Jogunk van dühösnek lenni – Schilling Árpád és Sárosdi Lilla az önkéntes emigrációjukról

Miféle emigráció ez? A közösségi médiában olyan rendszerességgel reflektál a hazai közéletre, mintha nem egy francia kisvárosban, hanem, mondjuk, Rétságon élne.

Schilling Árpád: Nem ez volt a terv.

Hanem?

Sárosdi Lilla: Amikor kiköltöztünk, azt ígérte, hogy lezárja a Facebook-oldalát, aztán mégsem tette meg.

Schilling Árpád: Ami késik, nem múlik. A közösségi médiát nem a személyes kapcsolataim ápolására használom, hanem kizárólag a közélettel kapcsolatos gondolataim-érzéseim kifejezésére, illetve fontos ügyek, például adakozások propagálására. Tavaly arra gondoltam, hogy le kell zárnom valamilyen szinten a korábbi életemet ahhoz, hogy teljes lélekkel készen álljak egy újra. De aztán kiderült, hogy a múlthoz és a kezdődő jövőhöz való viszony sokkal bonyolultabb. Például nem lehet csak úgy legyinteni arra, ami Magyarországon történik, és az események alakulása némi lelkiismeret-furdalást kelt bennem.

Miért is?

Schilling Árpád: Mert folyamatosan azt érzem, hogy tenni kellene valamit. Erőm teljében vagyok, rengeteg a társadalmi probléma, én meg elvonulok. Nem egyszerű dolog ez. A teljes szakításhoz kizárólagos önzés vagy kegyetlen cinizmus kellene, de ezek hiányoznak belőlem.

Sárosdi Lilla: Akkor én önzőbb vagyok nálad, mert nekem könnyen ment az új élet felépítése. Mondjuk, a lelkiismeret-furdalás elől olykor én sem tudok elmenekülni.

Mikor?

Sárosdi Lilla: Amikor azt érzem, hogy ott kellene lennem egy kilakoltatásnál, egy tüntetésen, egy ételosztásnál. Ha közzéteszek egy posztot a közösségi médiában, az nem több puszta véleménynyilvánításnál. Attól, hogy kiírom a falamra, mit gondolok Gulyás Gergelyről, még semmilyen konkrét segítséget sem adtam másoknak.

Elhagyja az országot Schilling Árpád, Sárosdi Lilla

Franciaországba költöznek.

Schilling Árpád: A posztolás akkor hatékony, ha konkrét cselekvés is társul hozzá, különben csak pótcselekvés. Nagyon sokan nem is csinálnak mást, mint aktívan fészbukoznak, aminek semmilyen konkrét eredménye sincs. Most én is ugyanezt teszem, amikor 1500 kilométerről belepofázok a magyar közéletbe. De nehezen viselném, ha még ezt se tehetném meg.

Akkor az emigráció puszta illúzió?

Schilling Árpád: Nem erről van szó. Egyáltalán nem volt olyan elvárásunk saját magunkkal szemben, hogy a kiköltözéssel egyúttal el is zárjuk magunkat Magyarországtól. Amikor megérkeztünk Die-be, azonnal mondtam a családnak, hogy messzebb kellett volna mennünk.

Hány kilométer lett volna elég?

Schilling Árpád: Van az a távolság fizikai értelemben, amikor olyan messzire kerülünk Magyarországtól, és annyira ismeretlen a világ a magyar kultúrából érkező ember számára, hogy teljes egészében leköti az energiákat a helyi viszonyok feltérképezése, az alkalmazkodás. A tengerentúlon talán már nagyon más a világ. Franciaország túl közel van, egy olyan családot, mint a miénk, simán utolér 1500 kilométerről is a magyar valóság. Másfelől persze azt is érzem, hogy azok az országok, amelyeknek közvetlen kapcsolatuk van az óceánnal, valójában sokkal nagyobbak a tényleges méretüknél. Attól, hogy a franciák egykor gyarmattartók voltak, a valóságosnál hatalmasabbnak tűnik a határaikon belüli világ is. A fehér katolikus franciák számára természetes, hogy színes bőrű emberekkel élnek együtt évszázadok óta, és valóban nyitottak mások kultúrája iránt. Egy magyarnak Ausztria már nyugat, de kulturálisan a nyugat még távolabb kezdődik. Más a francia emberek gondolkodásának tágassága, számukra a Föld tényleg gömbölyű.

