Nemrég volt éppen 30 éve, hogy Magyarországon az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést. E döntés előtt két évvel, 1988. július 14-én hajtották végre itthon az utolsó halálos ítéletet az előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette miatt elítélt, 28 éves Vadász Ernőn, akit a Budapesti Fegyház és Börtön udvarán akasztottak fel.
Az emberiség történetét az ókortól napjainkig végig kíséri e legsúlyosabb büntetés alkalmazása, bár a végrehajtás módjai idővel „finomodtak”. A halálbüntetés első írásos nyoma a Kr. előtti 18. századra tehető, az már szerepelt Hammurapi törvényoszlopán. Az ó- és a középkorban a legkegyetlenebb módokon hajtották végre a halálos ítéleteket: lefejezéssel, keresztre feszítéssel, vízbe fojtással, megnyúzással, zsákba kötéssel, kerékbe töréssel, karóba húzással, máglyahalállal, olajban főzéssel, felnégyeléssel vagy tüzes trónra ültetéssel, mint ez utóbbi Dózsa György esetében történt.
Nincs még egy élőlény a földön, amelyik olyan változatos módszerekkel pusztítaná saját fajtársait, mint az ember
– írta Hegedüs Péter a Rubicon című folyóiratban.
A történelem előre haladtával nem csak a végrehajtás módszerei finomodtak, de egyre inkább vitatott lett maga a halálbüntetés, mint büntetési nem elfogadhatósága is. Beccaria, olasz jogtudós, a modern büntetőjog egykori jelentős alakja 1764-ben már azt írta, „a kínzás és a kivégzés nemcsak erkölcstelen, hanem mérhetetlenül romboló hatású is az egész társadalomra, a halálbüntetés igazságosságát és jogosságát nem lehet bizonyítani a társadalmi szerződés gondolatára alapozva”. Egy zárójeles gondolatot megér annak kifejtése, mit is jelentett a felvilágosodás korában a társadalmi szerződés. Ezen azt értették, hogy a nép és a hatalmon lévők (uralkodó, kormányzat) megállapodik egymással: az emberek a jogaik egy részéről lemondanak az állam javára, ám ennek fejében joguk van arra, hogy ellenőrizzék az államot. Ha a vezetőik visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal, a népnek jogában áll, sőt kötelessége az elméleti megállapodást felbontani és új vezetőket választani. És ezt már a 18. században is így gondolták!
Magyarországon a 19. században született meg az első modern büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex, ami a halálbüntetést csak igen korlátozott esetekben engedte: a király személye elleni felségsértés és a gyilkosság bűntette esetére. Ám amikor Matuska Szilveszter – máig is vitatott indítékból – 1931-ben felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, melynek 22 halálos áldozata és 17 sebesültje volt, a halálbüntetést számos bűncselekményre kiterjesztették. Matuskát ugyan nem lehetett kivégezni (akkor még nem alkalmazták visszamenőleges hatállyal a jogot!), de az azt követő statáriumban számos esetben hoztak halálos ítéleteket, amelyeket végre is hajtottak (többek között ennek során végezték ki Sallai Imrét és Fürst Sándort is).
1945 után újabb bűncselekményekre terjesztették ki a halálbüntetést, nem csak politikai, de gazdasági, sőt tulajdon elleni bűntettekre is. Az akkor megalakult népbíróságok csaknem 500 halálos ítéletet hoztak, ezekből 189-et végre is hajtottak. Ugyancsak halálbüntetésekkel torolták meg az 1956-os forradalmat, Kahler Frigyes jogtörténész adatai szerint a forradalommal összefüggésben 229 személyt végeztek ki. A törvénytelenségben is külön törvénytelenség volt Mansfeld Péter kivégzése, aki nem volt még tizennyolc éves, amikor „ellenforradalmi tetteit” elkövette. A börtönben várták ki nagykorúsága elérését, hogy az azt követő tizenegyedik napon kivégezzék.
E vázlatos történeti áttekintés után ismerkedjünk meg azokkal az érvekkel, amelyek a halálbüntetés mellett, illetve ellen szólnak.
Régen a kivégzéseket nagy nyilvánosság előtt hajtották végre, mondván, így hatnak az emberek sokaságára, akik látják a bűn és a büntetés közötti közvetlen kapcsolatot, és ez majd elrettenti őket a bűnözéstől. A halálbüntetést szükségesnek tartók erre az elrettentő hatásra hivatkoznak, noha ezt az összefüggést a statisztika nem támasztja alá. Számos tanulmány született arról, hogy a bűnesetek számát vagy súlyát nem befolyásolja, hogy egy adott országban van-e halálbüntetés, vagy nincs. A Coloradói Egyetem két professzora például egy 2008-as Gallup-felmérést idézett tanulmányában, amelyben
De a halálbüntetést szükségesnek tartók erkölcsi érvekre is hivatkoznak. „Miért érne többet a gyilkos élete az áldozatáénál?” – kérdezik. „Ha jogos védelemben lehet ölni, az állam miért ne ölhetne?” – teszik hozzá. Pragmatikus érvük szerint pedig egy bűnözőt életfogytig börtönben tartani nagyon költséges és veszélyes is. Az életfogytiglanra ítéltet ugyanis semmi sem tartja vissza attól, hogy a börtönben újabb és újabb bűntetteket kövessen el.
