A 24.hu felkérését heten – Csunderlik Péter, Egry Gábor, Filippov Gábor, Gerő András, Hatos Pál, Miklósi László és Pető Andrea – fogadták el, az ő voksaik alapján állítottuk fel „minden idők legjobb magyar kormányát”.
A résztvevők kivétel nélkül jelezték, hogy
Joggal, hiszen nem egyszerűen az almát kellett összehasonlítaniuk a körtével, hanem egy egész gyümölcsöst egy zöldségpiaccal. Nem csoda, hogy számos „trükkel” éltek a listaállítás során: például akadt olyan politikus, akit nem a saját posztján neveztek, de mindenképpen szerették volna őt a szuperkabinetben látni. Ebben segítettünk kicsit a történészeknek: bár a leghagyományosabb kormányzati struktúrára kértünk jelöléseket, de mindenki szabadon választhatott egy plusz tárcát is, amelyre bárkit jelölhetett, aki 1848 óta megfordult valamelyik miniszteri bársonyszékben. Ráadásul a személyi döntéseiket megindokolhatták, illetve kifejthették az álomkormány-alakítás dilemmáit.
És ahogy az egy játékhoz illik, végül minden résztvevő véresen komolyan vette.
Lássuk először az egyéni listákat!
Csunderlik Péter történész álomkormánya
- Miniszterelnök: Wekerle Sándor
- Belügyminiszter: Kristóffy József
- Külügyminiszter: Horn Gyula
- Hadügyminiszter: Böhm Vilmos
- Igazságügy-miniszter: Deák Ferenc
- Pénzügyminiszter: Kossuth Lajos
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Zsoldos Sándor
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Kulturális miniszter: Bozóki András
- Agrárminiszter: Buza Barna
- +1. Baross Gábor, közlekedésügyi miniszter
Ugyan Hadik János hibátlanul hozta le a maga 17 órás miniszterelnökségét, de a három teljesen eltérő kormányt is vezető, polgári származású Wekerle csúcsmenedzserként reformok sorát vitte keresztül, és bizonyára ő is megadta volna a Kossuth-díjat Lovasi Andrásnak.
Bár a belügyminiszterek a korlátozások hívei, Kristóffy József szenvedélyesen képviselte a választójogi reform ügyét, a Garami Ernővel kötött paktummal pedig elsőként kezelte politikai partnerként az addig „törvényen kívüli” szociáldemokratákat, nem is történt egyetlen robbantás se a minisztersége alatt.
Bármelyik német nyugdíjasnál is kérünk szállást, ha becsöngetünk, és az ajtónyitás után csak elkiáltjuk magunkat, hogy „Julius Horn!”, azonnal beinvitálnak minket. Azt pedig nem tudhatta, hogy az uniós csatlakozás felvetésével ránk szabadítja a Szerencsi, fel! című sorozatot.
Mivel a hadsereget csak civilre szabad bízni, és ha az szakiként még a kocsikenőcsökhöz is ért, az egyenesen főnyeremény: nem véletlen, hogy Böhm Vilmos volt az egyik hadügyi népbiztos az 1919-es északi hadjárat idején.
Deák Ferenc tekintetes úr annyira profi volt, hogy az 1839-40-es reformországgyűlés után hintóban ülve állította össze a büntető törvénykönyv tervezetét, és ha a „haza bölcse” kap egy iPadet, alkotmányt is írt volna, továbbá a korát fél évszázaddal megelőzve képviselte a vegyes házasságok ügyét.
Kossuth Lajost nevezték a „nemzet atyjának”, „Isten második fiának”, a „magyarok Mózesének” is, vagyis népszerűbb volt, mint az összes utódja együttvéve, és bár ő sosem publikált a Monarchia visszfénye címmel dolgozatot az ÉS-ben, neki legalább bejöttek a jóslatai.
Zsoldos Sándor falusi orvosból lett a Rákosi-kormány egészségügyi minisztere a sötét emlékezetű Ratkó Anna után, megszervezte a közegészségügyi és járványügyi állomásokat, és alatta vezették be a BCG-védőoltást, vagyis az ő sírkövén okkal állhatna: „Egy élet a népért”.
Eötvös József az 1868-as népiskolai törvényével hamarabb számolta fel a magyarországi analfabetizmust, mint amennyi idő a Ferencvárosnak kellett, hogy újra bejusson a BL-be.
