Az utóbbi időben több botrány is volt, melynek tárgya a hírhamisítás. Például ilyen a 2016. október 23-án a Himnusz éneklése alatti fütty kérdése. A Jobbik már perel az elnökét lejárató hírhamisítások miatt, és beköszöntött Paks érdekében a közvélemény által haraggal fogadott reklámmanipuláció is.
A hírhamisítás professzionalizálódása elég paradox helyzetet teremt a hírhamisítók számára. Épp annyi feladat van vele, mint a tisztességes munkával. A kérdés immár így merül fel:
Láttam egyszer egy autótolvajokról készített dokumentumfilmet. Az ellopott autókat minél előbb darabjaira szedték, mert az alkatrészeket tudták értékesíteni. De ne valami lerobbant bontót képzeljünk, a professzionalizmus olyan szintre fejlődött ennél a bandánál, hogy teljesen tiszta környezetben dolgoztak, és az alkatrészeket nem halmokba hordták, hanem tökéletes rendben asztalokon szortírozták, címkézték, csomagolták. Bármelyik autószerelő műhely megirigyelhette volna azt a szaktudást és precizitást, ami itt tetten érhető volt. De ha a két munkahely között jóformán már semmi különbség, akkor itt is felmerül a kérdés, miért nem inkább autójavítókká váltak? A szerelési, a rablási és értékesítési logisztikai tudás birtokában simán megéltek volna a legális piacon is.
A hírhamisítók is hasonlítanak a fentebbi bűnbandához, és hatósági eszközökkel is üldözhetők volnának – legalábbis a jogi lehetőségek megvolnának rá. Akadnak állítólag olyanok, amelyek Európa egész területén fals híreket állítanak elő orosz érdekeket szolgálva, és ezeket további orosz ügynökök terjesztenek, hogy aztán gyanútlanul minden kritika nélkül a közösségi hálólakók is továbbadjanak.
Akadnak olyanok, melyek bízva a kormányzat további bankkölcsöni és reklámbevételi jóindulatában, maguktól igyekeznek lejáratni olyan embereket, akikkel a kormányzatnak meggyűlt a baja. Mindezen számításuk egyáltalán nem alaptalan, hiszen tényleg zsarolható állapotban vannak.
Ott van a régi Hír Televízió, amely maga árulta el korábbi önmagáról, hogy megmondták nekik, hogyan súlyozzanak, ellenőrizték a hírszelekcióikat, lettek tiltott, tűrt és ajánlott vendégeik. Tulajdonképpen modern cenzúra működött, ami annyiban különbözik a Ferenc József-i időktől, hogy ott jogszabályok rögzítették a cenzúra lehetőségeit, itt meg a tulajdonos kérésére mentek bele az újságírók, akár a szocializmusban a pártirányítás idején. Láthatóvá vált, hogy a tulajdonos elvárása rendkívül sokat számít. Mikor fordult egyet, és az újságírók azt érezhették, hogy most már támogatják felülről is, ha saját szakmai etikai normáikat követhetik, ez is épp úgy ment, mint az előző. Akár az autótolvajok versus legális autószerelők esete.
Aztán ott van az állami média, amely mióta állami médiává vált, több hírhamisítási botrányba is belefutott, és immár bírósági ítélet is született arról, hogy aki ezt tette, az nevezhető is hírhamisítónak. (Ld. itt.) Túlzásba vitt lojalitásból, túllihegett igyekezetből és talán csökkenő szakmai tudás miatt is történtek ezek. Utóbbi, azaz a technikai tudás automatikusan fejlődésnek indul, de az etikai fejlődés jóval hosszabb időt igényel, ráadásul, ha az állami médiamodellt szembe állítjuk a közszolgálatival, az államinál mindig nagyobb lesz a hírhamisítási kockázat.
A hibákat elkövetőket az állami szektorban jutalmazták, de legalább eltávolították a szerkesztőségből. Felfelé buktak.
A 90-es évekből is több példát tudnánk felsorolni, de csak egyet említünk. Zeley Lászlónak hívták azt a férfit, aki a Népszabadságot becsapta és a Teller-levelet írta. Próbálta ugyan még a halálos ágyán Zeley meggyőzni Tellert, de nem tudta, így úgy vélhette, pótolja, amit Tellernek kellett volna még az életében megírnia. Az ő hamisítási motivációja erkölcsi alapokon nyugodott, úgymond jót akart az országnak, ezért aztán ne újságírónak, inkább értelmiségnek nevezzük. Mára egyre kevésbé a meggyőződés a hírhamisítások motivációja, sokkal inkább a nyers egzisztenciális érdek, a munkahely megtartása, a karrier. De persze az érintettek nem hülyék, tisztában vannak vele, hogy csalnak, talán azzal is, hogy mindezzel mennyit ártanak a szakmájuknak, és aligha érzik jól magukat. Az „erkölcsi küldetésű” értelmiségit saját cselekedete még belülről jutalmazta, mára a cinizmus terjed.
Az csak egy dolog, hogy a hírhamisítások motivációja változik, és visszasírjuk még az önkéntes, minden személyes érdek nélküli hamisítókat. Az pedig egy másik kérdés, hogy mit tesz az állam, a médiahatóság, az állami fizetést felvevő médiaombudsman, valamint a szakmai szervezetek, amelyeknek majdnem hogy mindegynek kellene lennie, mi a hírhamisítás motivációja, ha egyszer az megtörtént. Az orosz EU-szétverést és Putyin-dicséretet szolgáló hamis hírek készítőinek állami kontrollkísérletéről végképp semmit sem hallani. Nyilván ezek titkosszolgálati nemzetvédelmi ügyek, de akkor is.
Pedig amennyiben a hírhamisítás a mindennapok elfogadott részévé válik, az épp olyan állapotokat teremt, mintha mindegy volna, ki megy becsületes autószerelőnek, és ki helyezkedik el egy jól működő autótolvaj cégnél. Ahogy pedig az üzleti világ összeomlana ebben az esetben, úgy omlik össze a teljes demokráciánk, ha a nyilvánosság a hamisítás elfogadásáig süllyed.