Az abolicionisták, vagyis a halálbüntetést ellenzők évszázadok óta állítják, hogy nem a büntetés súlyosságának, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének és a gyors eljárásnak van igazán elrettentő, visszatartó hatása. Hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint egy 18. századi londoni kivégzés: a nyilvános eseményen hatalmas tömeg szeme láttára egy zsebtolvajt akasztottak fel, és miközben a nagyérdemű szájtátva bámulta az akasztást, ügyes tolvajok kiürítették a bámészkodók zsebeit. De még ennél is meggyőzőbb érv a legsúlyosabb büntetés ellen, hogy az esetleges bírói tévedést nem lehet utólag orvosolni. Az ismert adatok szerint az Egyesült Államokban – ahol több államban ma is létezik halálbüntetés – ötven év alatt 166 kivégzettről derült ki utólag, hogy ártatlan volt. De nem kell ilyen messzire mennünk példákért. Bizonyára emlékeznek a móri mészárlásra, amikor 2002-ben nyolc embert gyilkoltak meg egy móri bankfiókban. A bűntett egyik elkövetőjeként Kaiser Edét „azonosították” és jogerősen életfogytiglani fegyházra ítélték. Öt évvel később megkerültek az igazi elkövetők, és 2009-ben Kaisert felmentették a móri tömegmészárlás vádja alól (más bűncselekmények miatt egyébként 18 évre ítélték). Gondolom, önöknek sincs kétségük afelől, hogy ha lett volna halálbüntetés Magyarországon, Kaisert – a móri ügyben ártatlanul – halálra ítélték volna.
Egy-egy brutális bűncselekményt követően újból és újból fellángol a halálbüntetésről szóló vita.
- Ez történt 2009-ben, amikor egy veszprémi szórakozóhely előtt halálra késelték Marian Cozma román kézilabdázót,
- vagy 2012-ben, amikor megerőszakolták és meggyilkolták Bándy Kata rendőrségi pszichológust,
- illetve ugyanennek az évnek októberében, amikor két hajléktalan és a nevelőanyja brutálisan megölte Szita Bence 11 éves kisfiút.
A halálbüntetést követelők ugyanazt az elvet vallják, mint csaknem négyezer évvel ezelőtt az ókorban Hammurapi:
szemet szemért, fogat fogért.
A Policy Solutions 2018-ban készített felmérése szerint a magyarok 54 százaléka állítaná vissza a halálbüntetést. Van azonban olyan társadalom is, ahol a halálbüntetés ellenzői vannak többségben. 2013-ban két csecsen férfi bombát robbantott a bostoni maraton győztesére váró tömegben. Három ember, köztük egy 8 éves kisfiú életét veszítette, 264-en megsebesültek, közülük 14-nek amputálni kellett a lábát. A bostoni esküdtszék halálra ítélte az elkövetőt (társát agyonlőtték a rendőrök üldözés közben), miközben a bostoniak 85 százaléka ellenezte a robbantóra kiszabott halálbüntetést.
A halálbüntetésről mindenkinek van véleménye pró és kontra, elvi síkon akár vitatkozni is lehet róla, ám Magyarországon visszaállítani nem lehet. Nem csupán azért, mert az Alkotmánybíróság 1990 októberében kimondta, hogy a halálbüntetés
- alkotmányellenes,
- önkényes és kegyetlen büntetés,
- amely sérti az emberi méltóságot,
- ellentétes a jogállamiság eszméjével
- és büntetőjogi szempontból is igazolhatatlan.
De azért sem lehet a halálbüntetést beemelni a jogba, mert aláírtuk az Európai Emberi Jogi Egyezményt, amely kifejezetten tiltja a halálbüntetést: „senkit sem lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Az élethez való jogot Magyarország 2011-ben elfogadott alaptörvénye is az ember elidegeníthetetlen jogának ismeri el.
Az pedig, hogy némely politikusok olykor felelevenítik a témát, (Orbán Viktor, Rogán Antal, Kósa Lajos) nem más, mint politikai blöff, ócska hangulatkeltés, hiszen az imént említett jogi helyzetet ők ismerik a legjobban. Pontosan tudják, hogy ebben a kérdésben semmiféle mozgástere nincs a tagállami, ez esetben a magyar törvényhozásnak.