Sárosdi Lilla: Együtt jártam fekete-afrikai bevándorlókkal egy 400 órás ingyenes francia nyelvtanfolyamra, és rengeteg örömet adott. Idehaza mindenki azt keresi, mi az, amiben különbözünk, odakint meg azt kutatják az emberek, hogy mi fűzi össze őket.

Azért a multikulturalizmusból nyilván konfliktusok is fakadnak.

Schilling Árpád: Előfordul természetesen, bár mi eddig ilyesmit még nem érzékeltünk. A francia ember nyitott minden kultúrára, befogad bárkit, ugyanakkor elvárja, hogy aki betelepül, tanulja meg az ország nyelvét. Nem szívbajos, a hétköznapi kommunikációban simán kijavít, ha valamit pontatlanul vagy hibásan fogalmazol meg franciául. Magam is érzékelem a francia emberek időnként irritáló büszkeségét, nacionalizmusát, az ezekre épülő sznobériát. És persze akadnak ott is meghatározó politikai erők, amelyek rájátszanak a multikulturalizmusból fakadó félelmekre, de azért egy erre épülő kormányzati gyűlöletpropaganda elképzelhetetlen. Fontos megjegyezni, hogy a magyar embereknek egyszerűen nincsenek történelmi tapasztalatai arról, milyen együtt élni távoli kultúrákból érkező emberekkel. Die-ben mindenféle náció tagjai hosszú ideje laknak együtt, a magyar társadalom ezzel szemben homogén. Ez nem mindenkit zavar, én viszont azt állítom, hogy hosszú távon ez bezáródással, paranoiával, frusztrációval társul, és ez ellen az sem véd, ha az ember gyakran utazik külföldre, vagy sokat olvas. A kulturális előítéleteket kizárólag a személyes tapasztalat írhatja felül. És általában felül is írja. Én elsősorban azért jöttem el az országból, hogy a gyerekeim ne tudati, hanem ösztönös szinten legyenek nyitottak a világ sokszínűségére. Ez legyen a természetük. Magyarországon ez jelenleg megvalósíthatatlan.

Mi az, ami bejött az emigrációhoz fűzött reményekből?

Sárosdi Lilla: Azt reméltem, hogy kitágul előttem a világ, és ez abszolút bejött. Számos olyan dolog került be a látókörömbe ez alatt a másfél év alatt, amelyekkel Magyarországon egyáltalán nem foglalkoztam. Olyan emberek között élünk, akik semmivel sem gazdagabbak nálunk. Sőt! Mégis sokkal egészségesebben gondolkodnak a világról, mint amire én képes voltam eddig. Tanulok tőlük. Nem szeretik a tabukat, nem panaszkodnak, a megoldásokat keresik. Szolidárisak és kíváncsiak, ha feltesznek egy kérdést, akkor megvárják, amíg válaszolok rá. Szeretnek élni. Öntudatosak. Szabadnak érzik magukat. Egy 4500 lelkes kisvárosról van szó, ahol működik egy művész mozi, van egy 200 férőhelyes színházuk, ahová rendszeresen hoznak vendégelőadásokat, ezek között van tánc, próza, kortárs, minden. 600 kilométerre a fővárostól sem kell úgy érezned magad, hogy el vagy zárva a világtól.

Formálja a távollét?

Sárosdi Lilla: Folyamatosan. Nekem rettenetesen nagy szabadságot és bátorságot adott ez a másfél év. Ahhoz bátorság kell, hogy a saját frusztrációival szembe merjen nézni az ember.

Pedig az ön helyzete lehet a nehezebb, hiszen a férje odakint is folytatta az eddigi munkáját: járja a világot és előadásokat rendez.

Sárosdi Lilla: Szerintem nekem könnyebb, pont azért, mert míg neki el kell tartania a családját, és pénzt kell keresnie, amiért összevissza kell utaznia Európában, addig én teljes erővel koncentrálhatok a beilleszkedésünkre. Ráadásul most én is gyakorolhatom a szakmámat: január végén a lyoni l’Élysée színházban francia színészekkel, francia nyelven mutatjuk be A harag napja című produkciót – én leszek az egyetlen nem francia szereplő. Ezúttal Kőrösi Petra, Párizsban élő magyar színésznő rendezi az egykori Krétakör-produkciót.

Ha ennyire nyugodt az élet Franciaországban, akkor Schilling Árpád mitől ennyire dühös, amikor posztol? Nemrég például legyávázta a hazai színházigazgatókat, majd listázni óhajtotta a kormánypárti elkötelezettségű művészeket. Előbbi bejegyzését később finomította, utóbbit pedig visszavonta és elnézést is kért miatta. Honnan ez az indulat?

Schilling Árpád: Azért ez alapvetően egy alkati kérdés. Azokban a témákban, amelyek megérintenek, amelyek iránt belső elkötelezettséget érzek, előbb-utóbb indulatos leszek. Türelmetlen vagyok.

Na de 1500 kilométerről is?

Schilling Árpád: Magyarországon beleraktam az életemből tíz évet a közügyekbe. Hatástalanul. Ez is dühít.

Személyes sértettségről is szó van?

Schilling Árpád: Ez két különböző dolog. Egyrészt dühít, hogy nem tudunk változtatni a sorsunkon, és igen, sértett vagyok, mert huszonöt éve vagyok meghatározó alakja a színházi életnek, a külföldi kortársaim többsége mára színházigazgató, fesztiváligazgató, kuratóriumi elnök lett. Aktív formálója saját országa kulturális életének.

Hiányzik egy poszt?

Schilling Árpád: Dehogyis! Az indulat és a sértettség azért nő egyenes arányban az eltelt idővel, mert 25 év alatt sem sikerült átalakítani azokat a merev struktúrákat, amelyeket a rendszerváltás óta szerettünk volna szétzúzni a kortársaimmal együtt. Odáig jutottunk, hogy baloldali meg jobboldali színházcsinálókra osztjuk fel a szakmát. Agyrém! A rendszerváltás óta az összes fontos hazai színházi történet, benne a Krétaköré is, zárvány maradt. Egyetlen új kezdeményezés sem épít az elődökre, mindenki az alapoktól akarja felépíteni a saját történetét, így aztán soha nem jutunk ötről a hatra. És ez a mentalitás nem csak a színházról szól: ha a magyar társadalom progresszív része nem építkezik már korábban megvívott háborúk eredményeire, ha elfelejti azokat, akik megvívták a saját harcukat a saját területükön, ha nem tanul, csak permanens forradalmi lázban ég, akkor hiába űzi el Orbán Viktort, ott áll majd pőrén és tanácstalanul.

Mintha az egész magyar társadalomra dühös lenne.

Schilling Árpád: A düh polgári alapjog, ezt ne felejtsük el! Minden indulat mögött a jobbítás szándéka és a tehetetlenség érzése áll. Amikor valakivel nem tárgyalnak, ellenben megalázzák, nevetségessé teszik, akkor természetes, hogy idővel a kétségbeesés haragot indukál. Kormánypárti bérencek nemzetellenesnek, magyarellenesnek kiáltanak ki, aminek hatására tonnaszámra kapom az olyan üzeneteket, hogy „te körülmetélt patkány, húzz el a tieid közé”. Pedig az önostorozó indulataim nem csak a káros társadalmi jelenségek ellen, de gyakran önmagam ellen is irányulnak. Kettős érzés ez, hiszen a nyelvem, és ezért a gondolkodásom is magyar. Szeretnék „pusztán” ember lenni, ezért is menekülök el. De az eddig leélt 45  évem fogva tart.

Amikor a Marton-ügy kirobbanását követően utoljára beszélgettünk, azt mondta, tervezi, hogy megnézi Marton László utolsó vígszínházi rendezését, A Pál utcai fiúkat. Összejött?

Sárosdi Lilla: Végül nem jutottunk el, viszont láttuk az Ózt, ami szintén Marton-rendezés. A gyerekeknek tetszett.

Emlékszik, mi volt az első gondolata, érzése, amikor értesült Marton László haláláról?

Sárosdi Lilla: Arra emlékszem, hogy álmodtam vele. Egy hatalmas fehér luxusautó állt meg mellettem, kiszállt belőle egy szobor, ami üvegszilánkokból állt, és mozaikszerűen kirajzolta Marton László alakját. Mintha beszélt volna hozzám, de nem emlékszem a szavaira.

A bűntudat álma?

Sárosdi Lilla: Milyen érdekes: elmeséltem az álmomat az egyik francia barátnőmnek, és ő is azt mondta, valószínűleg a bűntudat megnyilvánulása lehet, amit a társadalmi nyomás okoz. Pedig mi köze van annak, hogy kimondtam egy igazságot, ahhoz, hogy az illető beteg volt? Az a társadalmi elvárás, hogy legyen bűntudatom, mégpedig azért, mert két év sem telt el a zaklatás nyilvánosságra hozása és a halál időpontja között, és hogy amit tettem, biztos meggyorsította a betegsége lefolyását. Valószínűleg tényleg meggyorsította. De ettől még miért kellene bűntudatomnak lennie a zaklatóm sorsa miatt? Attól, hogy sokan felmentik a híres és elismert művészt a cselekedetei alól, az áldozatnak miért kéne ugyanezt tennie?

Akadt akár csak egyetlen pillanat is az elmúlt két évben, amikor kétsége támadt, hogy helyes volt-e nyilvánosságra hoznia, mit tett önnel Marton László?

Sárosdi Lilla: Soha egy pillanatig nem bántam meg. Ez volt az eddigi legkomolyabb felelősségvállalás az életemben. Bár sokáig hallgattam, végül rájöttem, meg kell tennem, hogy mások ne kerüljenek olyan helyzetbe, ha megalázzák őket, akkor még nekik kelljen szégyenkezniük. Egy percig sem kételkedtem benne: az volt a kötelességem, hogy nyilvánosságra hozzam a dolgot, és nem az, hogy eltemessem magamban. Büszke vagyok rá, hogy megtettem.

Akkor sem tenne másképp, ha tudná, hogy ezzel megrövidítheti a másik ember életét?

Sárosdi Lilla: De miért biztos, hogy az őszinteség csak tragikus következményekkel járhat? Nem tudhatjuk, vajon mi történt volna, ha Marton László őszintén szembenéz a bűneivel, bocsánatot kér az áldozataitól, és valódi megbánást tanúsít. Elképzelhető, hogy ezzel éppen lelassíthatta volna a betegsége lefolyását.

Schilling nem bocsát meg Martonnak

Marton László bocsánatkérését Sárosdi Lilla elfogadta, férje viszont nem.