Bozóki András is fel tudott volna állítani népkönyvtárakat, ha van büdzséje, viszont Klebelsberg Kuno sose jelent volna meg Punks Not Dead-pólóban a Sziget Fesztiválon.
Buza Barna kemény küzdelemmel fogadtatta el azt a földtörvényt, amely alapján Károlyi Mihály a saját birtokán megkezdte a földosztást. Ezt Krúdy Gyula „új honfoglalásként” méltatta A kápolnai földosztás című riportkönyvében, ennyire szépet pedig még Debreczeni József sem írt a Gyurcsány-könyvében.
Baross Gábor alatt nemcsak megbízható, de még nyereséges is volt a MÁV, és hogy miért, az a mából visszatekintve már nem is a történettudomány, hanem a paleoasztronautika kutatási tárgya lehetne.
Egry Gábor történész álomkormánya
- Miniszterelnök: Nagy Imre
- Belügyminiszter: Tisza Kálmán
- Külügyminiszter: Andrássy Gyula
- Hadügyminiszter: Keleti György
- Igazságügy-miniszter: Vázsonyi Vilmos
- Pénzügyminiszter: Kállay Tibor
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Esterházy Móric
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Kultuszminiszter: Eötvös József
- Agrárminiszter: Romány Pál
- + 1. Bleyer Jakab, a nemzeti kisebbségek minisztere 1919–1920
Kockázatos, tulajdonképpen méltatlan is kormánypolitikusokat, pláne magyarokat a mából értékelni. Részben azért, mert például a 20. század kétségtelenül legnagyobb hatású és leghosszabb ideig hatalmon lévő magyar politikusa, Kádár János csak néhány évig volt kormányfő. Másrészt azért, mert a politikájukon nehéz nem a saját korunkat és értékrendünket kérni számon. Miközben sajátjuk szerint szinte mindegyikük valamilyen értelemben kudarcot vallott. Aki nem, az inkább adminisztrátor volt, mint politikus. Vagy olyan célokért küzdött, sajnos nem ritkán sikerrel, amelyeket aligha helyeselhetünk. Tekinthetjük például Jaross Andort a legsikeresebb belügyminiszternek? Kétségtelenül eredményesen hajtotta végre a Sztójay-kormány legfontosabb programpontját, a „zsidókérdés megoldását”. Az utóbbi bizonytalanság különösen igaz a miniszterelnökökre, akik óhatatlanul is „nagypolitikusok” grandiózus és sokszor veszélyes víziókkal, ezt a posztot legfeljebb ideiglenesen tölthette be egy hivatalnoki alkatú szereplő.
Mindezt figyelembe véve, és ha nem akarok biztonsági játékot játszani (felsorolni a Batthyány-kormányt, vagy megadni majdnem minden poszthoz Wekerle Sándort, aki lényegben mindegyik minisztériumot vezette hosszú pályája során, ráadásul liberális és kompromisszumkész politikusként nem is szerepel rosszul az összevetésben), akkor elkerülhetetlen felvállalni a szubjektivitást is. Nagy Imre és Batthyány Lajos közül – mártírként emberileg ők lehetnek a leginkább felmutathatók az amúgy alapvetően kudarcra ítélt miniszterelnökök közül – éppen azért választom Nagy Imrét, mert mártíromságát számomra ma fontosabb eszmék jegyében szenvedte el, és példát mutatott a „magunk revíziójából” is.
Eötvös József – vallás és közoktatásügyi miniszterként – kihagyhatatlan. A kötelező népiskolázás máig tartó pályafüggést hozott, ráadásul értelmiségiként is talán a legnagyobb koponya volt, legfeljebb Lukács György versenghet vele. (Szerencséjére nem kellett állást foglalnia a nemzetségi jogok szűkítése kapcsán.) Kállay Tibor méltatlanul elfeledett, holott nagyrészt ő stabilizálta Magyarországot 1918 után. Vázsonyi Vilmoshoz talán elég annyi: progresszió, választójog. Tisza Kálmán? Nemzetiségi politikája nehezen emészthető, de szinte egyedül neki volt annyi ideje miniszterként (12 év), hogy nagy átalakulást – polgárosított közigazgatást – hozzon, és ne pusztán adminisztráljon. Vagy repressziós intézményeket irányítson. Andrássy Gyula persze csalás, közös külügyér volt, de éppen ezért az ő esetében látható a legmerészebb és mégis realista vízió. Romány Pál: a Kádár-korszak kihagyhatatlan, és Romány a magyar falu és mezőgazdaság talán legsikeresebb átalakításának volt a részese, tudósként saját közege haláláig megbecsülte. Keleti György: 1989 decemberében ő volt a romániai forradalom egyik magyarországi arca, soha ne legyen más okból közismert egy honvédelmi miniszter. Esterházy Móric: nem volt nagy reformer, de a politikából sokszor hiányzó dignitas megvolt benne, és méltánytalan lenne kihagyni a keresztény-szociális eszméket is. Bleyer: a nemzeti kisebbségek a szívügyem, és minden benne van a sorsában Magyarország tragédiájából.
Filippov Gábor politológus álomkormánya
- Miniszterelnök: Wekerle Sándor
- Pénzügyminiszter: Széll Kálmán
- Külügyminiszter: Bánffy Miklós
- Igazságügy-miniszter: Bibó István
- Belügyminiszter: Tisza István
- Oktatási miniszter: Klebelsberg Kunó
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Trefort Ágoston
- Hadügyminiszter: Görgei Artúr
- Agrárminiszter: Bethlen István
- +1. Széchenyi István, innovációs és fejlesztési miniszter
Wekerle Sándor örök válságkezelő és egyedülálló tehetségű modernizátor. Nem utolsósorban az első, aki tényleg kizárólag szorgalma és tehetsége révén küzdötte magát az ország élére. Bár soha nem nyert választást, kevés kollégájának kellett annyi politikai kihívást és válságot leküzdenie egy időben, mint neki – olykor nemcsak az uralkodó, de a saját pártja ellenében is. Biztos, hogy nem találnánk nála alkalmasabb személyt arra, hogy kimozdítson minket az egy helyben toporgásból, és átkormányozza Magyarországot a 21. századba.
Széll Kálmán minden helyzetből képes volt kihozni a legtöbbet – és még egy kicsit. Ugyanannyira jó volt napi menedzselésben, mint új struktúrák kiépítésében, jó értelemben vett mintakövetésben, mint kőkemény nemzeti érdekérvényesítésben. A Covid-válság után államadósság-csökkentő képessége is jól jönne.
Nem Bánffy Miklós tehet róla, hogy a magyar történelem egyik legnehezebb időszakában, kevesebb mint egy évvel Trianon után lett külügyminiszter. A huszonegyedik század EU-tag Magyarországa tökéletes terep lenne a képességei kibontakoztatásához: visszaemlékezéseiből, leveleiből és szépirodalmi munkásságából is kiviláglik politikai éleslátása és magas emberi minősége.
Bár Bibó István nem volt igazságügyi miniszter, éveket húzott le a minisztériumban, majd miniszter is lett (csak éppen államminiszter) – de egy ideális világ ideális Magyarországának ideális kormányában szóba se jöhetne más. Nem csupán páratlan történeti-jogtörténeti műveltsége, jó ízlése és kikezdhetetlen tisztessége, de ezekkel ritkán párban járó politikai érzéke is tökéletes választássá teszi.
Bár Tisza István vitathatatlanul zseni volt, nehéz szívvel engedném miniszterelnökként egy valóban demokratikus arénába. Egy kellően integratív és kompromisszumkész kormányfő azonban talán meg tudná szelídíteni annyira, hogy belügyminiszterként megtalálja az egyensúlyt a rend és a szabadság között.
Klebelsberg erős versenyben van Eötvössel és Trefort Ágostonnal, de a felülreprezentált dualizmus mellett hadd kapjon teret a Bethlen-korszak is. Klebelsberg nemcsak széles látókörű és távlatos gondolkodású struktúraépítő volt, de pontosan értette annak a jelentőségét is, amit ma „humán erőforrásnak” nevezünk.
A dualizmus idején nem volt egészségügyi minisztérium, az ágazat a belügyminiszter alá tartozott. Ha a korban Eötvös volt a látnok, Trefort volt a tökéletes aprómunkás, aki egyszerre értett a „nagy képhez” és a szervezeti pepecseléshez, nem utolsósorban pedig a személyzeti politikája is páratlan volt. Ha valakinek lenne esélye rendbe tenni a magyar egészségügyet, ő lenne az.
Görgei kora egyik legnagyobb magyar hadvezére volt, akivel mélységesen igazságtalanul bánt el az utókor. Nem valószínű, hogy túlzottan inspirálná a NATO-kötelezettségvállalások teljesítéséért és a haderő modernizációjáért folytatandó szélmalomharc, de szívesen kárpótolnám ezzel a nyugdíjas állással.
Szakminiszteri tevékenysége alapján Darányi Ignác talán jobban megérdemelné a posztot, de Bethlent – aki kiemelkedő tehetségű agrárpolitikusként kezdte a pályafutását – személyes elfogultságból sajnos nem hagyhatom ki az álomkormányból.
Széchenyit talán nem kell bővebben indokolni. A következő tíz évben hasonló léptékű modernizációs kihívásokkal és kitörési lehetőségekkel nézünk majd szembe, mint a reformkor idején. Arról nem beszélve, hogy maga Széchenyi mennyire élvezné ezt a munkát.
Gerő András történész álomkormánya
- Miniszterelnök: Andrássy Gyula
- Belügyminiszter: Tisza Kálmán
- Külügyminiszter: Tisza István
- Hadügyminiszter: Görgei Artúr
- Igazságügy-miniszter: Deák Ferenc
- Pénzügyminiszter: Kossuth Lajos
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Korányi Frigyes
- Vallás- és közoktatásügyi miniszter: Eötvös József
- Agrárminiszter: Darányi Ignác
- +1. Széchenyi István, közmunkaügyi és közlekedésügyi miniszter
Egy magyar „álomkormány” összeállítása rendkívül történetietlen, de ugyanakkor hihetetlenül izgalmas feladat. Történetietlen, hiszen az 1848-as, az első felelős magyar kormány létrejötte óta eltelt időben változott az ország területe, változtak a politikai rendszerek, és átalakult magának a politikának a jellege is. Aki egykoron sikeres lehetett, az nem biztos, hogy egy tömegpolitikára alapozódott demokratikus rendszerben is megállta volna a helyét.
Másfelől tagadhatatlan az intellektuális érdekesség, hiszen egy történész is arra kényszerül, hogy minőségi alapon, személyi vetületekben gondolja át a polgári államalapítás óta eltelt időszakot.
Ez tehát egy játék, de illik a játékot komolyan venni.
Válogatásom alapja, hogy csak olyan embereket vettem bele a névsoromba, akik lehetséges egyet nem értéseik, politikai különbségeik ellenére az adott történelmi helyzetben a magyar polgárosodás és a nemzeti érdekérvényesítés ügyét szolgálták, s ezen belül utólag nézve is kiváló teljesítményt nyújtottak.
Mindebből a fő szempontból az is következik, hogy listámban – függetlenül személyes kvalitásaiktól – nem szerepelnek olyanok, akik jogszűkítő, illetve nyíltan jogfosztó, a politikai szabadságjogokat korlátozó vagy felszámoló politikai szerkezetek szereplői voltak. Köztük is volt sok kiváló képességű ember, de tehetségükkel nem a magyar polgárosodást és a nemzeti érdekérvényesítést szolgálták. Teljesítményük nem a magyar szabadságot, hanem a magyar szabadsághiányt erősítette.
Szempontom volt az is, hogy csak halottak szerepeljenek a listán, ugyanis megítélésem szerint a befejezett életút tudata és az idő tisztábbá, kevésbé elfogulttá teszi a lehetséges értékítéleteket.
Listámban egyetlen olyan név szerepel, aki nem töltött be miniszteri szerepet – noha volt közfunkciója – és az adott tématerületen sokat tett az ország civilizációs szintjének emeléséért. Ő Korányi Frigyes bárósított orvos, aki nemcsak kiváló doktor, hanem a magyar egészségügy kiemelkedő szervezője, az Országos Közegészségügyi Tanács elnöke is volt. De miután az ő korában nem volt sem egészségügyi, sem népjóléti, sem a két szférát ötvöző minisztérium, ezért nem is lehetett egy ilyen tárca birtokosa.
Az összes többi szereplő hosszabb-rövidebb ideig viselte azt a közfunkciót, amit a listában betölt, illetve olyan miniszteri tisztséget, amely hellyel-közzel megfeleltethető a mai terminológiának. (Tisza István, akit én külügyminiszterként írtam be, két alkalommal is a király személye körüli miniszter tisztségét töltötte be. A király személye körüli minisztert az 1848-as magyar szóhasználatban külügyminiszternek hívták.)
A játék szabályai szerint mindenütt csak egy nevet lehetett megadni, s így kimaradtak olyanok, akiknek történelmi teljesítményét kifejezetten nagyra tartom, de sajnálatos módon nélkülöznöm kellett őket. Ez persze arról is szól, hogy a modern magyar história – Mikszáth Kálmán kifejezésével élve – „kapacitásai” számosabbak, mint gondolnánk.
A lista tehát szegényesebb, mint modern történetünk személyi kiválósági kínálata.
Hatos Pál történész álomkormánya
- Miniszterelnök: Kossuth Lajos
- Külügyminiszter: Andrássy Gyula
- Igazságügy-miniszter: Deák Ferenc
- Belügyminiszter: Tisza Kálmán
- Pénzügyminiszter: Széll Kálmán
- Hadügyminiszter: Nagybaczoni Nagy Vilmos
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Kultuszminiszter: Keresztury Dezső
- Agrárminiszter: Buza Barna és Nagyatádi Szabó István
- + 1. Garami Ernő, kereskedelmi és ipari miniszter
Álombéli kormányomban Kossuth Lajos a magyar kormányelnök, hogy is lehetne másképp, mert neki köszönhetjük, hogy a lét és nem lét között imbolygó magyar nép és magyar név összefonódott a szabadság egyetemes eszméjével, az a Kossuth, aki a magyarságot politikai nemzetként 1848-1849-ben megalkotta, s aki fél évszázados száműzetésében feltette a kicsiny hazát a világpolitika nagy térképére.
Álombeli külügyminiszterem Kossuth mellől indult, de elhagyta: ő máig a legnagyobb magyar diplomata, Andrássy Gyula gróf, hetyke huszártiszt és hajdani párizsi szabadkőműves, aki saját múltja és hajlamai ellenére lett a német szövetség híve az 1878-as berlini kongresszuson – s akinek politikája adott nekünk ötven boldog békeévet, városfejlesztő ambíciója pedig egy gyönyörű Budapestet.
Álmaim hazájának örök igazságügy-minisztere a haza bölcse, Deák Ferenc, akinek kompromisszumképessége, – a kossuthi függetlenségi daccal való szembefordulás – ma is minden jogállami kibontakozás alfája és ómegája.
Belügyminiszterem Tisza Kálmán, a szabadelvű és modern magyar önkormányzatiság ravasz politikai megteremtője, akkor is, ha azokat gyakran szolgálatkész és korrupt mamelukokkal töltötte fel.
Pénzügyminiszterem Széll Kálmán a régi századforduló leggavallérosabb bürokratája, aki úgy emelte az adóbevételeket, hogy közben emelte a nemzeti jövedelmet is.
Hadügyminiszterem Nagybaczoni Nagy Vilmos vitéz és felkészült katona, aki a második világháború legnehezebb idejében tudott ember maradni az embertelenségben.
Oktatási miniszterem természetesen Eötvös József, vagy ha nem ő, – az álmokban gyakran nem a logikusan adódó, hanem meglepő nevek bukkannak fel: Imre Sándor, az egyik legnagyobb magyar pedagógiai gondolkodó és egy hétig miniszter Friedrich István 1919-es, száznapos kormányában.
Egy álomban sorra bukkannak fel elfeledett nevek, nemcsak az 1919-es, de az 1945-ös mélypont után is. Így például Keresztury Dezsőé, akinek másfél éves kultuszminisztersége 1945 és 1947 között a romok között is élni akaró országban egy széles látókörű művelődéspolitika gyorsan elsüllyesztett demokratikus ígérete volt.
Egy álomkormányban nálam Buza Barna és Nagyatádi Szabó István személyiségéből áll össze az agrártárca vezetése, ám az ő álmuk a magyar földön osztozó tízmillió kistulajdonosról elbukott 1918–1921 között, s helyébe lépett „a három millió koldus” országa.
S végül: kereskedelmi és ipari miniszterem nem a minden szobrot és emlékezést egyébként megérdemlő „vasminiszter,” a liberális Baross Gábor, hanem a szocdem Garami Ernő, az elfelejtett őszirózsás forradalom legelfelejtettebb alakja lenne, őt nem csak a munka, de a munkás is legalább annyira foglalkoztatta. Garami rövid miniszterségét is gyorsan elsodorta az őszirózsás forradalom bukása, pedig ha ő nem négy hónapig, hanem mondjuk négy évig lehetett volna a munkásság és a munkaadók minisztere, Magyarország ma is egymásra vicsorgó jobb és bal fele között is nagyobb lehetne az átjárás. Ez az egymásra vicsorgás azonban már nem álom, hanem a valóság kijózanító mindennapisága.
Miklósi László, a Történelemtanárok Egylete elnöke: álomkormány helyett „ahhoz képest, hogy…” kormány
- Miniszterelnök: Wekerle Sándor
- Belügyminiszter: –
- Külügyminiszter: Kovács László
- Hadügyminiszter: Bartha Albert
- Igazságügy-miniszter: Deák Ferenc
- Pénzügyminiszter: Bud János
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Vass József
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Agrárminiszter: Nagyatádi Szabó István
- + 1. Baross Gábor, közlekedési miniszter
A feladat szinte megoldhatatlan. Ugyanis nem lehet eltekinteni az adott kortól, a feltételektől, a viszonyoktól, a nagyon különböző rezsimektől. Ráadásul ezek csak részben összehasonlíthatók. Legtöbbször az „ahhoz képest, hogy…” alapján kell választani.
Az első ötletem az volt, hogy a Batthyány-kormányt jelölöm. De nem hagynám ki Bibót és Kéthly Annát sem az utolsó 56-os forradalmi kormányból. Persze egyiküknek sem volt idejük a bizonyításra, s 56-os jelöltjeim államminiszterek voltak.
Kérdés, hogy mit értékeljünk? A nagy egyéniséget? A jelképes tettet? Az ígéretes elképzeléseket? A maradandó szakmai-politikai teljesítményt? Elválasztható-e egy miniszter teljesítménye a kormányáétól?
A végső listában igyekeztem az adott korban megvalósítható jelentős teljesítményt értékelni, és az összeállításakor néhány kollégám véleményét is kikértem.
Wekerle Sándor háromszor volt Magyarország miniszterelnöke, leginkább az első, részben a második kormányára gondolok. Különleges politikai teljesítménye volt, hogy különböző pártállású kabineteket is képes volt irányítani széles látókörű államférfiként.
A belügyminiszterek között nehéz népszerűt vagy szimpatikusat találni (nem ez a „dolguk”). Hosszas tanakodás után – bár egy név azért fölmerült – nem nevezek meg jelöltet.
A magyar külpolitika látványos elfogadásának évei függtek össze Kovács László tevékenységével, az európai országokkal és a nagyhatalmakkal is kooperatív viszonyra, ugyanakkor az ország érdekeinek képviseletére törekedett, az EU-csatlakozás tető alá hozásából is kivette a részét. Utóbbi történelmi jelentőségű.
Bartha Albertnek ugyan csak rövid idő (alig egy hónap) adatott meg 1918 novemberében, mégis komoly szerepe volt a válságos helyzetben hatalomra kerülő első köztársaság stabilizálásában, a hadsereg talpra állításában. (Később is demokrata elkötelezettségű politikus maradt.)
Deák Ferenc nem sok időt töltött miniszteri pozícióban, az áprilisi törvényekben testet öltött „rendszerváltást” akarta és részben tudta is kiteljesíteni újabb jogszabályok, a polgári Magyarország törvényes alapjainak megteremtésével.
Kérdés, hogy az 1920-as évek gazdasági stabilizációjában mekkora szerepe volt Bud János pénzügyminiszternek, és mennyi Bethlen István miniszterelnöknek, de a végrehajtásban Bud közgazdasági ismeretei bizonyosan szerepet játszottak.
A Bethlen-kormányban a modern társadalombiztosítás (egészségügyi és nyugdíjbiztosítás) megteremtése, az OTI megszervezése Vass József személyéhez fűződik.
Eötvös Józsefnek az oktatás valamennyi szintjén (elemi, közép- és felsőoktatás) nagyszabású reformtervei voltak, azokat képes volt végre is hajtani, törvényekbe önteni, a magyar oktatás európai sztenderdeknek való megfeleltetésében is oroszlánrésze volt.
Nagyatádi Szabó Istvánt a földreformra való törekvései, illetve a nagybirtokrendszer helyett a kisparaszti gazdaságok megteremtésére irányuló igyekezete miatt választottam (utóbbi persze sikertelen is volt).
Az 1880-as évek közlekedési miniszterét, Baross Gábort vasminiszterként emlegették. Nevéhez fűződik a magyar vasúthálózat egységesítése, de a fiumei kikötő megépítéséhez, a posta- és távírda-rendszer kialakításához, valamint a Vaskapu hajózhatóvá tételéhez is hozzájárult. Széchenyi életművét ez utóbbi téren ő teljesítette be.
Pető Andrea történész álomkormánya
- Miniszterelnök: Bajnai Gordon
- Belügyminiszter: Szemere Bertalan
- Külügyminiszter: Andrássy Gyula
- Hadügyminiszter: Hazai Samu
- Igazságügy-miniszter: Pauler Tivadar
- Pénzügyminiszter: Baross Gábor
- Egészségügyi-népjóléti miniszter: Kunfi Zsigmond
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Kultuszminiszter: Trefort Ágoston
- Agrárminiszter: Nagyatádi Szabó István
- + Göncz Kinga, esélyegyenlőségi miniszter
Az első felelős magyar kormány magasra tette a lécet az „álomkormány” kiválasztásában mind emberi minőségben, mind szakmai elkötelezettségben, illetve tragikus sorsban. Elvileg a miniszteri szakma jó kis unalmas foglalkozás kellene, hogy legyen, de a magyar történelemben ez sajnos keveseknek adatott meg. Az én listámra azok kerültek fel, akik úgy próbáltak meg a haza minden egyes állampolgáráért dolgozni és politizálni, hogy határozott elképzelésük volt azokról az értékekről, melyekhez életük során következetesen hűek maradtak.
És akkor lássuk a végeredményt!
A történészek egyéni listája alapján a következőképpen áll fel Magyarország álomkormánya:
- Miniszterelnök: Wekerle Sándor
- Belügyminiszter: Tisza Kálmán
- Külügyminiszter: Andrássy Gyula
- Hadügyminiszter: Görgei Artúr
- Pénzügyminiszter: Kossuth Lajos
- Oktatási miniszter: Eötvös József
- Igazságügy-miniszter: Deák Ferenc
- Agrárminiszter: Nagyatádi Szabó István
- + 1: Baross Gábor, közlekedési miniszter
Semmiképpen nem minősíthető papírformának, hogy az összesítés alapján Wekerle Sándor szerezte meg az álomkormányfői posztot, igaz, bombameglepetésnek sem számít. Az már inkább, hogy Bethlen István egyetlen miniszterelnöki voksot sem kapott.
Az álomkormánynak vannak stabil pontjai: Deák Ferenc igazságügyi, illetve Eötvös József oktatási miniszteri széke például betonbiztosnak tűnik, miközben akadnak olyanok, aki csak azért nem kerültek be az álomkabinetbe, mert történészeink a saját listájukon más-más tárcákat adtak nekik. Így járt – mások mellett – a több poszton is bevethető Széchenyi István, Trefort Ágoston, Tisza István vagy Bethlen István.
Az álomkormány kultuszminiszteri és egészségügyi miniszteri bársonyszékét végül nem osztottuk ki, mivel egyik jelölt sem kapott legalább kettő voksot.
Bár az egyéni listákra jó pár huszadik századi, sőt, az elmúlt ötven évben tevékenykedő politikus is felkerült, az álomkabinetbe beszavazott miniszterek közül végül a „legfiatalabb” (Nagyatádi Szabó István) is száz évvel ezelőtt töltötte a hivatali idejét. Mivel az álomkormányt történészek állították össze, láthatóan igyekeztek történelmi távlatból megítélni a mindenkori kormányzati munka minőségét.
Nyilván akadnak, akik hiányolják a listáról az elmúlt tíz év kormányainak meghatározó alakjait. Persze nem kizárt, hogy néhány évtized múlva akár Orbán Viktor neve is felbukkanhat majd egy ehhez hasonló listán, lévén egy ideje már ő a csúcstartó a leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfők között.
Erre valójában csak akkor lesz esélye, ha az utókor államférfinek minősíti majd a jelenleg regnáló miniszterelnököt. Ez min múlik? Churchill nyomán sokan úgy gondolják:
Ha ezt elfogadjuk, akkor azt azért leszögezhetjük: a 24.hu felkérésére összeállított álomkormányt igazi államférfiak alkotják.
