapján a politikai sci-fi kategóriájába sorolható – kétharmados győzelme jelenthetné a rendszer végét. A Fidesz az utóbbi tizenkét évben olyan mennyiségű vagyont mentett ki, olyan gazdasági hátországot épített, olyan dermesztő következetességgel alakította át az intézményrendszert azért, hogy végsőkig lojális emberei ciklusokon át üljenek kulcspozíciókban, olyan kormányzást nehezítő mélyállamot épített ki, hogy hosszú ideig csak álom lehet befolyásának csökkentése, addig pedig alapvetően képes korlátozni az új kormány mozgásterét. És hát Orbán Viktortól 2002 óta tudjuk, mit jelent, ha ilyen nem demokratikus korlátok szűkítik a mozgásteret.
A kérdés kormányzati szereposztásnál ugyanez. Végig lehet játszani kormányon is Orbán 1998 és 2002 közötti tanulási folyamatát, elgondolni, politikai képzelete miként működne, ha ő kerülne ellenzékből a miniszterelnöki székbe 2022-ben – azt hiszem, több felvetett problémára lenne megoldása.
A politikai képzelet ugyanis az, ami alternatívát szül, amikor a korlátok és az odatelepített akadályok között csak egyetlen megoldás látszik. Ha az nincs, akkor kizárólag hűségben érdemeket szerzett jellemszegény pártkáderek is képesek fölszámolni egy demokratikusan választott kormány esélyeit.
Rettenetesen mocskos kampány lesz
Amit még meggyőződéssel állíthatunk egy évvel a parlamenti választás előtt: mocskos kampány lesz. Ezt már most kódolja a Fidesz hazugságkampánya arról, hogy az ellenzék oltásellenes, de a vakcinák körüli politizálás is sokat megmutatott az ellenzék és a kormány faékegyszerűségű logikájából. És akkor még nem mentünk el a sajtóközlemények szintjéig, ahol halálkormány és halálellenzék megszólítással keresik a kapcsolatot egymással a felek, nyíltan emberek haláláért okolva a másikat (esetleg Brüsszelt).
A Fideszhez kötődők számára tényleg irtózatos lehet az esetleges hatalomvesztés költsége, így semmi nem drága a puvoár megtartása érdekében. A pozíció, a hatalom, a vagyonhoz való hozzáférés elvesztése, néhányaknak akár a büntetőjogi következmények veszélye miatt élet-halál harc lesz a megméretés, ezért nem válogatnak majd az eszközökben. Az kérdés, hogy az ellenzék képes lesz-e szintén élet-halál ügynek felfogni a választást, és őrült munkával tölteni a következő évet, szó szerint házról házra menni minden településen az utolsó szavazatért is, amiket nem a Facebook-lájkolók és a tévéstúdiók szállítanak majd.
Ha viszont a meccs mindenkinek vérre megy, az értelemszerűen a kampányon is jól látszik majd. Konszolidált demokráciában a versengés része a vereség, így mérsékelt marad a harc, minthogy alacsonyak a kockázatok és a költségek, de Magyarországról kevesen állítják, hogy konszolidált demokrácia.
Itt az eleje, fuss el véle
Csak néhány szempontot mutattunk a tengernyi közül, hogy lássuk, milyen stratégiai, politikai, érzelmi dilemmákkal és terhekkel vágnak neki a felek ennek az egy évnek, amelynek szimbolikus kezdete alighanem a járvány miatti korlátozások feloldása lesz.
Akkortól futunk majd rá az Orbán-rendszer történetének első olyan országgyűlési választására, amelynek alkalmával egy az egyben állnak majd szemben a felek. Ismerünk politikai rendszereket, amelyekben ilyenkor két jelölt, két párt, két történet feszül egymásnak. Mi biztosak lehetünk abban, hogy a többség ennél sokkal többet lát majd a szavazólapon:
