Marjai János / 24.hu
Belföld

„Eszelősök és idióták álltak Magyarország élén”

Mosollyal fogadom, amikor manapság vezető politikusok óriási vehemenciával osztják ki az 1918–19-es totális válságban tevékenykedő elődeiket, miközben „Európa védelmezői” megadták magukat egy hóesésnek – mondja a 24.hu-nak Csunderlik Péter történész, akit annak apropóján kérdeztünk, hogy nemrég jelent meg a múlt század első feléről szóló írásait tartalmazó, Csupa hajdani eszelős című könyve. Mesél a hamis történelmi legendákról, a hiányzó geszti kisvasútról, Bayer Zsoltról, és elárulja azt is, ki volt száz éve az a szabadkőműves, akit még Babits Mihálynál is nagyobb költőnek tartottak.

Új könyvének címe egyszerre utal egy Ady-versre (Az eltévedt lovas) és az ön egyik cikkére, amelyben a jelenkori kultúrharc főbb kormánypárti szereplőit jellemzi így. Írásaiból az a kép rajzolódik ki, hogy az elmúlt száz évben a hazai közélet tele volt eszelős figurákkal. Nem túlzás ez?

Woody Allen mondja azt az Annie Hallban, hogy az életben csak kétféle dolog van: rettenetes és nyomorúságos.

Ez még rosszabbul hangzik.

Pedig akár a magyar politikai elitre is vonatkoztathatjuk. Adja magát a Woody Allen-i gondolat parafrázisa: ezt az országot az ezeréves magyar állam összeomlásakor eszelősök és idióták irányították.

Ez a könyv címénél, de Woody Allennél is durvábban hangzik.

Persze, hiszen túlzás, és nem is írnám le egy akadémiai doktori értekezésben. Másrészt viszont az látszik a történész utólagos tudásával szemlélve az 1896-os Millennium utáni két évtizedet, hogy az akkori politikai vezetők biztos kézzel kormányozták Magyarországot Trianon felé.

Marjai János / 24.hu

De ugye nem voltak tisztában ezzel?

A reformkorban még mindenki a nemzethaláltól rettegett, aztán ezt a félelmet a huszadik század elején felváltották a magyar birodalmi ábrándok, és eltűnt a veszélyérzet. Apponyi Albert 1916-ban kijelentette, hogy nem fogad el olyan békét, amellyel a határok változatlanok maradnak. Nem mondhatni, hogy Párizsban nem hallgatták meg a kérését.

De a legnagyobb felelősség Tisza Istváné, aki kőkeményen, vasmarokkal, egy percig meg nem inogva vívta a harcát a politikai ellenfeleivel szemben, míg a végére egy közéleti romhalmaz tetején pózolhatott derékra tett kézzel.

Asszisztált egy olyan háborús politikához, amely Nagy-Magyarország végéhez vezetett, és még az összeomlás előtt is fenyegetőzött a kiút keresése helyett.

Szóval Tisza István lenne az egyik eszelős?

Jellemző, hogy amikor 1918 októberében megmutatták neki az 1916-os bukaresti titkos szerződést, hogy miként akarja átszabni az antant a magyar állam határait, jelentéktelennek ítélte a dokumentumot, csak egy pillantást vetett rá, hogy megnézze, a geszti birtokai Romániához kerülnének-e. Pedig akkor már igazat adott Károlyi Mihálynak abban, hogy elvesztettük a világháborút, de teljesen fatalista volt. Amikor a meggyilkolása előtt figyelmeztették, hogy veszélyben az élete, Tisza felmutatott az égre, és azt mondta: „A szükséges óvintézkedéseket majd megteszik odafönt.” Ezzel tuti nem lett volna jó reklámarca egyetlen biztosítótársaságnak sem. De hogy jót is mondjak róla, hiába volt – apjához, Tisza Kálmánhoz hasonlóan – hosszú ideig Magyarország első embere, a hatalmát nem használta fel személyes céljai érdekében, vagyona gyarapítására. Gesztre például még a Tisza-korszak végén sem vezetett vasút. Nem hosszabbították meg odáig. És hiába tartotta a Nyugat szerzőit a magyar kultúra pálmafáján élősködő levéltetveknek, akik ellen számos publicisztikában kelt ki saját folyóiratában, a Magyar Figyelőben, a politikai hatalmát soha nem használta fel a Nyugat ellehetetlenítésére. „Rusticus”, vagyis „Vidéki” álnéven írt háborgó „olvasói levelet”, ha valami nagyon nem tetszett neki a kulturális életben.

ullstein bild / Getty Images Gróf Heinrich von Clam-Martinic, Ausztria miniszterelnöke, Gottfried von Hohenlohe-Schillingsfürst berlini nagykövet és Tisza István sétál Bécs egyik utcáján 1917-ben.

Ha Tiszát eszelősnek minősítjük, akkor Károlyi Mihályra illik az idióta kifejezés?

A barátja, Jászi Oszkár nevezte annak, aki Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének főhőséhez hasonlította Károlyit, mivel gyermeki naivitással hitt a szép eszmékben. De árnyalja a Károlyiról alkotott képet, hogy az 1918. októberi–novemberi levelezéseiből tudjuk: tisztában volt azzal, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozik. Nem volt akkor olyan politikai vezető, aki egyben tarthatta volna a történelmi Magyarországot, de még a konzervatívok is úgy gondolták, hogy erre az antantbarát Károlyinak van a legnagyobb esélye. Olyan mértékű várakozások voltak vele szemben, amik garantálták, hogy az ország legnépszerűbb emberéből hamarosan az egyik leggyűlöltebb lesz. Károlyi egy vesztes háború után, egy totális gazdasági, szociális és társadalmi válság, valamint egy spanyolnátha-járvány kellős közepén vette át a kormányrudat.

Ez idiotizmus vagy felelősségérzet?

Szerintem felelősségérzet, ami a mai politikai kultúrából visszanézve hülyeségnek tűnik. Károlyi első memoárkötetének az a címe, nem kevés önmarketinggel, hogy Egy egész világ ellen, a másodiknak pedig: Hit, illúziók nélkül. A kultusza azon alapul, hogy ő a remény nélküli helytállást fontosabbnak ítélte a politikai karriervágynál, hiszen már a kormányfői tisztség elfogadásakor tisztában volt a bukása szükségszerűségével. Összehasonlításképpen: pár hónappal később, már köztársasági elnökként felajánlotta a kormányfőséget Bethlen Istvánnak, amikor 1919 márciusában kitört a politikai válság a Vix-jegyzék átadása után, ám Bethlen nem vállalta a lehetetlen küldetést, nem akarta feláldozni saját politikai karrierjét. Bár azt tanácsolta Károlyinak, hogy el kell fogadni az antant ultimátumát, azt is tudta, hogy aki azt megteszi, annak vége, akkora lesz a felháborodás. Ha a cinikus Bethlen igent mond Károlyinak, elmarad a proletárdiktatúra kikiáltása, de Bethlen se lett volna tíz évig kormányfő, hanem jó eséllyel csak tíz hétig, akkora volt a baj.

Mosollyal fogadom, amikor manapság vezető politikusok óriási vehemenciával osztják ki az 1918–19-es totális válságban tevékenykedő elődeiket, miközben 2013-ban még egy márciusi hóesés is megoldhatatlan feladat elé állította a teljes államapparátust, és intervenciós erőként osztrák hókotrókat kellett behívni az 1848-as forradalom ünnepén.

Bettmann / Getty Images Bethlen István beszédet tart 1922-ben.

Lehet-e utólag ikonokat faragni olyan közszereplőkből, akiket a történész – persze némi túlzással – politikai eszelősnek vagy idiótának minősít?

Bárkiből lehet ikont faragni, de nem mindegy, hogy a tudatosan megrajzolt képnek van-e köze a tényekhez. Tisza Istvánból például a NER emlékezetpolitikája igyekszik egy olyan politikusnak a képét megalkotni, aki a saját korában a nemzeti szuverenitás élharcosa volt, ma pedig Brüsszel ellen küzdene. Csak hát pont az ellenkezője igaz: Tisza pontosan tudta, hogy Nagy-Magyarország hosszú távon csak akkor maradhat a magyar politikai elit irányítása alatt, ha egy birodalmi keretbe illeszkedik, ha sikerül fenntartani az Osztrák–Magyar Monarchiát, amelyben a magyar elit kiegyezett az osztrákkal a többi nép rovására. Tisza éppen hogy ellenezte a függetlenségi törekvéseket, szemben például Károlyi Mihállyal, akit ma jobboldalon oly előszeretettel hazaárulóznak le, pedig a maga korában nacionalista politikusnak számított. Szerintem Tisza nem hinne a fülének, ha hallaná azokat a mondatokat, amelyekkel a halála centenáriumán méltatták őt.

Horthy Miklósból is megpróbálhatnak utólag olyan hőst faragni, aki puszta kézzel védte meg Európát a bolsevizmustól, ám ennek csupán annyi köze van a valósághoz, mint annak az állításnak, hogy Orbán Viktor egyfajta modern Hunyadi Jánosként óvta meg az egész keresztény kontinenst a migránsáradattól.

Egy száz évvel ezelőtt élt politikus képét sokfélére színezheti az emlékezetpolitika: hősnek és nemzetárulónak is lehet láttatni. Ezt muszáj elfogadnunk, vagy törekednünk kell arra, hogy legyen valamiféle konszenzusos képünk a saját történelmi alakjainkról?

Emlékezetpolitikai szempontból még túl közel vannak hozzánk a száz évvel ezelőtti események. Egy konszenzusos kép kialakulásához hosszú időre van szükség, II. Rákóczi Ferenc vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc figurái például már kellő távolságra vannak. Saját korukban egy egész világ választotta el egymástól Széchenyit, Kossuthot vagy Petőfit, ma viszont mindegyiküknek úgy van helyük a nemzeti panteonban, mintha egymással összefogva, a nemzeti egységet szimbolizálva küzdöttek volna egy közös célért. Van tehát konszenzusos képünk róluk, csak az éppenséggel erősen stilizált és elnagyolt. Ugyanez a huszadik század első felének meghatározó politikai vezetőiről sokkal nehezebben alakulhat ki. Egyrészt a történelmi Magyarország összeomlása olyan súlyú trauma volt, amelyhez foghatót az elmúlt évszázadokban nem kellett átélnie a magyarságnak, másrészt ezt a traumát csak súlyosbították a Horthy-kori irredenta kultusszal, a felelősséget elhárító bűnbakkereséssel és olyan legendák gyártásával, amelyek hosszú távra konzerválták a társadalmat megosztó szembenállásokat. És ez még ma is zajlik.

Kapcsolódó
Két mondatban nem lehet kifejteni, hogy Horthy fasiszta volt vagy nemzetmentő
Száz évvel ezelőtt lett Magyarország kormányzója Horthy Miklós. Hatos Pál és Romsics Gergely történészekkel egyebek mellett arról beszélgettünk, vajon mérlegre tehető-e egy korszak egyetlen személy tevékenységére fókuszálva. Páros interjú.

Hagyjuk a szoborállításokat?

Ne hagyjuk, viszont ma már nem ártana felhagyni azzal a törekvéssel, hogy kizárólag példaképeknek akarunk emléket állítani. Tisza István vagy Károlyi Mihály rengeteg hibát követett el, mégis megérdemelnék, hogy együtt legyen szobruk a Kossuth téren, az összes politikai tévedésük vagy jellemhibájuk ellenére, sőt, ezek az emlékműveik a hibáikra is emlékeztessenek minket, hátha tanulunk belőlük. De azért mindenkinek jobb lenne, ha politikusok helyett inkább rajzfilmfigurák kapnának szobrot, mert sokkal jobb hangulatú országban élnénk.

És mi legyen a politikai idealistáinkkal? Jászi Oszkárról szólva említi a könyvében, hogy egy olyan gasztrobloggerhez hasonlít, aki egészen káprázatos szakácskönyveket ír, de amikor beengedik egy konyhába, látványosan elvérzik.

Ady Endre írta azt Jászi Oszkárról, mennyire örül, hogy ismerhet egy olyan embert, aki egykor biztosan szobrot fog kapni Magyarországon. Hát nem kapott, pedig alig volt nála okosabb a magyar politikusok között. Elképesztő elméleti tudással rendelkező figura volt, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című 1912-es munkája például alapműnek számított, aztán a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztereként épp a saját szakterületén bukott el. Ez tálcán kínálja azt a konzekvenciát, hogy Jászi azon elméleti szakemberek közé tartozik, akik nem képesek átültetni a gyakorlatba az elképzeléseiket. Ennek az állításnak persze van alapja, maga Jászi is rendkívül kritikusan ítélte meg utólag a miniszteri teljesítményét. De legyünk igazságosak, és Jászi és a polgári radikálisok mentségére jegyezzük meg, hogy

még a legkorszerűbb reformszakácskönyv receptjeit sem könnyű elkészíteni, ha hiányoznak a szükséges alapanyagok, ha ismeretlenek ellopják az edények jó részét, ha főzés közben ki-be járnak a konyhában, olykor kikapják a szakács kezéből a fakanalat, és néha még a láng is elalszik a tűzhelyen.

Mert 1918 őszén ez volt a helyzet.

Mohos Márton / 24.hu

Miért vált ki a kurzustörténészekből Jászi Oszkár személye még Kun Bélánál is nagyobb gyűlöletet?

Leginkább azért, mert Jászi szabadkőműves volt, és a NER történészfejedelme, Raffay Ernő különféle kiragadott dokumentumokra hivatkozva azt szeretné láttatni, hogy Trianonért elsősorban a hazai és a nemzetközi szabadkőművességet terheli a felelősség. Csakhogy Raffay irreálisan eltúlozza a szabadkőművesek valós hatását a történelmi folyamatokra, sokszor olyan érveket hoz föl, amiket hallva azt érzem, hogy a bélyeggyűjtőkre is gyanakodhatna. Hiszen a bélyeggyűjtőknek érdeke, hogy a birodalmak kisebb országokra essenek szét, egy hálózatot alkotnak, a Nemzetközi Filatéliai Szövetségbe tömörülnek, és minden ország kormányában ott találjuk őket. Remélem, hogy ezzel nem adtam tippet Szakács Árpád következő cikkéhez. Az a páholydokumentumokból – amelyeket a Magyar Nemzeti Levéltárban bárki kutathat – világosan látszik, hogy a magyar szabadkőművesek alapvetően nem a radikális baloldali értelmiség soraiból verbuválódtak. Többségében olyan középosztálybeli, biztos egzisztenciával rendelkező jogászok, orvosok voltak, akik leginkább hobbiból jártak el a páholyülésekre, és nem felforgatni akarták a politikai rendszert, hanem megreformálni, jobbá tenni, vagy csak jókat enni a páholyüléseket követő „vakolásokon”. Bírálta is ezért őket Jászi, aki sikertelenül próbálta megmozdítani az elkényelmesedett testvéreit. Ráadásul a világháború alatt az egyes országok páholyai egymás ellen fordultak, egy francia szabadkőműves elsősorban francia volt, a magyar pedig magyar. Még egy adalék ehhez az abszurdhoz: nemcsak Ady, de Szabolcska Mihály, a Karinthy által megénekelt költő – akit Tisza István nagyon kedvelt – református lelkészként szintén szabadkőműves volt.

Mennyire bosszantják a hamis történelmi legendák?

Nem idegeskedem miattuk, sőt, elfogadom, hogy egy történésznek kevés esélye van a diadalra, ha küzdelmet hirdet a történelmi legendák ellen. Más kérdés, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy szóvá tegyem, ha valaki hamis „tényekre” épített teóriákat vezet elő. Ha valaki azt állítja, Károlyi Mihály bűne, hogy 1919 márciusában átadta a hatalmat a kommunistáknak, kénytelen vagyok jelezni, hogy a források döntő többsége szerint nem ez történt, Károlyi lemondó nyilatkozatát valójában a tudta nélkül írták meg, és hamisították oda az aláírását.

A fejem fogom, ha azt olvasom, hogy Tisza István a vörösterror áldozata lett, hiszen hónapokkal azelőtt megölték, hogy a Tanácsköztársaságot kikiáltották volna, és Szabó Ervin sem volt kommunista, mivel meghalt azelőtt, hogy Kun Béláék hazaérkeztek volna Magyarországra.

Rendre felhívom a figyelmet, hogy Tormay Cécile Bujdosó könyve nem egy hiteles napló, hanem egy expresszionista horrorregény. Attól még, hogy napló formában írták, fikcióról van szó, és aki 1918–19 hiteles történelmi forrásaként kezeli, súlyosan téved. Az talán azt is elhiszi, hogy az X-akták tényleg az FBI titkos ügyeit mutatja be, csak mert ezt mondják a főcímben. Ennek ellenére, ha ez az interjú megjelenik, az első kommentek között ott lesz, hogy semmit nem értek 1918–19-ből, pedig csak el kéne olvasnom a Bujdosó könyvet. Deák Ferenc azt mondta egyszer magáról, hogy remény nélkül is képes küzdeni. Ebben megpróbálom követni a haza bölcsét.

Kapcsolódó
Ablonczy Balázs: Megtehettük volna, hogy nem írjuk alá a trianoni békeszerződést
Ha valaki azt állítja, hogy Tisza István, Károlyi Mihály vagy Kun Béla a felelős egy személyben Trianonért, az nem ad választ a mai kérdéseinkre – fogalmaz Ablonczy Balázs, a Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. Interjú.

A könyvében többször idéz száz évvel ezelőtti politikusi megnyilatkozásokat, újságcikkeket, és ezekből úgy tűnik, hogy a közélet stílusa nem sokban különbözött a maitól, Bayer Zsolt írásai például nem lógnának ki a korabeli publicisztikák közül. Hol romlottak el a dolgok?

Nagyjából éppen száz éve. Az aktuális sajtó nyelvét persze minden korban nagyon élesnek érezték az olvasók. Kossuthot is támadták amiatt, hogy a Pesti Hírlap vezércikkeinek hangvétele milyen populista, demagóg, holott mai szemmel ezek az írások kis túlzással akadémiai székfoglalóknak tűnnek. Azáltal, hogy egyre többen olvastak magyar nyelvű újságokat, demokratizálódott a sajtó nyelve, az írások stílusa folyamatosan igyekezett idomulni a beszélt nyelvhez, a rikkancsokkal együtt pedig az erős, szenzációhajhász címek is megérkeztek. Aztán megjelent a pártsajtó, ami újabb érzékelhető változást hozott, majd a kommunisták meghonosították a magyar sajtóban a verőlegény-stílust. Először a Vörös Újságban minősítették úgy a politikai ellenfeleket, hogy „rohadékok” meg „prostituáltak”. Ezt a módit aztán hamar átvette az összes politikai erő, a jobboldali sajtóban például korábban a „Dob utca szellemiségét” emlegették, ha szalonzsidózni óhajtottak, mondjuk a Magyar Kultúrában, de 1919-től már nem finomkodtak. Érdekes párhuzam, hogy a NER-sajtóban éppen Bayer Zsoltnak volt egy Tűrhetetlen című cikksorozata, márpedig ugyanezzel a címmel a Vörös Újságban is jelentek meg írások. Persze nem klasszikus értelemben vett cikkek voltak ezek, nem a tájékoztatás volt a céljuk, hanem hogy valakiknek jól odaverjenek velük.

Marjai János / 24.hu

Ez azt jelenti, hogy nagyjából 100 évvel ezelőtt véget is ért a független magyar sajtó kora?

A magyar sajtótörténet ennél azért bonyolultabb, de az tény, hogy Klein Ödön – aki több kormánynak is a sajtófőnöke volt – az 1922-es Tiszától Tiszáig című memoárjában részletesen beszámolt arról, hogy az MTI hogyan szolgálhat politikai célokat. Miként lehet pártkasszákba pénzt folyatni politikai sajtóorgánumokon keresztül, hogyan befolyásolhatja saját érdekében a regnáló kormány a külföldi médiát úgy, hogy az ne propagandának tűnjön, hanem kvázi külső, szakértői véleménynek, lapokban elhelyezve. De a mindenkori ellenzék is hasonló eszközökkel élt, Károlyi Mihály például 1916-ban megvásárolta a Magyarország című napilapot, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy így propagálhassa saját pacifista politikai elképzeléseit. Vagyis akár állami, akár magántulajdonban volt egy-egy orgánum, már száz évvel ezelőtt is illúziónak számított, hogy politikailag teljesen független legyen.

A könyvében számos idézet olvasható az első világháborút dicsőítő magyar versekből, miután írók-költők sora önként vállalta, hogy művészi eszközökkel propagálja a kormányzati politikát. De miért? Mi végre a meg-megújuló kultúrharc, ha a politikai indíttatású művészet újra és újra nevetség tárgya lesz, művelőinek nevét pedig kirostálja az idő?

Azok az egyébként tehetségtelen költők és írók, akik önként szegődtek a hatalom szolgálatába, saját korukban általában jóval ismertebbek voltak, mint a valóban nagyok. Szabolcska Mihály sokkal elismertebb volt Babits Mihálynál, akit 1915-ben nem csak, hogy nem választottak be a Petőfi Társaság tagjai közé, de a jelöltek közül a legkevesebb szavazatot kapta, ami persze utólag teljesen abszurd.

Másrészt viszont nem állíthatjuk, hogy az összes kultúrharc fölösleges és eredménytelen lett volna. Az irodalmi kánonok folyamatosan változnak, és olykor hatalmi pozícióból is végre lehet hajtani rajtuk maradandó változtatásokat. A hazai irodalmi kánon hármas eszménye jó ideje a Petőfi-Ady-József Attila trió, e köré épült föl a modern magyar irodalomtörténet. Márpedig ezt az irodalmi „tengelyt” Lukács György és Révai József találták ki még a Szovjetunióban, az emigrációjuk idején. Ők ideológiai alapon választották ki a „forradalmi” szerzőket, ám ezek az életművek ellenálltak az átpolitizálásnak, mivel önmagukban is meghatározók és érvényesek. De persze a hatalom legtöbbször eleve kudarcra van ítélve: bárhogy is küzd például Takaró Mihály a Nyugat ellen, hiába nevezi „kis példányszámú zsidó lapocskának”, képtelen megtörni a kultuszát. Adynak igaza volt, amikor azt írta, hogy „ifjú szívekben élek”, úgyhogy neki mindegy, hogy szerepel-e papírpénzen, vagy mit beszélnek róla a „vén huncutok és gonosz ostobák”.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.