Schilling Árpád: Érdekes, hogy miért nem úgy tesszük föl a kérdést: vajon Marton mennyire rövidítette meg az életét azoknak, akiket zaklatott? Hány embernek gáncsolta el a karrierjét, okozott számukra lelki traumát? Hányan nem jelentkeztek a főiskolára, és végül nem lettek színésznők miatta? Vagy hányan hagyták el az országot? Bonyolult helyzet ez, Marton halálával pedig tragikus szituáció lett belőle. Az is tragikus mozzanat, hogy zárt temetésen búcsúztatták el. Hát miért kellett kizárni azokat, akik mindentől függetlenül szerették őt, és vittek volna a sírjára egy szál virágot? Még hadd tegyek annyit hozzá: nekem viszont lelkiismeret-furdalásom van az elmúlt két év miatt. Egész pontosan a saját viselkedésem miatt. Túltoltam, túlszerepeltem a helyzetet, ami azért nem volt ízléses, mert ez nem az én ügyem, hanem a Lilláé és az áldozatoké. A háttérben maradva kellett volna segítenem őt. Én viszont sokat hangoltam a közvéleményen, ezt utóbb megbántam. Azért pörögtem annyira, mert azt éreztem, hogy a Marton-ügy érdemi változásokat hozhat a hazai kulturális  életben.

Hozott?

Sárosdi Lilla: Nyilvánvaló, hogy az eltelt két év kevés volt a színházi világban előforduló szexuális visszaélések teljes körű feltárására. Pedig folyamatosan beszélnünk kell róla, mert a mi szakmánk olyan, hogy nagyon vékony és könnyen átjárható a határ a valóság és a fikció, a szükséges és a már elfogadhatatlan között, ezért jó lenne minél pontosabban meghúzni ezeket a határokat. Jó lenne erről többet beszélni, hiszen ettől is lesz szakmai kérdés az, ami korábban csak egy érzet vagy megszokás volt. A fiatal színészeket segíteni kell, hogy kitapogathassák és megvédhessék saját autonómiájuk határait anélkül, hogy ezzel ellehetetlenítenék a közös művészi munkát, vagy éppen kockára tennék a karrierjüket. Azért kellene sokkal mélyebben foglalkozni a témával, mert ebben a szakmában mindenütt pengeélen kell táncolnia a színészeknek és a rendezőknek.

Schilling Árpád: Tehát mindenütt, mindegyik színházban! A Vidnyánszky-féle alakok szerint ugyanis csak baloldali vagy liberális vezetésű teátrumokban – már ez a minősítés is nonszensz – fordulhat elő szexuális abúzus. Nem így van! Bárhol megtörténhet a hatalommal való visszaélés és bármilyen formában. Meg kell próbálni politikasemlegessé tenni az ügyek feltárását és kezelését.

Ez illúzió. Ezért is kérdezem: derüljön fény az összes esetre még akkor is, ha a politika furkósbotként használja az egyes ügyeket adott színházak megregulázására?

Sárosdi Lilla: Azt kellene mondanom, hogy ne derüljenek ki a visszaélések, szenvedjenek csak tovább az áldozatok, garázdálkodjanak továbbra is a hatalmaskodó emberek? Nem, ezt én nem mondhatom és nem is fogom mondani. Minden visszaélésre derüljön fény! Ez szolgálja az áldozatok és a potenciális áldozatok érdekét is. Ahogy József Attila mondja: „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

A Gothár-ügy viszont azt mutatja, hogy egy zaklatási ügy teljes feltárása valóságos pokoljárás az érintett színház számára.

Schilling Árpád: Az. Minden szereplőnek. Az áldozatnak, a direktornak – aki ebben az esetben kénytelen volt kirakni a szűrét egy régi harcostársának –, az egész társulatnak. Rettenetes helyzet, mindenki sebet kap, mindenkinek fáj. Lássuk be, hogy ez elkerülhetetlen. Ahogy a zsarnokoktól való megszabadulás sem csak a zsarnoknak fáj, ahogy az igazságosabb és emberségesebb Magyarországhoz minden magyarnak föl kell vállalnia némi felelősséget, ahogy a Föld megmentéséhez képesnek kell lennünk a lemondásra. Ez ilyen, és sohasem volt más. Hosszú távon a Katona erkölcsileg győzött, ha politikailag rövid távon veszített is.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu